Áron
-4 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Saját tisztjeiket gyilkolták a katonák

000 APP2000112685340
2015.04.29. 23:50
A vietnami háborúban összecsapott a kommunizmus az annak terjedésétől tartó ellenlábasaival, az idegen terepen azonban az USA és szövetségesei nem tudtak tartós katonai sikereket elérni, hiába próbáltak meg mindent. A tévében közvetített háború a hátországban háborúellenes hangulatot teremtett, de a terepen lévő katonák morálja is odáig süllyedt, hogy saját tisztjeiket gyilkolták. Az egész rémálom 40 éve, a kétszer is aláírt párizsi béke után csak két évvel, 1975-ben ért véget. Több millió halott, rengeteg sebesült, töméntelen kegyetlenkedés a mérleg minden oldalról. Az amerikaiak félúton azért kiszálltak.

A vietnami háború gyakorlatilag az indokínai háború folytatásának tekinthető, amely a francia gyarmati hadsereg veresége után az 1954-ben ideiglenesen kettéosztott, Észak- és Dél-Vietnamként létező országok újraegyesítéséért folyt. 

Az északi kommunistákat azonban a közös ideológia miatt Kína és a Szovjetunió (és szövetségeseik) támogatta, a zavaros belpolitikai helyzetben lévő, velük szemben álló délieket pedig az USA (és szövetségesei) a Truman-doktrína alapján, amely kimondta, hogy az USA nem tűri el a második világháború után kialakult világrend erőszakos felrúgását (azaz a kommunizmus további terjeszkedését).

Ez alapján a franciák ugyan kivonultak a területről, helyüket azonban az USA vette át, először csak támogatással, kiképzéssel, a helyzet durvulása után viszont konkrét katonai beavatkozással. Az instabil és bonyolult déli helyzet, a helyi kultúra figyelmen kívül hagyása, és az idegen, viszontagságos terep (dzsungel, esős évszakok) miatt nyerni azonban nem tudtak, hiába

  • támogattak puccsot saját szövetségeseiknél;
  • telepítettek ki erőszakkal teljes falvakat;
  • mészároltak le civileket (háborús bűnöket persze a többi fél is elkövetett);
  • vetették be a rákot okozó, Agent Orange nevű felerősített gyomirtót;
  • használták a napalmot;
  • dobtak le nyolcmillió tonnányi bombát (ez a második világháborúban bevetett mennyiség négyszerese).

Közben Amerikában megerősödött a tévé, a hatvanas évek közepén már rendszeres közvetítések mentek a háborúról: először és utoljára cenzúrázatlanul számolhattak be a tudósítok az ott látottakról. Ennek egészen addig örült a Fehér Ház, amíg a média el nem kezdte bemutatni az amerikai katonák helyiekkel (déliekkel) szembeni kegyetlenkedéseit; a civilek lemészárlását is az újságírók szivárogtatták ki, élükön a CBS-szel. 

A háborúellenes tüntetések egyre erősödtek, Martin Luther King már 1967 áprilisában azt javasolta, hogy a háborúellenes mozgalmak egyesítsék erőjüket, nem sokkal később pedig már a „Vietnami veteránok a háború ellen” nevű, volt katonákból álló csoport szervezett több százezres tüntetéseket. A közhangulatra jellemző, hogy Muhamad Ali bokszoló vallási meggyőződésére hivatkozva megtagadta a bevonulást, ezért címeit elvették és öt évre ítélték (később az ítéletet a legfelsőbb bíróság megsemmisítette).  

A háború kilátástalansága az amerikai katonákat is elérte, rengetegen használtak drogokat, a parancsmegtagadás és az engedély nélküli eltáv gyakori volt, de elterjedt az úgynevezett fragging is: a katonák repeszgránátokkal meggyilkolták saját tisztjeiket.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az USA már békére vágyott.

A béke, amit kétszer írtak alá, mégsem ért semmit

Az 1969-ben frissen hivatalba lépett amerikai elnök, Richard M. Nixon bejelentette, hogy maradnak az amerikai csapatok a vietnami háborúban, de már csak azért, hogy véget vessenek a konfliktusnak és „méltósággal szilárdítsák meg a békét” az USA és szövetségese, Dél-Vietnam részvételével.

A kommunista észak-vietnami vezetők úgy gondolták, hogy az idő nekik dolgozik, ezért nem akartak komolyan tárgyalni, így még éveket várni kellett a megyézésre. 1972 márciusában a tárgyalások helyett inkább megpróbálták lerohanni Dél-Vietnamot (az USA ezt húsvéti inváziónak nevezte el). Először úgy tűnt, sikerrel járnak, de Nixon megsokszorozta a légierő jelenlétét, így az amerikaiak megállították a támadást.

Innentől már Észak-Vietnam is hajlandó volt komolyan tárgyalni. Október elején az amerikai és észak-vietnami küldöttségek Párizsban találkoztak. Október 11-re elkészült a békeszerződés. Amiben megegyeztek:

  • 24 órával az aláírás után mindegyik fél tűzszünetet tart;
  • Az amerikai és más külföldi csapatok visszavonulnak Dél-Vietnamból legkésőbb 60 nappal az aláírás után;
  • A kivonulás után elengedik az amerikai foglyokat;
  • Létrehozzák a National Council of National Reconciliation and Concord (nagyjából békítő tanács) nevű szervezetet, ami leszervezi a demokratikus választásokat.

Az egyezmény az észak-vietnamiak győzelme volt, de tisztességes kiutat jelentett a háborúból az USA-nak is. Nixon könnyen elfogadta a kikötéseket.

Október 22-én azonban a dél-vietnami elnök, Nguyễn Văn Thiệu leállította a békefolyamatot: leginkább a tűzszünet zavarta, és mivel nem rendelkeztek máshogy, rengeteg északi katona (a becslések 140 ezertől 300 ezerig terjedtek) maradt délen. Emiatt jó pozícióból folytathatták a háborút abban az esetben, ha az amerikaiak elmennek. Hogy a déli elnököt megnyerjék, az amerikaiak újraindították a tárgyalásokat.

A tárgyalások december közepére összeomlottak.

A diplomácia felsült, a frusztrált Nixon úgy döntött, csak az erőszak veheti rá északot, hogy folytassák a tárgyalásokat. Az elnök utasította a katonai parancsnokokat, hogy indítsanak légitámadásokat.

December 18-tól 11 napon át az amerikai bombázók minden lényeges katonai célpontot lebombáztak a régióban. A célpontok ugyan katonaiak voltak, a cél pszichológiai volt: az északiak sokkolása, hogy visszaüljenek a tárgyalóasztalhoz. December 26-án jelezték is, hogy megegyeznének, és találkozzanak januárban.

Nixon terve végül bejött: 1973. január elején az amerikaiak és az észak-vietnamiak megegyeztek az a béke utolsó pontjaiban is. A konfliktus összes résztvevője, így a déliek is aláírták a végső megegyezést Párizsban, január 27-én.

De kiderült, hogy csak Amerika tartotta be a tűzszünetet, a megegyezésben felállított béketanács pedig halva született. Az északiak délt, a déliek északot akarták legyőzni. A megoldást abban látták, hogy addig harcolnak, amíg valaki nem nyer.

A januári megállapodás végül csak az USA-nak jelentette a háború végét, és egyáltalán nem hozta el a békét, a háború még két évig tartott.
 

Az USA elment, az erőszak maradt

Bár a párizsi békét aláíró amerikai külügyminiszter Kissinger és Nguyễn Văn Thiệu elnök béke-Nobelt kaptak, a vietnami fél visszaadta, mivel szerinte nem jött létre a béke.

A felek továbbra is háborús feszültségben éltek, Nixon pedig 1973 márciusában bejelentette, hogy katonai erővel avatkozik közbe, ha a kommunisták megszegnék a fegyverszünetet. Az 1973 októberi olajárrobbanás és a jóm kippúri háború viszont betett a déli gazdaságnak. Az északiak a száraz évszak kezdetével újabb hadműveletekbe kezdtek, és 1974 januárjára visszafoglalták azokat a területeket, amiket az előző száraz évszakban vesztettek el. Két, 55 déli áldozattal járó összecsapás után a déli elnök január 4-én bejelentette, hogy 

a háború újraindult, és a párizsi béke már nem érvényes.

Közben Nixon megbukott a Watergate-ügy miatt, az új elnök Gerald Ford lett, a kongresszus pedig 1 milliárdról 700 millió dollárra vágta vissza Dél-Vietnam támogatását. Az északiak a sikeres offenzíva után a következő száraz évszakban újabb offenzívát indítottak, de csak akkorát, hogy az USA még ne avatkozzon közbe.  Jól számoltak, a kongresszus már nem adott újabb támogatást a délieknek a támadások kivédésére. 

1975-re a délieknek háromszor nagyobb tüzérségük és kétszer több harckocsijuk és fegyveres gépparkjuk volt, mint kommunista ellenfeleiknek, és a légierővel is bőven jobban álltak. A magas olajárak miatt viszont a nagy részüket egyszerűen nem tudták használni. A kommunista blokk ellenben rendesen támogatta északot.

Helikopterekkel evakuáltak

Ilyen állapotok közepette sikerült az északiaknak 1975 áprilisára, több offenzívában minden frontot elfoglalniuk a Mekong deltáját leszámítva. Április 27-re 100 ezer észak-vietnami katona kerítette be Saigont (ma Ho Si Minh-város), Vietnam legnagyobb városát. A települést 30 ezer déli védte. A repteret lezárták, ezért rengeteg civil marad a városban.

Statáriumot vezettek be a városban, mivel pánik tört ki, a civilek menekültek volna. Amerikai helikopterekkel kezdték el evakuálni az amerikai nemzetiségűeket, a külföldieket és a dél-vietnamiakat, egészen az utolsó pillanatokig. Az utolsó amerikait április 29-én hozták ki, ez volt a történelem legnagyobb helikopteres evakuációja. 

Az északi csapatok végül 1975. április 30-án lépték át a városhatárt, hamar legyőztek minden ellenállást, elfoglaltak minden fontos épületet és pozíciót. 

Az akkori déli elnök, a két napja megválasztott Văn Minh megadta magát. 

Ezzel ért véget ténylegesen a háború két évvel az amerikai kivonulás és béke után. Észak és dél végül hivatalosan 1976-ban, Vietnami Szocialista Köztársaság néven egyesült. A háborúban becslések szerint 3–5 millió vietnami és 58 ezer amerikai halt meg.