Károly, Karola
-2 °C
4 °C
Index - In English In English Eng

Plasztikai sebészhez mész? Nemi beteg vagy?

2015.08.08. 08:06
A kozmetikai beavatkozásokat merőben új jelenségnek tartjuk, ám egy új kutatás szerint már régóta ismeri ezeket az emberiség – de a 17–18. századi Európában kegyvesztettekké váltak azok, akik plasztikáztattak. Matt Elton, a BBC munkatársa foglalja össze ennek valószínű okait.

Nemrégiben a Social History of Medicine című szaklapban publikáltak egy tanulmányt, amely Gasparo Tagliacozzi 16. századi itáliai sebészorvos tevékenységét tárja fel. A már korábban is ismert helyreállító műtéti eljáráson Tagliacozzi olyan módosításokat végzett, amely lehetővé tette, hogy a páciens karjából vett bőrrel pótolják az orrán lévő hiányosságot. A sebész első lépésben egy speciális eszköz segítségével a karon elkülönített egy bőrlebenyt, amelyet azután az orr magasságában az archoz rögzített – akár három hétig is eltarthatott, amíg a felemelt, rögzített karon és az orron tartósan össze lehetett kapcsolni a bőrt. Rá két héttel elmetszették a bőrt, és az újonnan nőtt bőrt orra emlékeztető módon elrendezték.

Az eljárás természetesen igen bonyolult volt, és sokan kritizálták. A tanulmány szerzője, az Adelaide-i Egyetemen dolgozó Emily Cock szerint „a sebészorvosok nem feltétlenül fordultak ehhez hasonló fájdalmas módszerekhez, kivéve, ha közvetlen életveszély állt fenn. Arról is értekeznek az orvosi feljegyzések, hogy nagy elővigyázatosságot kell tanúsítani, hogy az arcot ne csúfítsák el a műtéti hegekkel.”

Leplezett szifilisz

Ugyanakkor egy ettől eltérő oka is lehetett annak, amiért a betegek kétszer is meggondolták, hogy sebészkés alá feküdjenek-e: a szexuális úton terjedő betegségek elburjánzása. Az előrehaladott szifilisz egyebek mellett az orrnyereg deformációjával jár, az orrhíd belesüpped az arcba, s a hús elrothad. Könnyen jött tehát a gyanú, hogy aki orrműtétet akar csináltatni, valójában morális feslettségét és ebből következő fizikai hanyatlását akarja leplezni. „A 17. század folyamán Európában megnőtt a szifilisztől való félelem, s így valahányszor a helyreállító beavatkozás kérdése felmerült, mindenki azt feltételezte, szifiliszes betegről van szó” – állítja Emily Cock.

A tanulmány kimutatja azt is, hogy a szépészeti műtétekre vonatkozó korábbi ismereteinkkel ellentétben nem igaz, hogy Tagliacozzi 1599-ben bekövetkezett halála után tudomást sem vettek az általa kifejlesztett módszerről. „Sikerült kimutatnom, hogy ezt a bizonyos eljárást ismerték az 1600 és 1800 közötti évszázadokban is, többek között egy 1687-ben és 1696-ban kinyomtatott orvosi könyvben is leírják. Ebből az következik, hogy az orvostörténészeknek érdemes lenne célzott kutatást végezniük arról, hogy a könyvet birtokló egyik-másik sebész megpróbálkozott-e ezzel a műtéttel, és amennyiben nem, miért nem tette?”

A kutató azonban a 17. századtól egészen a jelenkorig viszi okfejtését, azt állítva, hogy az orvostudomány gyakorlati alkalmazását tekintve a 21. században sem mentesülünk a társadalmi stigmáktól. „Ausztráliában nemrég egy vezető betegbiztosítót vettek kereszttűz alá, amiért kozmetikai műtétként sorolt be egyes utókezelési eljárásokat a helyreállító műtéteknél, például az égési sérültek bőrátültetése vagy a mellrák miatti emlőeltávolítást követő mellbimbóplasztika esetében, melyeket emiatt nem fedez a betegbiztosítás. Azaz ugyanott tartunk, mint évszázadokkal ezelőtt: a társadalmi megítéléstől tesszük függővé, hogy az orvostudomány mit tehet, és mit nem tehet meg.”