Jusztina
10 °C
27 °C

Ittas vezetésnek indult, lángba borította a várost

000 ARP4041697
2015.08.11. 00:44 Módosítva: 2015.08.11. 00:44
50 éve tört ki Los Angelesben a wattsi zavargássorozat, Amerika nagy polgárjogi küzdelmeinek egyik erőszakba torkolló vadhajtása. Egy ártatlan közúti ellenőrzés fajult a rendőrök és a fekete felkelők összecsapásává, amely hat napon át vonta lángokba a várost, 34 halált és 40 millió dolláros kárt eredményezve. Van, aki szerint a feketék elnyomása elleni lázadás volt, az akkori rendőrfőnök szerint inkább állatkerti majmok randalírozása. Fél évszázaddal később a helyzet sokat javult, de se a helyi problémák nem tűntek el, se az amerikai rasszizmust nem sikerült teljesen felszámolni.

1965. augusztus 11-én Lee Minikus közlekedési rendőr ittas vezetés gyanújával megállított egy fiatal fekete sofőrt. A tesztek alapján egyértelmű volt, hogy Marquette Frye tényleg részegen vezette anyja kocsiját, nem is nagyon ellenkezett. Minikus szerint még viccelődött is a dolgon, és nemcsak az időközben összegyűlő tömeget nevettette meg, de magát a rendőrt is.

Közben a sofőr testvére, aki utasként ült az autóban, elszaladt a közeli házukhoz, és visszahozta magával az anyjukat, hogy az birtokba vehesse az autóját, mielőtt elvontatnák. A nő leszidta részeg fiát, hogy ilyen állapotban kocsiba ült. A beszámolók szerint a fiú ezután vesztette el a humorát, és hevesen ellenkezni kezdett, amikor a rendőr megpróbálta letartóztatni.

Ezután rendőri ügyetlenkedések és a tömegben terjedő hamis pletykák követték egymást gyors egymásutánban, és rövid idő alatt az ártalmatlan esetből óriási balhé kerekedett. Az egyik rendőr karon akarta vágni az ellenkező Frye-t, de az elhajoló fiú fejét érte a gumibot, az anyja erre ráugrott egy rendőrre. Az addigra több száz fősre duzzadt tömegben terjedni kezdett, hogy a rendőrök bántalmazták a nőt, amit később ő maga cáfolt. Közben egy másik helyszínre érkező rendőr megpróbált letartóztatni egy nőt, aki leköpte őt. Ez a tömeghez már úgy jutott el, hogy egy rendőr zaklat egy terhes nőt. Mindeközben több szemtanú szerint a helyszínre érkező rendőrök valóban rasszista felkiáltásokkal kísérve mentek neki a tömegnek. A rendőrök és a felbőszült tömeg egyre jobban összegabalyodott, az emberek elkezdtek köveket dobálni, üzletek ablakai törtek be, és rövid idő alatt

egy közlekedésrendészeti rutinműveletből az évtized egyik legvéresebb felkelése pattant ki.

Az összecsapás másnapján a hatóságok és a fekete közösség vezetői összehívtak egy gyűlést a helyzet kezelésére. Többen próbálták nyugtatni a kedélyeket, de a békítési kísérlet csődöt mondott. Aznap megsokszorozódott a zavargók száma, már 7 ezer ember járta az utcákat, több tucat sérültet és égő épületeket maguk mögött hagyva. Harmadnap, 13-án reggel ugyan egy rendőrfőnök már azt jelentette, hogy kézben tartják a helyzetet, de nem is tévedhetett volna nagyobbat. Aznapra a helyzet odáig fokozódott, hogy William H. Parker Los Angeles-i rendőrfőkapitány a Nemzeti Gárda segítségét kérte.

Törvényt szegett, bevitte

Marquette Frye sose tagadta, hogy valóban részegen vezetett. Később élete végéig küzdött alkoholproblémákkal, amin a fekete közösség nyomása sem segített: egyesek kiközösítették a zavargások kitörésében játszott dicstelen szerepe miatt, mások a nép hőseként tekintettek rá. 41 évesen halt meg.

Lee Minikus, a Frye-t letartóztató közlekedési rendőr is többször megkapta élete során a lázadás kirobbantójának címét, de ő saját bevallása szerint sosem törődött ezzel, neki ez az eset is csak egy volt a rutinletartóztatások közül. Frye törvényt szegett, ő meg bevitte. Egyébként ők ketten később jóban is maradtak, miután elült a történelem vihara.

Későbbi helyzetértékelések szerint itt volt az a pont, amikor még megfékezhető lett volna a tragédia, de a katonai segítség órákat késett, és mire megérkeztek, a zavargásoknak már halálos áldozata is volt. A késedelem oka, hogy Kalifornia kormányzója épp nyaralt, a helyettese pedig legalább hat órát várt, mielőtt jóváhagyta volna a rendőrfőnök kérését, ráadásul még ekkor se vetettek be egy épp a közelben állomásozó egységet, tovább késleltetve a beavatkozást.

Végül összesen 14 ezer katona sietett a kétezer helyi rendőr segítségére. Kisebb csapatok kísérték a tűzoltókat, hogy elkezdhessék végre oltani az egész nap égő épületeket. A zavargások még néhány napig tartottak, de innentől már fokozatosan csillapodott az erőszak, és augusztus 16-ára már csak néhány száz katona maradt a térségben. A Wattson jóval túlnövő zavargásokban összesen több mint 30 ezren vettek aktívan részt. Mire véget értek, 34-en haltak meg, több mint ezren megsérültek, további ezreket tartóztattak le, több száz épület elpusztult, az anyagi kár pedig elérte a 40 millió dollárt.

De miért fajulhatott így el a helyzet?

A zavargások megértéséhez fontos tudni, hogy a hatvanas évek Amerikájának polgárjogi mozgalmai idején járunk, Martin Luther King és Malcolm X korában, a feketék – és más kisebbségek – egyenlőségi küzdelmeinek legsűrűbb időszakában. A megelőző és következő években az ország más pontjain is számos kisebb-nagyobb felkelés tört ki, és a wattsi zavargások évében is több erőszakos esemény fokozta a társadalmi feszültséget. Februárban meggyilkolták az emblematikus fekete aktivista Malcolm X-et, márciusban pedig a Véres Vasárnapon a rendőrök szétverték a békésen vonuló polgárjogi menetet.

Ebben a társadalmi környezetben gyülemlett fel a Los Angeles-i feszültség is.

A polgárjogi és egyenlőségi kérdések helyett azonban a wattsi események közvetlen előzménye a nyomor volt. A feketék második nagy amerikai migrációs hulláma során, a második világháborútól a déli államokból északra és nyugatra költözött nagy számú fekete amerikai. Los Angeles megye 75 ezres fekete populációja 1965-re 650 ezresre duzzadt, akik nagy része Los Angeles elmaradott délnyugati részébe kényszerült.

Ekkoriban a faji diszkrimináció az élet legtöbb területén nehezítette a feketék életét, az alacsonyabb keresettől a szinte elérhetetlen politikai szerepvállalásig. Az egyre sűrűbben lakott városokban ennek a helyzetnek volt az egyik szimbolikus gócpontja a lakhatás kérdése. Bár hivatalosan tilos volt faji alapon korlátozni a lakáshoz jutást az amerikai Legfelsőbb Bíróság egy 1948-as döntése óta, a gyakorlatban az etnikai kisebbségek számára csak Los Angeles bizonyos városrészei, elsősorban a keleti és déli kerületek voltak elérhetők. Ez a korlátozás pedig az élet többi területére is hatással volt: Watts Los Angeles gettója volt, gyengébb vagy teljesen hiányzó közszolgáltatásokkal és munkalehetőségekkel.

A helyzetet az 1963-as Rumford Tisztességes Lakhatási Törvény enyhítette volna, amely megtiltotta volna a tulajdonosoknak, hogy faji alapon megtagadhassák a lakásaik eladását. A tervezetet azonban népszavazáson támadták meg, és ennek eredménye alapján 1964-ben jelentősen ki is herélték, ami csak tovább fokozta a feszültséget és a zavargások egyik fő kiváltója volt. A népszavazást már 1966-ban a kaliforniai, egy évvel később pedig a szövetségi Legfelsőbb Bíróság is alkotmányellenesnek nyilvánította, és el is törölték az eredményét.

Lázadás és majomparádé

Az események ellentmondásos megítélését mutatják az egymással homlokegyenest szembemenő értékelések. Bayard Rustin fekete polgárjogi aktivista egy korabeli cikkében azt írja,

a wattsi felkelés egész értelmét az adta, hogy a feketék első nagyobb lázadása volt a saját mazochizmusuk ellen, és azzal a kifejezett szándékkal hajtották végre, hogy világossá tegyék, többé nem vetik magukat alá szó nélkül a nyomornegyedbeli élet nélkülözésének.

Ezzel szemben William H. Parker rendőrfőnök egyszerűen állatkerti majmokhoz hasonlította a rendbontókat. Parker a város legendás alakja volt. 1950-ben, több botrány után vette át az irányítást, és alapjaiban reformálta meg az LAPD-t, vagyis a Los Angeles-i Rendőrséget. Nemcsak a politikai befolyástól és a korrupciótól sikerült függetlenítenie, de professzionális és ütőképes erőt kovácsolt belőle, a rendőrök tekintélyét pedig azzal állította vissza, hogy élesen elhatárolta őket a külvilágtól munka közben – ez volt az egyik oldal. A másikon egy öntelt, rasszista rendőrfőnököt találni, aki a rendőrség törvények felettiségét hirdette, lyukat ütött a rendőrei és a közösség közé, amelyet szolgáltak, és képtelen volt a rendőri brutalitás puszta létének elismerésére is.

Ebben a környezetben nem csoda, hogy korabeli vélemények szerint a gazdasági okok mellett a rendőrség gyakran indokolatlanul kemény, olykor akár rasszista fellépése is szerepet játszott a fekete közösségen belüli indulatok felgyülemlésében. A rendőrség nem volt képes vagy hajlandó kezelni a rendőri túlkapásokkal és brutalitással kapcsolatos, folyamatos kritikákat, ez pedig tovább fokozta a feszültséget. Parker persze éppen ellenkezőleg látta a zavargások okát. Szerinte a konfliktust az okozta, hogy a rendőrség túlságosan kesztyűs kézzel bánt a fekete lakossággal.

A kudarc pusztító spirálja

A zavargások után a városba látogató Martin Luther King elítélte és értelmetlennek tartotta az erőszakos fellépést, és azt is sietett kiemelni, hogy szerinte a felkeléshez vezető ok nem a rasszizmus volt, hanem a helyi közösség társadalmi és gazdasági kilátástalansága. 

A zavargások okait és körülményeit feltárni hivatott McCone-bizottság decemberre készített egy  jelentést , amelyben nemcsak az események okait, de megoldási javaslatokat is megpróbáltak meghatározni. Hiányosságai mellett még ez az  erősen kritizált  jelentés is elismeri, hogy valós és súlyos gazdasági okok húzódtak meg a feketén hátrányos helyzete és elégedetlensége mögött.

Ami a leginkább nyomasztott és megdöbbentett bennünket, az a kudarcnak az a tompa és pusztító spirálja, amely az átlagos hátrányos helyzetű gyermekre vár a város szívében.

– írták a bizottság tagjai a jelentésben, amely olyan okokat határozott meg, mint

  • az oktatás alacsony színvonala,
  • a magas munkanélküliség és kevés álláslehetőség,
  • a gyenge lakhatási helyzet,
  • a tömegközlekedés rossz állapota,
  • a rossz minőségű egészségügyi szolgáltatások,

és más olyan körülmények, amelyeket a gettó lakói számára biztosított a város. A jelentés számos intézkedést is javasolt ezeknek a problémáknak a kezelésére, illetve a közösség-rendőrség viszony javítására is. Azt, hogy ezekből mennyi valósult meg, jól leírja a bizottság munkájában résztvevő Ben S. Farber 25 évvel későbbi véleménye:

Azt hiszem, megcsapott a hiábavalóság érzése.

A jelentés már a megjelenésekor vegyes fogadtatást kapott, sokan úgy gondolták, hogy nem kínál valódi megoldásokat a problémákra. Létrehoztak a nyomán egy kórházat, alapítottak egy iskolát és így tovább, de rögtön magára is hagyták a közösséget, a város nem segítette őket a talpra állásban. Az elérhető szolgáltatások színvonala nem javult, az akkor alapított intézmények egy része rossz hírű vagy már tönkre is ment, a valódi problémák jó része nem oldódott meg 50 évvel a lázadás után sem. Ahogy a Los Angeles Times írja, a programok egy része már megújulás alatt áll, de ezeket nem a város vagy a megye, hanem a központi kormányzat és a privát szektor irányítja. A lap azt is megjegyzi, hogy az olyan társadalmi problémák kezelése nélkül, mint a szegregáció, a rasszizmus vagy a túlzott mértékű bebörtönzések, egyik ilyen program sem lehet hosszú távon sikeres.

Jobb, nem jó

Ma nyilvánvalóan sokkal jobb a helyzet, mint 50, vagy akár 25 éve. A feketék – latinók, ázsiaiak, stb – Amerikában nemcsak minden korábbinál jobban megközelítették a jogegyenlőséget, de ezeket a jogokat jóval gyakrabban is tudják érvényre juttatni, az Egyesült Államok elnök pedig a fekete Barack Obama. Ugyanakkor közel sem mondható, hogy zökkenőmentesen működne az USA-ban az egyenjogúság, ma is vannak súlyos feszültségek és véres konfliktusok.

Az utóbbi években megszaporodtak a hírek az olyan rendőri túlkapásokról, amelyeknél legalábbis felmerül, hogy rasszista indíték is hozzájárult a nem egyszer halállal végződő összetűzésekhez. Az ilyen esetek pedig manapság is gyakran végződnek a hibázó rendőr felmentésével, és torkollnak emiatt tüntetésekbe vagy zavargásokba. Az utóbbi évek nagy nyilvánosságot kapott floridai, fergusoni, New York-i, clevelandiés Baltimore-i esete (vagy éppen az 1992-es Los Angeles-i zavargások) súlyos rendszerszintű problémák létére világítanak rá napjainkban is, és ezek valódi kezelésével továbbra is adós az ország vezetése.

A kutatások szerint

  • egy afroamerikai férfinak 21-szer nagyobb esélye van arra, hogy lelövi egy rendőr, mint egy fehér férfinak,
  • 281 százalékkal valószínűbb, hogy jogosnak ítél a bíróság egy emberölést, ha az elkövető fehér, az áldozat pedig fekete,
  • az amerikaiak jobban aggódnak a bűnözés miatt és egyúttal támogatóbbak a szigorú igazságszolgáltatással szemben, ha egy fekete foglyok által dominált börtönt mutatnak nekik, mint ellenkező esetben.

Korábban mi is részletesebben foglalkoztunk azzal a jelenséggel, hogy a rasszizmus nem tűnt el, csak átalakult, a média pedig általában csak akkor foglalkozik érdemben a témával, ha már erőszakba torkolltak a tiltakozások. Vagy ha elérkezik ezek 50 éves évfordulója.