Emma
5 °C
23 °C

Hogyan szerezzünk vastüdőt forradalomban?

GettyImages-542872355
2015.10.23. 08:25
1956 a levegővételről, a görcsölő izmokról, a túlélésről, a segítségről is szólt, a beteg gyerekeknél különösen. A forradalom napjaiban az ötvenes évek szörnyű járványa is felütötte fejét az országban, ez az október a gyermekbénulás elleni küzdelmet is jelentette. A paralízis történetében kicsiben az egész hidegháborús politika is benne van, és annak az ellentéte is: miért oltottak be az amerikaiak 70 millió szovjet alattvalót?

1956 az ötvenes évek rettegett betegségében szenvedő gyerekeknek is forradalmi ígéreteket hordozott. A gyermekbénulás-járványokban sok ezren fertőződtek meg addigra, a forradalom kevés meghagyott vívmányainak egyike az ő helyzetükben hozott javulást. A Rózsadombon november első napjaiban nekik hoztak létre speciális utókezelő kórházat, és már a szovjet csapatok bevonulása közben elkezdték ide átszállítani az idegsorvadásban szenvedő, többnyire mozgássérült, sokszor légzési problémákkal küzdő gyerekeket.

A paralízises gyerekeket kezelő új kórház erős szimbolikával a Rákosi Mátyás Gyermekotthon helyére költözött, ami pedig néhány évvel korábban az itt álló villák elrekvirálásával jött létre, hogy a pártalkalmazottak és „vezető funkcióban lévő elvtársak” gyerekeinek óvodájaként mentesítse a szocializmus építésén fáradozó szülőket az új embertípus jelentette hétköznapi nyűgöktől. Az önálló Heine-Medines (ez a gyermekbénulással járó kór hivatalos megnevezése) intézményért akkor már évek óta küzdött Lukács László doktor, akinek végül Nagy Imrénél sikerült kijárnia az új kórházat. A forradalmi intézmény háborús körülmények között született: miután a harcokban kilőtték az egy szem mentőautójukat, a László Kórházból egy mosoda ruháskosaraiban szállították át a gyerekeket.

Vastüdő az éterből

Az, hogy a rózsadombi utókezelő legalább néhány évig megmaradhatott ‘56 után is, annak is köszönhető, hogy a gyermekbénulás igazi közügy volt az időszakban. Új és eléggé ismeretlen betegségnek számított, mely mindenhol felütötte a fejét, nem válogatott szegény és gazdag között, és sok bizonytalanság volt körülötte: bár a vírusfertőzés már valószínűnek látszott, olyanokat is mondtak, hogy talán a legyek okozhatják, meg hogy a biztonság kedvéért ne szaladgáljon túl sokat a gyerek.

Az elsősorban a gyerekekre lecsapó, rossz esetben életre szóló fogyatékosságot okozó kór érthető félelmet keltett világszerte, amire a kommunista népesedési politika, a jövő nemzedékekbe vetett hit ideológiája nálunk még rá is erősített. Mindezt Vargha Dórától, a University of London hidegháborús időszak járványügyet kutató magyar történészétől tudjuk. Dóra édesapja maga is az akkori paralízisben betegedett meg; lánya most a téma egyik nemzetközileg kiemelkedő kutatója.

Mint mondja, egy-egy nagyobb magyarországi járványban (1952-ben detektálták az első tömeges megbetegedésekkel járót) akár 2000-en is megfertőződhettek, ilyenkor az újság naponta írta meg, hol mutatkozik a legnagyobb veszély. Bár a szokásos hírek akadoztak, erről számolhattak be ‘56 októberében is: ekkor a járványhelyzet az északkeleti megyékben volt a leginkább akut, a helyzetet a súlyos ellátási problémák továbbfokozták.

Ráadásul a forradalom napjaiban a debreceni kórházban eltört a vastüdő. Az ideggörcsöket okozó paralízis légzésbénuláshoz vezethet, ezt ekkoriban csak azzal a böhöm légzőkamrával tudtak kezelni, amiből csak a nyak és a fej lógott ki; ha nincs használható vastüdő, az valódi életveszélyt jelent. A problémát a forradalom legfontosabb médiuma, a rádió segített megoldani: a Kossuthon bemondott üzenetet, miszerint azonnal szükség van valahonnan Európából egy működőképes szerkezetre, a Szabad Európa is átvette, és bár ekkor más országokban is járványhelyzet volt, a nyugatnémet Vöröskereszttől végül sikerült szerezni egy használható készüléket.

A német vastüdőt szállító repülő azonban Debrecenben nem tudott leszállni, az ottani reptér a forradalom miatt nem volt kivilágítva. Végül Miskolcon rádióamatőrök üzenetein keresztül sikerült megszervezni, hogy ott kivilágítsák a leszállópályát - a vastüdő pedig szerencsésen eljutott a beteg gyerekekhez.

Államilag támogatott oltásposta

Ugyanezekben a napokban egy magyar orvosküldöttség Koppenhágából próbált meg hazatérni. Bár a következő hetekben magyarok százezrei indultak Nyugat felé, Koch Sándor virológus kollégáival az ellenkező irányba tartott, és két hét után meg is érkeztek az akkor már szovjet páncélosokkal teli országba. Azt, hogy miért jöttek haza, később hazafias okokkal magyarázták: az orvosdelegáció Dániában a gyermekbénulás elleni vakcina előállítását tanulmányozta.

A vakcina létfontosságú kérdés volt: egy évvel korábban, 1955-ben érkezett a hír az Egyesült Államokból, hogy Jonas Salknak sikerült kifejlesztenie a vakcinát, amit villámgyorsan — Amerikában állítólag mindössze két óra alatt — jóvá is hagytak, az oltóanyag gyártása pedig ezután hamarosan több országban elkezdődött.

A következő években a magyar közegészségügy legfontosabb kérdése volt, hogy hogyan lehetne minél gyorsabban beoltani a magyar gyerekeket. Az oltóanyag annyira prioritás volt, hogy ebben az ügyben még a disszidensektől kapott csomagok is kivételt képeztek. 1957 nyarán az Egészségügyi Minisztérium közleményben tudatta mindazokkal, akik külföldön élő családtagjaik és ismerőseik révén szeretnének Salk vakcinához jutni, hogy a gyógyszert tartalmazó csomagok elsőbbséget élveznek a vámon; az oltóanyag máskülönben megromlott volna.

A gyermekbénulás elleni küzdelem máskor is erősebbnek bizonyult a szokásos ideológiai szembenállásoknál. Miközben az Egyesült Államok a forradalmat eltipró rezsimnek kijáró módon kezelte Kádárékat, a gyerekek érdekében folyamatos együttműködés alakult ki a keleti és a nyugati blokk között, és ebből Magyarország sem maradt ki. Kádárék előbb Észak-Amerikából importáltak oltóanyagot, majd 1959 elején beindult a magyarországi előállítás is az amerikai metódus alapján.

Ekkor azonban a Salk vakcina híre már korántsem volt makulátlan. A különféle egészségügyi becslések szerint az oltóanyag csak 60-85 százalékos védettséget jelentett, de igazi sokkot az amerikai oltástörténet egyik legsúlyosabb hibája okozott. A „Cutter incidensként” emlegetett esetben az egyik kaliforniai gyártónál 120 ezer vakcina véletlenül élő polio vírusokat tartalmazott; sok gyereket a rossz védőoltás fertőzött meg — emiatt tízen meghaltak és sokan paralízissel élhettek csak tovább.

Zdrásztvujtye, beolthatunk 70 millió gyereket?

Salk fő szakmai riválisa, Albert Sabin szintén intenzív kutatásokat folytatott a paralízis megelőzésével kapcsolatban. Ő egy szájon át bevehető másik vakcinán dolgozott, mely végül egy grandiózus kelet-nyugati együttműködés eredményeként össze is jött, és a gyermekbénulás globális legyőzését jelentette. Bár a történetnek a tudományos vetélkedésként leírható része elég közismert, az, hogy ez hogyan illeszkedett a tágabb hidegháborús valóságba, mára nagyrészt elfelejtődött.

A szovjetek már maguk is gyártották a Salk vakcinát, amikor a Csomakov nevű kutatójuk által vezetett delegációjuk találkozott Sabinnal, akinek amúgy is kiterjedt kutatói kapcsolatai voltak a szocialista országokban. Ez teremthette meg a fogadókészséget a szovjeteknél: amikor Amerikában még sehol nem volt Sabin vakcinájának a bejegyzése, a Szovjetunióban teret engedtek a még csak kísérleti szakaszban tartó fejlesztésének. Tesztfázishoz képest igen csak meglepő, hogy 70 millió gyerek és fiatal kapott a Sabin-Csomakov-féle vakcinából, Magyarország szintén az első tesztországok között szerepelt.

Annak ellenére, hogy még az orvoskutatók is bizonytalanok voltak benne, hogy mennyire megbízhatóak a szovjet tesztelés eredményei. Miért adnak az amerikaiak olyan gyógyszert a szocialista országokba, amit otthon nem is használnak? Mennyire jók a szovjet módszerek? Mit kapjanak a magyar gyerekek, amikor éppen egy újabb paralízisjárvány van az országban? — sorolja Vargha Dóra az akkori kétségeket.

A bizonytalanságok között a mai oltásellenesség durvább összeesküvés-elméleteihez hasonlók is felmerültek. Volt olyan magyar szakember, Boda Domokos, aki vezető orosz orvosoktól is hallott olyanokat, hogy az amerikai anyag életveszélyes lehet: ki tudja, talán az imperialisták a szovjet gyerekeket akarják megmérgezni az anyaggal. Nyugaton eközben másfajta félelmek kísérték a kelet-európai eredményeket, kételkedtek benne, hogy a szovjet orvostudomány képes megbízható eredményeket szállítani — többek között ennek köszönhető, hogy az Egyesült Államokban csak sok évvel később hagyták jóvá a Sabin-féle vakcinát.

Utólag van, aki úgy gondolja, talán éppen a parancsuralmi szovjet viszonyok kellettek ahhoz, hogy gyors megoldást találjanak a polio vírusra. Bár az új hatóanyag rapid, politikai rendszereken átívelő kikísérletezése és főleg elfogadása ma biztos nem lenne lehetséges, a közegészségügyi kockázatvállalás ezúttal bejött. Országosan — miután kötelezővé tették és a legtöbb gyereket be is oltották a Salk vakcinával — 1959-ben nálunk vezették be a világon elsőként az általában kockacukorral beadott Sabin-cseppeket. Az új megbetegedések száma néhány éven belül visszaesett, az utolsó új paralízises megbetegedést a hatvanas évek végén regisztrálták nálunk.

Sabin a betegség elleni sikeres kampányt utólag a nemzetközi együttműködés ritka sikereként aposztrofálta, ugyanezt a szocialista tábor a saját dicsőségeként kezelte, mondván, náluk hamarabb győzték le a betegséget, mint Nyugaton. A dolgok ennyiben visszatértek a normál kerékvágásba: a félelmetes polio vírus elleni küzdelem újra az ideológiai csaták és a győzelmi jelentések terepe lett, a vasfüggönyön átívelő orvosi kooperációk ismét háttérbe szorultak. Ahogy aztán a félelmetes járványok emléke elhalványult, a forradalom kórháza is megszűnt; csak a több ezer megbetegedett gyerek maradt, akikkel a Kádár-rendszer és a paralizált társadalom nem nagyon tudott mit kezdeni.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!