Auguszta
-4 °C
2 °C

Az ország, ahol a legnépszerűbb politikus nem lehet államfő

000 Hkg10222043
Fél évszázad után tartanak szabad választásokat abban az országban, amelyikben a világon a leghosszabb ideig állt fenn katonai diktatúra. A mianmari helyzet bonyolultságára jellemző, hogy az ellenzék vezető erejének számító Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) 1990-ben már nyert egy választást, de a parlament még csak alakuló ülést sem tarthatott.

Fejlett demokráciákban is kiemelkedő fontosságú esemény a parlamenti választás, Mianmarban azonban jóval nagyobbak a tétek a 2015. november 8-ára kiírt eseményen. A választás a már évek óta zajló, óvatos reformfolyamat betetőzéseként akár a katonai diktatúra végleges felszámolásának a kezdetét is jelentheti, de egy véres visszarendeződés esélyét sem lehet kizárni.

A helyzet bonyolultságára jellemző, hogy az ellenzék vezető erejének számító Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) 1990-ben már nyert egy választást, de a parlament még csak alakuló ülést sem tarthatott. Az is szinte egyedülálló helyzet, hogy az ország legnépszerűbb politikusa semmiképp nem ülhet az elnöki székbe. A helyzet jobb megértéséhez elengedhetetlen Mianmar – 1989 előtti nevén: Burma – közelmúltjának áttekintése.

Burma a második világháború kitörésének idején már közel hatvan éve brit gyarmat volt. Ugyan ez az időszak hozott némi gazdasági fellendülést, illetve fejlődésnek indult a terület infrastruktúrája is, ennek hasznából a buddhista vallású, burmai nemzetiségű lakosoknak kevés jutott. Éppen ellenkezőleg: az átlagos burmaiak helyzete még romlott is a gyarmati közigazgatás idején, ugyanis a korábbi, önellátásra törekvő gazdálkodást az ország természeti kincseinek egyre nagyobb arányú kiaknázása és exportja váltotta fel. A britek nagy erőfeszítéseket tettek a rizstermelés felfuttatására, azonban az így létrejött felesleg is külföldi piacokra került, a helyiek számára viszont emelkedtek az alapvető élelmiszerek árai, miközben korábban a királyi közigazgatás által meghatározott árakon juthattak hozzá azokhoz. A rizs, a különleges fák, az olaj, a nemesfémek, drágakövek és más áruk kereskedelme hatalmas bevételeket hozott – csak éppen ebből a helyiek semmit sem láttak, mivel a profit a brit tulajdonú és vezetésű cégek kasszájában landolt.

És jöttek az indiai uzsorások

További feszültségeket okozott, hogy a britek még a többi gyarmati lakossághoz képest is különösen lenézték a kezelhetetlennek, barbárnak minősített burmaiakat, így a közigazgatás alsóbb szintjeinek állásait sem velük, hanem inkább betelepített indiaiakkal töltötték fel. Burma területére egyébként is nagy számban érkeztek bevándorlók a szomszédos Brit-Indiából, akik a földművelésben is konkurenciát teremtettek a helyi parasztoknak, illetve a létrehozott új ipari létesítményekben is általában jobb esélyekkel kaptak munkát, mint az őslakosok. Sok burmai kényszerült rá arra is, hogy a jobb anyagi lehetőségekkel rendelkező bevándorlóktól vegyen fel kölcsönt, hogy saját földet szerezzen, amelyen belevághat a rizstermesztésbe, de a várt meggazdagodás helyett így végül az indiai „uzsorások” aratták le a beruházás hasznát. A kulturális, vallási különbségekkel együtt (az érkezők többsége moszlim hitű volt) ez komoly feszültségekhez vezetett a helyi népesség és a bevándorlók között, amely még ma is tetten érhető, különösen az ország nyugati részén található Rakhine tartományban, amelyben közel egymillió moszlim rohingya (a mai Banglades területéről a gyarmati időkben betelepültektől származó) ember él.

Nem meglepő tehát, ha a burmaiak többsége mind a britekkel, mind a betelepültekkel szemben igen erős ellenérzésekkel viseltetett. A gyarmati sorban eltöltött évtizedeket végigkísérték a kudarcra ítéltetett fegyveres lázadások, kisebb-nagyobb tüntetések, sztrájkok és egyéb, a kormányzati intézkedések ellen szervezett akciók. A függetlenségi mozgalom szervezését alapvetően két fő réteg vállalta magára: a buddhista szerzetesek és papok, valamint a részben éppen brit egyetemeken vagy a Rangoonban brit mintára felállított oktatási intézményekben pallérozódott értelmiségi ifjúság.

A tiltakozások hatására a britek hajlandóak voltak egy-két reformintézkedés bevezetésére, 1937-ben pedig a burmaiak egyik régi sérelmét is orvosolni próbálták: Burmát ezután nem Brit-Indiához tartozó területként, hanem független tartományként kormányozták. Még alkotmányt is kapott, amely felállított egy választott országgyűlést, és saját, korlátozott jogkörökkel rendelkező kormányt is emelt az ország élére. Azonban ez már túl kevés engedmény volt túl későn, sok burmai például attól félt: csak azt a célt szolgálja, hogy hazájukban a britek ne vezessék be azokat a reformokat, amelyekre Indiában kényszerültek. A várt enyhülés helyett 1938-ban újabb országos tiltakozás- és sztrájkhullám kezdődött, a rendfenntartó erőkkel való összecsapásokban többen meghaltak.

Háború és függetlenség

Ekkoriban lépett színre az az Aung Szán, akit ma is a burmai függetlenség atyjaként tisztelnek az országban. Az 1915-ben született fiatalember 1933-ban került a Rangooni Egyetemre, ahol hamarosan a diákmozgalmak egyik vezető alakja lett, 1936-ban ki is akarták csapni az intézményből. Belépett a Dobama Asziajone (Burma Egyesület) nevű szervezetbe, ahol hamarosan az egyik vezető, azaz thakin (a gyarmati idők előtti területi vezetők elnevezésének újrafelhasználása már önmagában is a lázadás egyik jelképének számított), majd 1939-ben a Burmai Kommunista Párt egyik alapítója lett.

Miután 1940-ben a thakinok ellen összeesküvés vádjával letartóztatási parancsot adtak ki, Aung Szán Kínába menekült, ahol Japán fogságba esett. Ugyan baloldali, imperializmusellenes nézeteivel mi sem állhatott volna inkább ellentétben, mint a császári Japán hódító politikája, a japánok meggyőzték arról, hogy hozzájuk csatlakozva szabadíthatja meg hazáját a gyarmati sorból. Burmába hazatérve a maga oldalára állított néhány forradalmi érzelmű fiatalembert, akik vele tartottak, hogy Japánban kapjanak kiképzést a britek elleni harchoz – őket később a „harminc elvtárs” néven emlegették.

Ez a kis csapat lett a magja az 1941 decemberében megalapított Burmai Függetlenségi Hadseregnek, amely a japán erők mellett harcolt, amikor a császári hadsereg erői 1942 tavaszán megérkeztek az ország területére. Ahogy egész Délkelet-Ázsiában, a japánok Burmában is gyors győzelmeket arattak a felkészületlen brit erők ellen. Burma 1943 augusztusában papíron független állammá vált, azonban Aung Szán hamarosan rádöbbent, hogy cseberből vederbe került. Egy anekdota szerint azt mondta a japán helytartónak: „A britek úgy bántak velünk, mint a kutyákkal, de ti úgy, mint a disznókkal.”

A függetlenség felé

Talán ezért, talán azért, mert a japánok hamarosan defenzívába kényszerültek a Csendes-óceánon és az India felé vezetett offenzíváik is kudarcba fulladtak, a közben Burmai Hadsereggé alakított, japán kiképzést kapott, már „profi” haderőt hadügyminiszterként vezető Aung Szán különböző ellenzéki csoportokkal létrehozta az Antifasiszta Szövetséget, és elkezdett a britek felé tapogatózni. Végül 1945. március 27-én a burmai hadsereg vezetésével felkelés tört ki a japánok ellen, akiket brit segítséggel sikerült is nyár végére fegyverletételre bírni.

Ugyan a britek kezdetben fontolgatták Aung Szán és „elvtársai” haditörvényszék elé állítását, ezt végül népszerűségük miatt nem merték megkockáztatni. Sőt az Antifasiszta Szabadság Liga néven a baloldali pártokat egyesítő, újjáalakult szervezet vezetőjeként fontos pozíciót kapott a gyarmati kormányzatban is. A Clement Attlee vezette brit kormány pedig 1947 januárjában úgy döntött, nem kíván további erőfeszítéseket tenni Burma megtartásáért, ezért az Aung Szánnal aláírt egyezményben az országnak egy éven belül kikiáltott függetlenséget ígértek. A tábornok azonban nem érhette meg a nagy pillanatot: 1947. július 19-én ugyanis az árnyékkormány több tagjával együtt meggyilkolták a korábbi gyarmati miniszterelnök, U Szav felbujtotta fegyveresek.

Mindenesetre 1948. január 4-én Burma kikiáltotta függetlenségét – és ezt a legtöbb burmai Aung Szán mellett elsősorban a hadsereg (burmai nyelven Tatmadaw) érdemének tekintette. A fegyveres erőknek a régi, militáns, hódító politikára épülő Burmai Királyság idejében is nagy tekintélye volt az országban, és az új, demokratikus Burmában is fontos szerepe lett, mivel az immár független államnak hamarosan igen komoly kihívásokkal kellett szembenéznie.

A burmai szocializmus

Ugyan az Antifasiszta Szabadság Liga vezette kormányoknak sikerült a gazdaságot fejlődési pályára állítaniuk, Burmán az 1950-es évek végére lassan eluralkodott a káosz. Nem segítettek a kormányzó szövetségen belüli, szakadáshoz is vezető politikai ellentétek, de a legsúlyosabb kihívást a különböző nemzetiségek sokszor fegyveres lázadása jelentette.

A burmai civilizáció, és az innen terjeszkedő, egymás után felemelkedő birodalmak magterülete mindig is az Iravádi-folyó völgye volt, ahol kulturálisan és etnikailag is viszonylag egységes „burmai” népesség élt. Azonban a síkságot körülvevő, hegyes, nehezen megközelíthető vidékeken a történelmi időkben és ma is számtalan (hivatalosan is több száz) kisebb-nagyobb etnikum él. Ezeket a területeket ugyan a Burmai Királyság utolsó nagy expanziója során sikerült meghódítani, majd a brit uralom is szentesítette közigazgatásilag a helyzetet, az itt élők soha nem tartották magukat burmainak. Az a brit gyakorlat sem segített az ellentéteken, hogy a különböző népeket a britek felhasználták a burmaiak „féken tartására”, vezetőik a támogatásért cserébe széles körű jogokat és fegyvereket kaptak.

Az új állam központosító törekvései ellen a föderalista berendezkedést követelő kisebbségek (elsősorban a karen, kacsin és shan területeken) egy része szinte azonnal fegyveres felkelést robbantott ki. A Szabadság Ligáról leváló keményvonalas kommunista gerillák is komoly erőt mozgósítottak a hadsereg ellen, így az ország jelentős része gyakorlatilag kikerült a központi kormány ellenőrzése alól. (A polgárháború hosszabb-rövidebb fegyverszünetekkel, időnként változó résztvevőkkel még ma is tart, ezzel Mianmar a legtovább fennálló katonai diktatúra mellett a leghosszabb ideje zajló polgárháború kétes dicsőségét is magáénak tudhatja.)

Végül a hadsereg, illetve Ne Vin tábornok, vezérkari főnök döntött úgy, hogy a végromlástól csak egy katonai puccs óvhatja meg az országot. Az államcsínyre 1962. március 2-án került sor, Ne Vin pedig a Forradalmi Tanács vezetőjeként lett az állam feje. Az általa létrehozott rendszer a szólamok szintjén legalábbis baloldalinak számított, amelynek programját a Forradalmi Tanács által jegyzett A szocializmus burmai útja című tervezet jelentette.

Ennek sikerét talán elég azzal a ténnyel jellemeznünk, hogy Burmának a szocializmus évtizedei alatt sikerült a világ egyik legnagyobb rizsexportőréből éhínség által sújtott, rizsbehozatalra szoruló országgá válnia. Ne Vin rendszere valójában egy a mai Észak-Koreához hasonló, totálisan bezárkózó, egyértelmű katonai vezetés alatt álló diktatúra volt.

Ne Vin 26 évig, 1988-ig állt különböző tisztségeket viselve az ország élén. Ugyan sikerült megőriznie az ország területi egységét, az ásvány- és természeti kincsekben dúskáló, stratégiailag is fontos helyen fekvő Burma ez idő alatt a világ egyik legszegényebb országává vált. Uralma ellen természetesen a kezdetektől fogva voltak megmozdulások – ahogy a kisebbségek egy része is folytatta a fegyveres harcot a központi kormány ellen –, ezeket azonban könnyen vérbe fojtották.

Reform és visszarendeződés

A rendszerre egyre nagyobb nyomást helyezett a teljes elszigeteltség, a nemzetközi szankciók és a szegénység, illetve a korrupció miatti belső elégedetlenség. Az utolsó cseppek egyike volt a pohárban, hogy a hagyományos számmisztikában hívő Ne Vin bevonatta a forgalomban lévő bankjegyek jelentős részét, hogy a „szerencsés” 9-es számmal osztható, 45 és 90 kjapos bankókkal helyettesítse őket. Ez tulajdonképpen egyben a pénz radikális leértékelését is jelentette, egy csapásra semmivé téve az emberek kevéske megtakarításait is.

A nyílt lázadáshoz a szikrát Ne Vin 1988. júliusi, váratlan lemondása szolgáltatta (persze a tábornok a háttérből ezután is igyekezett a mozgatni a szálakat, befolyásának egy részét egészen 2002-es haláláig megőrizte). A tiltakozások élére újra a buddhista szerzetesek, illetve az egyetemi diákság állt, azonban a „8888-forradalmat” (a hadsereg 1988. augusztus 8-án hajtott végre újabb államcsínyt) a hadsereg több ezer áldozat árán verte le. Bevezették a hadiállapotot, és az ország vezetését az Állami Törvényesség és Rend Helyreállításának Bizottsága élén Than Shve vezérezredes vette át.

Az ellenzéki mozgalmakat azonban ekkor már nem lehetett újabb évtizedekre a felszín alá nyomni, és ebben nagy szerepe volt annak, hogy sikerült egy karizmatikus, széles rétegek számára elfogadható, ráadásul külföldön is „eladható” vezért, arcot találni. Ez nem volt más, mint Aung Szán tábornok 1945-ben született lánya, Aung Szán Szu Csi (aki csak apja emlékének tiszteletére viseli az Aung Szán nevet, Burmában ugyanis nincsenek vezetéknevek, a legközelebbi rokonok is általában teljesen eltérő neveket kapnak). Szu Csi életének nagy részét külföldön élte le, Indiában, majd Angliában élt, az Oxfordi Egyetemen is tanult. Édesanyja betegsége miatt tért haza Burmába, éppen a forradalom előtt – majd szinte spontán módon lett a tiltakozó egyetemisták, majd a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) párt vezetője.

Az új vezetés a nyomásnak engedve 1990-ben többé-kevésbé szabad választásokat rendezett, amelyen az NLD hatalmas győzelmet aratott a korábbi rezsim pártjának utóda, a Nemzeti Egység Pártja felett. A katonai kormány azonban nem engedte összeülni az országgyűlést, Szu Csít pedig házi őrizetbe helyezték – 2010 novemberéig rövidebb szünetekkel közel 15 évet töltött fogságban, annak ellenére, hogy 1991-ben erőszakmentes kiállását Nobel béke-díjjal is jutalmazták.

Than Shve szilárd hatalmat épített ki az 1997-ben Állami Béke és Fejlődés névre átkeresztelt Tanács (SPDC) élén, de 2007-ben egy újabb tiltakozáshullám, a buddhista szerzetesek jellegzetes öltözékéről elnevezett „sáfrányforradalom” tört ki a rezsim ellen. A hadsereg újra tömeges letartóztatásokkal és a karhatalom bevetésével reagált, az összecsapásoknak sok áldozata volt, köztük egy japán újságíró is. A külföldi tiltakozásokkal együtt ez végül rávette a hadsereg vezetőit arra, hogy lassan, óvatosan, de elinduljanak a reformok útján. 2008-ban új alkotmányt léptettek életbe, amelynek alapján 2010-ben választásokat is tartottak, ezt azonban az NLD nagyobb része bojkottálta, és az eredményeket a csalások miatt a külföldi államok sem fogadták el; a győzelmet egyébként a kormányzó Szövetségi Szolidaritás és Fejlődés Pártja (USDP) szerezte meg.

Korlátozott lehetőségek

Mindenesetre az azóta eltelt években Mianmar megkezdte a nyitást a külföld felé, megkönnyítették a turisták beutazását és külföldi cégek is megjelentek az országban. Véres atrocitásokra azóta sem került sor – legalábbis a központi területeken, mivel a határok menti tartományok nagy része máig le van zárva a külföldiek elől, és a polgárháborúban egyik fél sem válogat az eszközökben.

Az elemzők abban reménykednek, hogy a most tartandó választások nagyjából szabadok lesznek, azaz komolyabb csalásra nem kerül majd sor. Bár megbízható közvélemény-kutatási adatok nincsenek, valószínű, hogy a választások az NLD győzelmét hozzák majd. A kérdés csak az, hogy ebben az esetben ki lesz majd az államfő, mivel Szun Csi az alkotmány értelmében nem töltheti be ezt a posztot: elhunyt férje és gyerekei ugyanis külföldi állampolgárok. Rajta kívül azonban nincs igazán karizmatikus vezetője a pártnak.

Akárki győz majd, az alkotmány azt is garantálja, hogy a parlament mindkét házának egynegyedét közvetlenül a Tatmadaw delegálja, illetve, hogy a külügyi, a belügyi és a védelmi tárcát a hadsereg tagjainak kell betölteniük. Mivel az alkotmány megváltoztatásához háromnegyedes többség kell, a hadsereg bármilyen jelentős reformintézkedést meg tud akadályozni, és nyilvánvalóan továbbra is komoly befolyást fog gyakorolni az ország életére.

Ennek fényében nem meglepő, hogy az is felmerült, az NLD és Szun Csi valamiféle nagykoalíciós szövetségre lép az USDP-vel, esetleg egyenesen annak egyik vezetője, a korábbi tábornok, Shwe Mann kerül az elnöki székbe. A legfontosabb kérdés persze az, hogy ezúttal valóban összeülhet-e majd a szabadon választott parlament, és ha igen, nem lesz-e olyan pont, amikor a hadsereg vezetése úgy ítéli meg, túl messzire próbál menni az új kormányzat – például napirendre veszi a korábbi atrocitások ma is pozícióban lévő elkövetőinek felelősségre vonását. Azt sem tudhatjuk, hogy mit lépnek majd a kisebbségek vezetői az újabb reformokra; a Tatmadaw irányítói némi joggal hivatkoznak arra, hogy azért sem engedhetik ki kezükből teljesen a hatalmat, mert azonnal a széthullás fenyegetné az országot.

Az tehát biztosnak látszik, hogy a novemberi választás csak az első felvonása lesz egy újabb zavaros, bizonytalan kimenetű fejezetnek a mianmari történelemben. És arról még nem is beszéltünk, hogy a belpolitikai játszmák mögött nagyhatalmi versenyfutás zajlik a mianmari kormány feletti befolyásért, illetve a kecsegtető gazdasági lehetőségekért a térségben egyre nyilvánvalóbb igényekkel fellépő Kína, az Egyesült Államok és a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) között.