Valér
2 °C
8 °C

Kétszáz éve már volt egy Iszlám Állam, és semmivel sem volt jobb a mostaninál

2015.11.22. 08:35

Arról napestig lehet vitatkozni, hogy az évtizedek óta visszatérő közel-keleti terrorizmusnak mi a kútfője, de az biztos, hogy a síita és szunnita iszlám szélsőséges irányzatai tökéletes ideológiát szolgáltatnak azoknak, akikben felbuzog a frusztráció és a gyilokvágy.

Az Iszlám Állam sok mindenben újat jelent az eddig megismert terrorszervezetekhez képest, azonban forradalmiságának, erőszakosságának és vallási puritanizmusának van egy kétszáz évvel ezelőtti előképe: az első Szaúdi Állam.

A dzsihád glóriája

Ez az állam 1744-ben egy radikális szunnita hitszónok, Mohamed ibn Abd al-Vahab és egy Dirja nevű jelentéktelen belső-arábiai község emírje, Mohamed ibn Szaúd szövetsége révén jött létre.

Ugye ismerősek a nevek? Ibn Szaúd a szaúdi királyi dinasztia alapítója, al-Vahab pedig annak a szunnita jogi iskolának (a szunni iszlámban így hívják a vallási irányzatokat) az alapítója, melyet manapság az al-Kaida és az Iszlám Állam is iránymutatónak tekint.

Al-Vahab tanításai ugyanolyan fanatizmussal fűtötték fel a beduinokkal harcoló Ibn Szaúd embereit, mint manapság a terroristákat, hiszen az évszázadok óta bevett fosztogatások akkor is a szent háború, a dzsihád glóriájában tündököltek, ha muszlimok voltak a kárvallottak. A zsákmány isteni jutalommá vált, a levágott dirjai banditák pedig az igaz hit mártírjaivá.

A gyűlölet akkor még nem a "keresztesek" (a Nyugat) felé irányult, mert az európaiakat az olajkincs feltárása előtt – az Indiába tartó hajóútvonal kikötőin kívül – egyáltalán nem érdekelte az Arab-félsziget. Hanem a gazdag törökök és egyiptomiak dekadenciája ellen, akik a csóró helybéliek szeme láttára vonultak luxuskaravánjaikkal mekkai zarándoklatra. Ibn Szaúd emberei valami hasonlót érezhettek, mint egy sarm-el-sejki beduin, aki egy all-inclusive hotel matarészeg orosz vendégei után takarít.

Al-Vahab a "Vissza a gyökerekhez!" jegyében az iszlám hiperpuritán és hiperfanatikus változatát hirdette meg:

  • Csak a próféta utáni három kalifa tanítását ismerte el kanonikusnak, és minden teológiai okoskodást száműzött
  • annyira szikár értelmezésben tekintett az egyistenhitre, hogy a vallás kiemelkedő személyiségének, szent helyeinek kultuszát is rejtett bálványimádásnak vagy többistenhitnek tartotta. És ezt olyan komolyan vette, hogy még Mohamed próféta születésnapjának a megünneplését is tiltotta.
  • meghirdette a permanens dzsihádot, és minden hatalmat a dzsihádnak elkötelezett vezető – a Kalifa, de jelen esetben szövetségese, a dirjai emír – kezébe helyezett. Ez a totális hatalom al-Vahab szerint annyit jelent, hogy mindenkinek feltétel nélkül be kell hódolnia az egyetlen isten és az egyetlen vezető előtt. Aki pedig nem hódol be, attól joggal veszik el az életét. Ennyi.

Az utolsó tétel ugyanolyan jól jött Ibn Szaúdnak és utódainak hatalmuk isteni legitimálásához, mint ma al-Bagdadinak; és a fanatikus harcosok is . Az első Iszlám Állam (amit szemérmesen Első Szaúdi Államnak vagy Dirjai Emírségnek szokás hívni) a mai Rijád környékéről kiindulva hamarosan Ománt, Jement, Irakot és Szíriát fenyegette, karavánokat kifosztó, városokat megsarcoló bandái ugyanolyan rablógazdálkodást folytattak, mint a védelmi pénzekből és illegális olajkereskedelemből élő IS.

Még Mekka sem volt eléggé szent

A dzsihád elsősorban a síiták ellen irányult, akiket az "egyistenhívők" (kezdetben így hívták magukat a vahabiták) sátánimádóknak tartottak. 1801-ben Ibn Szaúd fia – és al-Vahab unokaöccse –, Abdulaziz a síiták szent városát, a mártír imám Husszein maradványait őrző iraki Karbalát is feldúlta (a város egyébként ma is a szunnita öngyilkos merénylők kedvelt célpontja). Martalócai a sátánimádó csecsemőtől a sátánimádó aggastyánig mindenkit kardélre hánytak, Husszein sírjának aranykupoláját pedig darabokban pakolták tevéikre. Abdulaiz azonban nem sokáig élvezhette a dicsőséget, mert 1803-ban egy síita orgyilkos végzett vele.

Utódja azonban ott folytatta, ahol apja abbahagyta, csak ő a Vörös-tenger partvidékét, az iszlám legnagyobb kegyhelyeit vette célba. El is foglalta Medinát és Mekkát, melyeket – mintegy újraélve Mohamed cselekedeteit – megtisztított a bálványoktól, azaz ezeréves építészeti örökségétől.

A Közel-Kelet azonban a XIX. század elején hatalmi szempontból még nem volt ennyire széttagolt, mint manapság, a szunnitákat egyetlen uralkodó fogta össze: a török szultán. IV. Musztafa történetesen kalifaként a szent helyek védelmezőjének is számított, ezért joggal irritálta őt ezek elfoglalása és lecsupaszítása, de az talán még jobban irritálta, hogy a vahabita emírek magukat tartották Mekka igazi védelmezőinek, igazi kalifáknak.

Ezért 1807-ben utasította az egyiptomi pasát, a vilajetet ténylegesen független uralkodóként kormányzó Mohamed Alit, hogy vessen vissza a vahabita uralomnak. A Török Birodalom hatalma és cselekvőképessége ekkor már jócskán túl volt zenitjén, ezért az utasítást belső viszályok és huzavonák miatt évekig nem követte valódi hadjárat. De amikor megindult a hadsereg Arábia belseje felé, akkor a vahabitáknak végük volt. 1818-ban Dirját lerombolták, az emírt Isztambulba hurcolták, majd kivégezték. A Szaúd-család pedig száz évre eltűnt a térség jelentős tényezői közül, és csak a XX. század elején kezdte meg hosszú menetelését Szaúd-Arábia létrehozása felé. 

A forradalomnak is kényelmetlenné válnak a forradalmárok

Az I. világháború után megalakuló ország vahabita uralkodóinak – a rengeteg területi vitán kívül - azonban szembesülniük kellett azzal a politikai dilemmával, hogy

az állam stabilitásával nem fér össze a vallási forradalom

Főleg úgy nem, hogy a Közel-Keleten ekkor már meghatározónak számító amerikaiak vagy britek nem voltak hajlandók elismerni egy rablóállamot. Ezért a dinasztia a vahabita ideológia megőrzése mellett szép lassan leépítette dzsihadista törekvéseit, majd pedig több felkelés leverése árán a húszas években kiszorította a hatalomból a hardcore vahabita törzseket, az ikhvánokat is.

Ezáltal jött létre az a ma is fennálló paradox állapot, hogy miközben Szaúd-Arábia állami ideológiája és törvénykezése a vahabita iskola sária-olvasatán alapul, az uralkodók nem lelkesednek annyira a dzsihádot a gyakorlatba átültetni kívánó forradalmárok iránt (ez a tartózkodó hozzáállás rányomja bélyegét az olajhatalom közel-keleti politikájára is). Ezért az al-Kaida, majd az Iszlám Állam is hitszegőnek és bitorlónak tartja a szaúdi uralkodóházat, tagjai pedig a terrortámadások kedvelt célpontjainak számítanak.