Máté, Mirella
4 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Az öbölháború főpróbája

GettyImages-117076597
2016.04.15. 00:32
A nyugati civilek elleni terrortámadások harminc éve is ugyanúgy zajlottak, csak akkor az agresszornak még volt országa, hadserege és arca. Egy nyugat-berlini klub felrobbantása után az Egyesült Államok légiereje és haditengerészete 1986. április 15-én megtámadta Líbiát.

1986. április 5-én hajnalban bomba robbant egy nyugat-berlini klubban, a La Belle-ben. A hidegháború idején létesült miniállam csak a Német Demokratikus Köztársasággal volt határos, de a főváros fallal elkerített része politikailag a nyugathoz tartozott. A helyi diszkókban gyakran megfordultak amerikai, angol és francia katonák is. Az április 5-i robbanásnak 230 sérültje volt, köztük az amerikai hadsereg 79 katonája. A DJ pult alá rejtett bomba a hadsereg két őrmesterét, Kenneth T. Fordot és James E. Goinst is megölte.

Az USA Moammer Kadhafi líbiai diktátort sejtette a merénylet mögött. Tíz nappal később amerikai bombázók és vadászgépek lepték el a Földközi-tengert. Az alig negyed óráig tartó hadműveletben célzott csapást mértek öt kiemelt fontosságú katonai célpontra Líbia területén.

Iszlám szocializmus és nyugati terror

Ronald Reagan 1981-ben került az elnöki székbe, de Líbia már akkor is kiemelt fontosságú célpontnak számított. Kadhafi nyíltan Izrael-ellenes politikát folytatott, és több terrorszervezetet pénzelt Szíriában és a palesztin területeken. Az iszlám szocializmus hirdetőjeként jó kapcsolatokat ápolt a Szovjetunióval, és atomhatalmi ambíciói voltak. Az amerikaiak joggal tarthattak tőle, hogy Csád megszállása után jó minőségű uránhoz juthatnak az ország bányáiból, és sejthető volt, hogy a Líbiába dezertált CIA-ügynökök segíteni fogják Kadhafit a terrorista-kiképző bázisok felállításában is.

A nyugat-európai országok támogatták Amerika Kadhafi-ellenes politikáját, amire a diktátor bombamerényletekkel válaszolt. 1985 decemberében a bécsi és római reptéren is pokolgépek robbantak, Kadhafi pedig világossá tette, hogy ha az európai kormányok továbbra is ellene vannak, számíthatnak a folytatásra. Kadhafi ezenkívül több európai szélsőbalos terrorszervezetet is pénzelt, például az olaszországi Vörös Brigádokat, a Nyugat-Németországban aktív Vörös Hadsereg Frakciót, és az Ír Köztársasági Hadsereget.

Az Egyesült Államok 1986 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Líbiával, és repülőgép-hordozókat vezényelt a Földközi-tengerre. A Sidra-öböl térsége régóta vitatott területnek számított: Kadhafi kijelentette, hogy a tengerszakasz Líbiához tartozik, de az USA nem ismerte el a területi követeléseiket. Ebből kisebb fegyveres konfliktusok is kirobbantak. A március 24-i villongásnál az amerikaiak a légtérsértést gyakorolták az F–14A Tomcatekkel, a líbiaiak meg tesztelhették a szovjetektől kapott SA rakétavédelmi rendszert. De ez csak bajuszhúzogatás volt, amíg április 5-én a La Belle-ben fel nem robbant a bomba.

Az egyeztető tárgyalások sikertelenek voltak, pedig az európai és arab vezetők próbálták békéltetni a feleket. Végső soron érthető, ha Reagan és az amerikai vezérkar úgy gondolták, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Amikor a berlini fal lebontása után nyilvánosságra hozták a Stasi jelentéseit, kiderült, hogy az amerikai hírszerzés információi helyesek voltak:

az NDK líbiai követségén dolgozó ügynökök is segítették a nyugat-berlini bombamerénylet megszervezését.

A terror ellen háborút hirdető Reagannek ennyi elég volt, hogy kiadja a tűzparancsot. Az csak hab volt a tortán, hogy egy újabb proxyháborúban borsot törhet a kommunisták orra alá, és hogy élesben tesztelhetik a legújabb fegyvereiket.

Más szemszögből nézve az sem kizárt, hogy a nyugat-berlini diszkórobbantás csak casus belli volt Reagan számára Líbia megtámadásához. Ehhez nem kell konspiratológusnak lenni: azóta kiderült, hogy egy 1985-ös hadműveletben (Operation Ghost Rider) már szimulálták a Líbia elleni támadást. A résztvevőknek fogalmuk sem volt róla, hogy éppen mire készülnek fel. A gyakorlatot 1985 októberében végezték – vagyis hónapokkal a La Belle felrobbantása előtt.

Az El Dorado Canyon hadműveletben kizárólag amerikai gépek vettek részt, de a támadás a Brit Királyi Légierő támogatásával zajlott. A lakenheath-i bázisról F–111-es taktikai vadászgépek indultak – a Ghost Rider hadműveletben ezekkel gyakorolták a meglepetésszerű bombázást –, az elektronikus zavarkeltésről az EF–111A Ravenek gondoskodtak. A Földközi-tengeren  állomásozó repülőgép-hordozók – a Saratoga, az America és a Coral Sea – több géppel készültek a hadműveletre: A–6-os és A–7-es bombázókkal, illetve az F/A–18 Hornettel, ami a haditengerészetnél épp abban az évben debütált.

A Pentagon fontolgatta, hogy bevessék-e az a világ első hadrendbe állított lopakodóját, az F–117 Nighthawkot, de elvetették az ötletet. A Skunk Works legújabb repülőgépe akkor még szupertitkosnak számított; az észak-afrikai és földközi-tengeri térségben dolgozó parancsnokok a létezéséről sem tudtak. A Védelmi Minisztérium végül lefújta a bevetést, mert féltek, hogy idő előtt fény derül a gép létezésére. Az F–117 első bevetésére az öbölháborúig várni kellett.

A hadművelet tehát angliai légibázisokról, illetve a Földközi-tengeren állomásozó repülőgép-hordozókról indult. Az ENSZ nem támogatta az akciót, Franciaország és Spanyolország pedig nem engedték, hogy az amerikaiak használják a légterüket. (A franciák azért tagadták meg a támogatást, mert Mitterrand miniszterelnök nem egy célzott csapást, hanem Kadhafi elmozdítását tartotta volna célszerűnek.) Az Angliából induló F–111-esek így a Gibraltári-szoroson át érték el a Földközi-tengert; útközben a K1-es és K135-ös tankergépekről pótolták az üzemanyagot, többszöri feltöltéssel.

A katonai vezetés öt célpontot jelölt ki:

  1. A Bab al-Aziziai katonai létesítményt, Kadhafi fő tartózkodási helyét;
  2. A Murat Sidi Bilal területén található tábort;
  3. Az egykori Wheelus Légibázist Tripoliban;
  4. A Bengáziban található barakkokat;
  5. A Benina légibázist,

és, hogy ezekhez hozzáférjenek, a Tripolit és Bengázit védő légvédelmi rendszert, ami főleg a szovjetektől kapott SA–3 és SA–5 föld-levegő rakétaindító állomásokból állt.

Az öbölháború pilotja

Emlékeznek a Vissza a jövőbe első részében a jelenetre, amikor a profeszor a homlokára csap; persze, hogy egy színészt választottak elnöknek, hiszen tudták, hogy jól kell kinéznie a tévében! Reagan valószínűleg azt is tudta, hogy a háborúnak is jól kell kinéznie a tévében; ilyen tekintetben a líbiai akció remek médiatámogatást kapott. Az öbölháború alatt a CNN műsoridejének jelentős részét a rakétákra szerelt kamerákról sugárzott képek adták; a líbiai offenzíva volt a kísérleti adás.

A lézeres és infravörös célzórendszerek, a több ezer font robbanóanyagot tömörítő okosbombák, a többszöri légi utántöltés és az akció összehangoltsága az amerikai haditechnika demója volt. Az F–117-esek ugyan a hangárban maradtak, de az is elég nagy riadalmat okozott, amikor hajnali kettőkor 45 amerikai gép váratlanul berepült Líbia légterébe.

A tizennyolc F–111-es az első három célpontot támadta. A maradék kettőre több mint húsz A–6-os és A–7-es könnyű bombázó jutott, illetve Bengáziban hat F/A-18 Hornetet is bevetettek. A líbiai légvédelem tüzet nyitott a gépekre, de jóformán vaktában lőttek; a bombázók felmorzsolták a kőkemény légvédelmet, több száz tonnányi intelligens rakétát és buta bombát szórva a kijelölt célpontokra. A légierő videofelvételein még Kadhafi sátra is látszott.

A beninai légibázist sikerült időben lebombázni, így az ide telepített Mirage F–1-eknek és a MiG–25 Foxbatoknak esélyük sem volt felszállni, mire az amerikai gépek elérték Líbia légterét. A két fronton zajló támadás csupán 13 percig tartott. Az amerikaiak egy F–111-est vesztettek, de hiába indítottak mentőexpedíciót, a két pilóta nem élte túl a balesetet. A visszaúton egy F–111 túlhevült, és kényszerleszállást hajtott végre a spanyolországi Rotában; az akciónak nem volt más amerikai áldozata.

A csapásmérés hatékonyságát minden idők legmenőbb repülőgépével, az SR–71 Blackbirddel mérték fel; a pilóta, Brian Shul őrnagy ekkor érte el a gép egyik sebességrekordját.

25 évvel később

Hiába a precíziós támadás és a hadgyakorlat, civil területre is hullottak bombák. A sebesültek száma a háromszázat is meghaladta, a kórházak hamarosan megteltek. A francia követség közelében is becsapódott egy bomba, illetve a svájci és iráni követségek is megrongálódtak. Nem lehet kizárni, hogy ezt a rombolást a líbiai légvédelem célt tévesztett föld-levegő rakétái okozták, amik visszahullottak az utcára.

Kadhafi túlélte az akciót. Az utolsó pillanatban érte az olasz miniszterelnök, Bettino Craxi telefonhívása, aki figyelmeztette Kadhafit a Földközi-tengeren feltűnt repülőrajra; a következő másodpercben már becsapódtak a bombák. Kadhafi később azt állította, hogy ő és két fia is megsebesült a támadásban. A tévében később mutatták egy kislány holttestét is; a diktátor amellett kardoskodott, hogy az a nemrég örökbe fogadott lánya, Hanna volt. (A mai napig nem tudni biztosan, hogy Hanna tényleg odaveszett-e a támadásban.)

Az ENSZ elítélte az amerikai támadást, és a közvélemény is a britek ellen fordult, amiért támogatták a hadműveletet. Kadhafi gyilkos kurvának nevezte Margaret Thatcher brit miniszterelnököt, aki eladta magát Reagannek.

A Szovjetunió, bár barbárságnak minősítette az amerikai beavatkozást, nem nagyon igyekezett Kadhafi kedvében járni. A peresztrojka idején más gondjuk is volt, mint a Közel-Kelet fenegyerekének pátyolgatása – főleg, hogy a diktátor gyakran és szívesen bírálta a szovjetek politikáját, annak ellenére, hogy szövetségesük volt.

Kadhafi nemcsak a villámháborút élte túl, hanem Reagant, a Szovjetuniót és a hidegháborút is. Huszonöt évvel később már nem volt ilyen szerencsés. A 2011 februárjában kezdődött líbiai polgárháborúban fegyveresek fogságába került, és halálos lövést kapott. A fiával együtt temették el a sivatagban; akik ott voltak, a Koránra esküdtek fel, hogy nem árulják el a sír helyét.

(Borítókép: Egy amerikai F-111 hagyja el az angliai légibázisát útban Líbia felé, 1986. áprilisában. Fotó: John Downing/Hulton Archive/Getty Images)

Ne maradjon le semmiről!