Enikő, Melitta
8 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Szabadkőművesből püspök, uszítóból embermentő

2016.04.23. 12:28
Ravasz László református püspök a XX. századi magyar protestantizmus legnagyobb hatású alakja; lenyűgöző szónok és író, az egyik legműveltebb magyar a maga korában, finom iróniával, szociális érzékenységgel, hajlammal az önkritikára is. Utóbbit azonban csak mértékkel alkalmazta abban a kérdésben, ami miatt végletesen ellentmondásos a megítélése manapság is. A zsidókérdésben egyházi vezetőként tett antiszemita kijelentései miatti felelősségét az 1944-es embermentő akciók és a zsidók elhurcolásával szembeni határozott kiállása sem oldja fel.

Emlékezetpolitikai táborok szerint ma élesen különbözőképpen ítélik meg az életművét. Magasztalják vagy kiátkoznák, rendkívüli szellemi tekintélynek mondják, vagy az egyházi antiszemitizmus fő ideológusának és konzervatív erkölcscsősznek – mintha két különböző emberről beszélnének. Ugyanez a jelenség persze másoknál is jellemző, a mostani beszédek alapján úgy tűnhet, hogy Hóman Bálint is egy többszörös, hasadt személyiség lett volna, az egyik a vehemens antiszemita, a másik a remek szaktudós, és bennük csak a név lenne közös.

B1443143

A Ravasz László életét ellentmondásaival együtt bemutató, most megjelent kötet nem szemezget az életműben érték- vagy politikai alapon, és éppen ez teszi izgalmassá. Hatos Pál könyve azt is segíthet kicsit jobban megérteni, hogy hogyan lehetett a Horthy-korszak meghatározó figurája egyaránt konzervatív és reformer, autonóm szellemi lény és a politikai kurzus kiszolgálója, antiszemita ideológus és szociálisan érzékeny gondolkodó.

„A legjobb emlékmű, ha valakinek az életművéről vitatkoznak” – mondta a Kaposvári Egyetem Művészeti Karát vezető szerző, amikor az kérdeztem, ő állítana-e szobrot Ravasz Lászlónak. Ez tűnhetne akár a válasz megkerülésének is, de inkább a kérdés rossz, hiszen alig képzeli azt valaki ma már a politikusokon kívül, hogy az ilyen típusú szoborállításnak van még akárcsak propagandaértéke is, ezenkívül meg inkább amelletti kiállás, hogy próbáljunk kicsit normálisabbak lenni. A mostani emlékezetpolitikai háborúk ugyanis a vagy-vagy típusú ítéletekre sarkallnak, miközben a XX. századi magyar történelemben csak keveseknek mondható annyira fekete-fehérnek a pályája, hogy az egy bináris kóddal (szobor/nem szobor) kipipálható legyen.

Jézusnál többször

Vannak persze világos kivételek, a megtörhetetlen erdélyi püspök, Márton Áron egyértelmű pozitív hős például, de egyébként az egyházi-ideológiai körökben nagy tiszteletben részesített figurákkal szemben is könnyen megfogalmazódnak ellenérvek: Prohászka Ottokár, a katolikus egyház Ravasz Lászlóval műveltsége, hatása, modernsége és antiszemitizmusa miatt is összevethető püspöke még ellentmondásosabb, de mostanában a Zalaegerszegen épülő zarándokközpont apropóján Mindszenty Józseffel kapcsolatban is hangzottak el harcias kritikák.

Ravasz Lászlónak egyébként már most is vannak szobrai, az egyiket a Károli Gáspár Református Egyetemen emelték 2013-ban, a másik Hegedűs Lóránt Szabadság téri templománál áll, együtt Horthy Miklós közbotrányt okozó mellszobrával. Ravasz a magyar protestantizmus egyik legfőbb kultuszfigurája, a könyv szerint az egyháztörténeti munkákban többször szerepel a neve, mint Jézus Krisztusé. A politika környékéről Tőkéczki László a hősének nevezte Ravaszt – nem említve meg a püspök antiszemitizmusát, amint azt Ungváry Krisztián kritizálta.

Ravasz László a nem létező református panteon kiemelt alakja – írja könyvében Hatos, ami ugye annyiban ironikus, hogy a protestánsok egyébként határozottan elutasítják a bálványállítást – ehhez képest némi túlzással „református szentként” tisztelik a püspököt. Egyházi kultusza szellemi nagyságának, a két világháború közötti időszak vallási konjunktúrájának és a kommunista időszak alatti üldöztetésének is szól – mivel egyszerre mártír és ideológus, értelmiségi és a politika kiszolgálója, szabadon lehet választani, hogy ki hogyan szemezget önkényesen az életműből, mit emel ki és mit hallgat el belőle.

Szabadkőművesből lett Horthy személyes csodálója, aki keresztény szempontból időnként már-már blaszfém szövegekkel táplálta a kormányzó kultuszát. Ő csinálta meg a magyar protestantizmus konzervatív szellemi fordulatát, miközben a kurzus megkérdőjelezhetetlen morális tekintélyeként is nyitott volt a szociális szempontokra és a rendszer szempontjából ellenzékies népi mozgalom gondolataira; profin használta a kor új médiáját, milliónyian hallgatták a heti rendszerességgel sugárzott beszédeit a rádió hőskorában,

Ellentmondásossága legalább annyira a korból, mint a személyiségéből következik; empátiával talán még tragikus hősnek is mondható: élete annak is lehet a példája, hogy a szellemi légkör hogyan asszimilálja és teszi akár bűnrészessé a legtehetségesebbeket is – miközben ez nem jelent felmentést sem, hiszen ezt a légkört részben ő maga teremtette meg.

Kezedre adjuk lelkünket is

Erdélyiként, a már Trianon előtt is egyértelmű román többségtől félve, természetes útja lett a magyar szupremáciára építő nacionalizmus. Mai szemmel hajmeresztő nemzetkarakterológiai fejtegetésekbe bocsátkozik az elképzelt magyar kultúrfölényről („az oláh pszichéje kondenzált butaságból áll”) – ez vezeti egyébként a kolozsvári szabadkőműves páholyba is, ami ugyan ma talán hihetetlennek tűnik egy egyházi vezető esetében, akkor azonban a karrierépítéshez is jól jövő networkingen túl leginkább a konzervatív magyar politika egyik terepe volt.

A szabadkőműveseket Ravasz 1917-ben a szervezet növekvő ateizmusa és a Jászi-féle polgári radikalizmus térnyerése miatt hagyta ott. Az epizód kicsiben a magyar értelmiség ekkorra végletessé váló szakadását jelzi, ahol az egyre inkább áthidalhatatlan törésvonal már a nemzeti-konzervatív és a nyugatos-polgárias körök között húzódik. Ennyiben a mai kultúrharcok eredettörténeteként is olvasható Ravasz életrajza, amiben ugyanakkor több olyan pont is van, ami nem illik bele az egydimenziós politikai elvárásokba. A szabadkőművességen kívül ilyen zavaró elem lehet Ravasznak Fülep Lajosra gyakorolt hatása; az anarchistának induló művészetfilozófus, Lukács György barátja nagy részben az ő hatására tért meg és lett református lelkész; de a református püspökről Szerb Antal is elismeréssel írt, csak éppen ezeket a bekezdéseket 1990 előtt kihagyták az irodalomtörténetéből.

Bár sajnálta, hogy nemzedéke legtehetségesebbjeit az irodalmi baloldal vonzotta, ő a konzervatív, offenzív kultúrkritika képviseletében találta meg a szerepét. Fő célja a szekularizáció visszafordítása, a keresztény szellemiség megerősítése volt, és ez tulajdonképpen sikerült is ugye a Horthy-korszakban. Ez persze nem egyetlen püspök eredménye, a Trianon miatti trauma és a Horthy-rendszer egész „keresztény kurzusa” is jócskán benne volt ebben. Ravasz azonban nem pusztán a politikai konjunktúrát akarta kihasználni – ahogy Prohászka sem –, az értelmiség számára valóban vonzóvá akarta újra tenni az egyházat, a származásra való büszkeségen túlmutató aktív vallásosságot terjesztett, és olyan új társadalmi szférákban akart evangelizálni, mint az ipari munkásságé – a szociáldemokrácia versenytársaként is.

Valódi vallási céljai és programja volt, eközben azonban a politikai kereszténységet sem utasította el különösebben, és az egyik fő ideológiai támasza lett a Horthy-rendszernek. „Kezedre adjuk lelkünket is” – mondta a kormányzó felé egyik neki szóló dicshimnuszában, és személyesen Horthy bűvkörébe került. Annak ellenére, is, hogy Horthynak alig volt fogalma a vallásról: amikor Horthy konfirmálása óta 54 éves korában először vett úrvacsorát, Ravasznak el kellett neki magyaráznia, hogy a szertartás alatt le kellene csatolnia a pisztolytáskáját.

Egyházi antiszemitizmus

Ravasz nyitott volt a felekezetközi egységfrontra (jóval inkább, mint a protestánsfóbiás Serédi Jusztinián hercegprímás), a közös platform azonban modern ökumenikus gondolat helyett végül a elsősorban az antiszemitizmus lett. „A magyar keresztény egyházak máig fel nem dolgozott közös traumája, hogy ez a közeledés a zsidóellenes közhangulat kialakításában és antiszemita törvényhozás támogatásában valósult meg” – írja Hatos Pál.

Ravasz toleráns közegben nőtt fel, a protestáns sajtóban mégis ő tette hivatalossá az antiszemita hangot – szakítva a filoszemita protestáns hagyománnyal. „A magyar kálvinistaság (...) irodalmi lapjában a legszilajabb antiszemitizmust űzi egy Ravasz László nevű s jobb sorsa érdemes volt ember” – írta a rá jellemző kegyetlen kíméletlenséggel Ady Endre 1916-ban. Ez a modern világ válságtüneteiért a zsidóságot okoló antiszemitizmus alapvetően ideológiai volt és elég korán jelentkezett – cáfolva azt a közkeletű nézetet is, hogy az elharapódzó zsidóellenesség csak a Tanácsköztársaság utáni reakció lett volna.

Az egyházi antiszemitizmusról a könyv szerint azért sem könnyű beszélni, mert azt kétféleképpen is instrumentalizálták utólag. 1945 után a kommunisták ezzel is igazolták az egyház kicsinálását, a püspök védelmezői pedig 1989 után hallgatják el antiszemitizmusa súlyosságát és mindig csak Ravasz emlékiratainak az önfelmentő érveit veszik elő. Pedig a püspök a többi, felsőházban ülő egyházi vezetővel együtt megszavazta az első és a második zsidótörvényt is, parlamenti beszédében pedig gúnyos képekkel hergelt a „hernyósapkás, kaftános zsidók” ellen, akiknek „a szájában habzik a jiddis”; „ez a magyar, ez Árpád népe, ez Arany János népe?” – kérdezte szónokian 1938-ban. A felszólalást késő, a népbírósági tárgyalásán a deportálásokat végrehajtató Endre László is felhozta védekezésül, mondván, az rendkívül megerősítette antiszemita nézeteiben.

Ravasz a híveit ugyanakkor méltányos bánásmódra szólította fel a zsidókkal szemben: gondoljunk rájuk szeretettel, miközben mély fájdalmat okozunk nekik – javasolta. A zsidóságot eközben óva intette, hogy nyugati demokráciákban izgassanak a magyar törvények ellen – „mily ismerős szituáció”, jegyzi meg a szerző.

Embermentés és bolsevizálás

A harmadik, faji alapú zsidótörvényt a többi egyházhoz hasonlóan már Ravasz is elutasította, majd az auschwitzi jegyzőkönyv megismerése után, 1944 májusában fordult nagyot a magatartása: a keresztény egyházak vezetői közül ő tiltakozott a leghatározottabban a deportálások ellen, miközben támogatta az embermentést a Sztehlo Gábor-féle, a zsidó származású lelkipásztor, Éliás József irányította református Jó Pásztor Misszióval. Mégsem jutott el odáig, hogy az életveszély minden mást felülír: a tömeges kikeresztelkedések idején az egyházába való betérést megnehezítette a zsidóknak. Élete végéig kitartott amellett, hogy a zsidóság „menekülési rémülete” ellen joggal védekezett, és bármilyen hihetetlen – írja Hatos Pál – még 1945 után is indított fegyelmit a vészkorszakban könnyen keresztelő lelkészek ellen.

Három évbe telt, hogy a kommunisták elmozdítsák „Horthy-Magyarország keresztyén főpapját”. Addigra teljes szakítást hirdetett a háború előtti világgal, ami a megváltozott véleménye szerint rettenetes visszaélést űzött a vallással, és hatalmilag kisajátította azt. Először bűnbánatot hirdetett, de az újból erősödő antiszemita közhangulatban mégsem vállalt egyháza nevében felelősséget a zsidók elleni bűnökért. „A hamis önfelmentés útját választotta” – áll Hatos Pál könyvében.

Rákosi személyesen zsarolta bele a lemondásba, családtagjait kitelepítették (vejét, Bibó Istvánt később börtönbe zárták), ő pedig Mindszentyvel szemben nem is vágyott rá, de egyháza szempontjából sem tartotta célszerűnek, hogy mártír legyen belőle. A keményebb katolikus ellenállással szemben a református egyházat még inkább meg tudták törni, az új püspökök egytől egyig besúgók voltak, a politikai hátszéllel érkezett protestáns vezetők sikeresen bolsevizálták az egyházat – miközben az egyik MDP-s püspök (Péter János) a Kádár-rendszerben még külügyminiszter is lett. Az egyház évtizedekre megtört, és küzd a múltjával azóta is, benne Ravasz László feldolgozatlan örökségével.