Olivér
5 °C
8 °C

Száz éve tört ki a húsvéti felkelés

GettyImages-186700105
2016.04.24. 07:08
Éppen száz évvel ezelőtt tört ki az írek húsvéti felkelése az angolok ellen. Ugyan kudarcba fulladt, ám örökre megváltoztatta Írországot. Heather Jones, a London School of Economics tanára a BBC History hasábjain írja le a vérbe fojtott felkelés történetét.

Száz év óta a legnagyobb belpolitikai fenyegetéssel nézett szembe az Egyesült Királyság 1916. április 24-én. Egy álmos ünnepnapon, húsvét hétfőjén mintegy 1500 felfegyverzett ír felkelő (maguk mögött tudva Németország elvi támogatását) elfoglalta Dublint, és hat napon keresztül tartotta a városközpontot. Hangadóik a függetlenség elnyerését és az összes ír tartomány egyesülését tűzték ki célul, megszabadítva a brit igától.

A felkelés elején kihirdetett Függetlenségi Nyilatkozatuk igen elevenen fogalmazza meg a szövetségre lépő négy felkelő csoport elképzelését: „Ír férfiak és ír nők: Isten és elődeink generációinak nevében, akiktől nemzeti hagyományaink eredeztethetők, Írország rajtunk keresztül szól hozzátok és szólítja zászlaja alá gyermekeit, hogy küzdjenek a szabadságáért.” A következő napok dublini eseményei vérfürdőbe torkolltak, a britek brutális katonai erővel válaszoltak, ám az ír szabadság ügyének egyre több híve lett, s a történtek feltartóztathatatlan láncolata végül Írország elszakadásához vezetett.

Kézben a fegyver

A húsvéti felkelést az 1858-ban alakult, a köztársaságot fegyverrel kivívni akaró Ír Köztársasági Testvériség (IRB) tervelte ki – a maroknyi radikálist tömörítő szervezet az amerikai írek egy részének a támogatását is élvezte. Az IRB aktívan toborzott tagokat Dublinban, zömmel azon nemzeti érzelmű polgárokra hatott a szavuk, akik túlzottnak érezték az ír részvételt az első világháború brit kontingensében. A fiatalok különösen fogékonynak bizonyultak, főként a középosztálybeli értelmiség köreiben.

A Tom Clarke és Sean MacDermott által vezetett Testvériséget az 1848-as európai forradalmak modellje inspirálta. Ám tömegbázissal vagy politikai párttal nem rendelkező kis szervezet révén a mérsékelt nemzeti mozgalmakba igyekeztek beszivárogni, azzal a céllal, hogy azok tagságát közkatonaként használhassák a közelgő rebellióban.

Legnagyobb sikerük az volt, hogy kulcspozíciókat szereztek az Ír Önkénteseknél (IVF) – ezt a milíciát a Home Rule tervezett bevezetésével összefüggésben alapították, és a húsvéti harcokból alaposan ki is vette a részét.

A brit parlament már korábban elfogadta a korlátozott önrendelkezést biztosító Home Rule törvényt, ám hatályba lépését az első világháború kitörése miatt felfüggesztették. Ennek értelmében a belügyeket az ír parlament intézte volna, míg a londoni brit parlament hatáskörébe tartoztak volna a külügyek, a honvédelem, az adózás és a tengeri kereskedelem. A megosztó törvényt a helyi lakosság többsége támogatta, ám a kisebbségben lévő, protestáns ír unionisták ellenezték, mivel attól féltek, a létrejövő ír parlamentet a katolikusok dominálnák.

A korlátozott önrendelkezésről szóló vita olyan hőfokon lángolt, hogy 1914-re Írország már a polgárháború szélére sodródott. Az unionisták 100 ezer fős félkatonai szervezete, az Ulsteri Önkéntes Erők (UVF) minden eszközzel igyekezett megakadályozni a törvény végrehajtását, erre a mérsékelt mozgalmárok az IVF felállításával válaszoltak.

Késlekedő németek

A világháború kitörésekor mindkét milíciát a háborús erőfeszítések szolgálatába állították. Többségüket besorozták a brit seregbe – a 210 ezer ír katona zömét ők alkották. Döntő tényezőnek bizonyult azonban az a körülmény, hogy 13 ezer, a háborút ellenző szakadár IVF-tag a hátországban maradt.

Két másik szerveződés is fontos szerepet játszott a felkelésben: egy radikális női mozgalom, az Ír Nők Tanácsa, valamint a munkásszervezetek 339 tagjából álló, James Connolly által vezetett Ír Polgári Őrség (ICA), amelyet sztrájkoló munkások védelmére hoztak létre 1913-ban. Németország szintén támogatást ígért – ám a várva várt fegyverszállítmány csak nem akart megérkezni Írország partjaira.

Eoin MacNeill, az IVF vezetője, aki nem rokonszenvezett a Testvériséggel, megpróbálta megakadályozni a felkelést, megtiltva embereinek, hogy a szimbolikus okokból húsvétvasárnapra kitűzött akcióra egybegyűljenek. A feldühödött Testvériség húsvét hétfőjére halasztotta az akciót, ám csupán dublini híveit tudta értesíteni arról, hogy a felkelés nem marad el – így az szinte kizárólag a városra korlátozódott.

A háborús szükségletek miatt – és ez volt a felkelők szerencséje – az írországi brit hírszerzés összeomlott. Még akkor sem sikerült fényt deríteni a valódi szervezkedésre, amikor Sir Roger Casement-t, akit a németekhez küldtek tárgyalni a felkelők, április 21-én egy német tengeralattjáróról partra szállva elfogták.

Miért is aggódtak volna a hatóságok? Közelgett a húsvéti ünnep, a dublini társadalom krémje szokásához híven az ország legjelentősebb lóversenyeinek helyet adó Fairyhouse versenypályához utazott, így csak igen kevés rendőr maradt szolgálatban a városban. Április 24-én kora reggel Matthew Nathan, az ír ügyekért felelős államtitkár a dublini várban találkozott a hírszerzés ottani fejével, hogy megvitassák, Casement letartóztatása vajon indokol-e nagyobb készültséget. Ezzel azonban már elkéstek. Latolgatásuknak puskalövések vetettek véget: a vár kapuját megtámadták és lelőttek egy ott posztoló fegyvertelen őrt. Kitört a húsvéti felkelés.

Haszontalan lövészárkok

A zavargásban résztvevők egyedüli igazi előnye a meglepetésben rejlett, nem sokat konyítottak a stratégiához vagy a taktikához. Markievicz grófnő női kiegészítő egysége lövészárkokat kezdett ásni a dublini Szent István parkban (annak ellenére, hogy a zöldterületet mindenünnen magas épületek vették körül), Patrick Pearse pedig magához ragadott egy kardot.

A felkelők igyekeztek irányításuk alá vonni a kommunikációs gócpontokat – főhadiszállásukat ezért a főpostán rendezték be –, és barikádokat is emeltek az utcákon. Ugyanakkor nem tudták elfoglalni az írországi brit kormányzat székhelyét a dublini várban, és ami még nagyobb baj, a kikötőket és vasútállomásokat sem, melyeken keresztül a várost hamarosan elözönlötték a brit csapatok, köztük a háborúból átirányított ír egységek.

A liberális párti brit miniszterelnök, Lord Asquith azonnali katonai erősítést küldött, a Liffey folyóról pedig egy őrnaszád a felkelők állásait vette tűz alá. A városközpont romhalmazzá vált: a szemtanúk Dublin főutcáját, az O’Connell sugárutat az yperni csatamezőhöz hasonlították.

Az elkeseredett küzdelemben, melynek során a brit csapatok utcáról utcára verték vissza a felkelőket, összesen 450-en haltak meg: 62 közülük felkelő volt, 132 pedig katona és rendőr. A halottak nagy része az ártatlan civilek közül került ki, akik két tűz közé szorultak, a legfiatalabbat, a 22 hónapos Christina Caffrey-t az anyja kezében lőtték le.

Az egymástól egyre jobban elszigetelt felkelőállások nem bírták sokáig a kiképzett katonák rohamát. A reménytelen helyzetben úgy döntöttek, nem halogatják tovább az elkerülhetetlent, és megadják magukat.

Véres megtorlás

Hiába tették le azonban a fegyvert, hamar ráébredtek, hogy a britektől nem várhatnak kegyelmet. Tömeges internálás, kijárási tilalom, egymást követő házkutatások követték az önkényes lövöldözéseket a felkelés leverése után. A „rebellisek” vezetőit pedig zárt tárgyalásokon sorozatban ítélték halálra, és végezték ki. A súlyosan sérült, haldokló, felállni is képtelen James Connollyt egy székhez kötözve lőtték agyon. Az ír közvéleményen a döbbenet lett úrrá. Az újságíró Warren Wells úgy fogalmazott, „szivárog a vér a zárt ajtó alól”.

A britek kőkemény reakciója csak tovább radikalizálta az íreket. Egyre többen követelték a függetlenséget: a nemzeti mozgalom ezt követő hullámában a 32 ír megyéből 26 Ír Szabadállam néven az Egyesült Királyságból kiszakadva, ám a Brit Nemzetközösség tagjaként 1922-ben önálló államot alakított (Észak-Írország hat protestáns többségű ulsteri megyéje angol fennhatóság alatt maradt), majd a második világháború után Ír Köztársaság néven nyerte el a teljes függetlenséget.

Hiába csaptak azonban le kegyetlenül a britek, valójában fogalmuk sem volt, ki állt a fegyveres felkelés mögött. A sajtó „Sinn Féin lázadásnak” keresztelte el az 1905-ben alapított, a nemzeti mozgalom perifériáján mozgó, nem túl jelentős szervezet után, pedig annak igazán nem sok köze volt hozzá. A jóslat azonban beteljesítette önmagát: a Sinn Féin megmérette magát a politika porondján (az 1918-as brit parlamenti választásokon a 105 ír képviselőből 73 az ő jelöltjük volt), s hamarosan a megmaradt felkelők első számú pártja lett.

Az 1916-os felkelők azzal a céllal vágtak neki a harcnak, hogy Írország jövőjét egyszer s mindenkorra bebiztosítják. „Írország szabadságáért halok nemes halált. Férfiak és nők versengve ragadják majd meg a drága kezed” – írta kivégzése előtt az egyik felkelő, Éamonn Ceannt a feleségének. Ám mindennek súlyos ára lett: több évtizedes erőszak rázta meg a Brit-szigeteket a teljes, 32 megyéből álló független Írország álmának beteljesítése nevében.

(Az ír felkelés története részletesebben a magyar BBC History áprilisi számában olvasható)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?