István, Vajk
17 °C
34 °C

Minden idők legzseniálisabb kommandós akciója

2016.07.04. 14:44
Az ugandai Entebbe repülőtéren végrehajtott izraeli rajtaütést minden idők egyik legzseniálisabb kommandós akciójaként szokás emlegetni. Saul David, a Buckinghami Egyetem Hadtörténeti Tanszékének professzora azonban a BBC Historyban kifejti, a több mint 100 túsz kiszabadítása legalább annyira a szerencsének, mint a tudatos tervezésnek volt köszönhető.

Izraeli különleges egységek 1976. július 4-én hajnalban vakmerő akcióval szabadítottak ki több mint száz, az entebbei nemzetközi repülőtéren palesztin és német terroristák által fogva tartott túszt. A történteket az izraeliek – és a nyomukban mások is – egy tökéletesen megtervezett és végrehajtott bevetésként állítják be. A résztvevőkkel folytatott beszélgetések és a szigorúan titkos dokumentumok tanulmányozása azonban egész más képet rajzol ki: az akció majdnem kudarcot vallott, és nagyon nagy szerepet játszott a szerencse is.

1976. június 27., vasárnap

A túszdráma akkor kezdődött, amikor az Air France Tel-Avivból Párizsba tartó járatát eltérítették. A hírről értesülve Jichak Rabin izraeli miniszterelnök válságstábot állított fel, és arra az esetre, ha gép Izrael felé venné az irányt, a tel-avivi reptéren készenlétbe helyezte az izraeli hadsereg elit terrorelhárító egységét. A repülő e helyett a líbiai Bengázi felé vette az irányt, ahol egy vetélést imitáló nőnek megengedték, hogy elhagyja a fedélzetet. Ő aztán elmondta a brit és izraeli hírszerzőknek, hogy a négy túszejtő – három férfi és egy nő – az Izrael elpusztítását zászlajára tűző, Wadi Haddad vezette Palesztin Népi Felszabadítási Front egyik sejtjéhez tartoznak. Később kiderült, hogy csak ketten voltak Haddad emberei, a másik két fegyveres, Wilfried Böse és Brigitte Kuhlmann a nyugatnémet Forradalmi Sejtek nevű szélsőbaloldali terrorista csoport tagjai voltak.

Este az üzemanyaggal feltankolt gép ismeretlen irányba távozott Bengáziból, fedélzetén a túszejtőkön kívül 253 emberrel, az utasokkal és a személyzet tagjaival.

Június 28, hétfő

Hajnali három óra után néhány perccel a repülő leszállt az ugandai fővárostól, Kampalától nem messze eső Entebbe város nemzetközi repülőterén, ahol a túszejtőkhöz további három felfegyverkezett palesztin terrorista csatlakozott. Az ugandai hatóságok meg sem próbáltak beavatkozni, mivel az ország diktátora, Idi Amin jó viszonyt ápolt Haddaddal, az akcióról is előre értesült. Katonái segítettek a túszok őrzésében, miután a gépről a repülőtér régi, használaton kívüli termináljának indulási várójába kísérték azokat.

Délután Amin meglátogatta a túszokat, és azt állította, azon van, hogy elintézze szabadon bocsátásukat. „Tudom, hogy önök ártatlanok, de a bűnös az önök kormánya” – mondta.

Június 29, kedd

Ebéd után a túszokat két csoportra osztották: izraeliekre és a többiekre, de néhány ortodox zsidót állampolgárságtól függetlenül az előbbiek közé soroltak. Ez rémülettel töltötte el az izraelieket, a náci haláltáborokban alkalmazott szelekcióra emlékeztette őket. Amikor

Néhány órával később a terroristák közölték a nem izraeli csoporttal, hogy a veszélyeztetettnek minősülőket másnap reggel „humanitárius okokból” szabadon engedik. A túszok erre összeírták a betegek, idősek és a kisgyerekes anyák neveit.

Időközben az izraeli kormányhoz eljutott a terroristák követelése: 53, öt különböző ország börtöneiben fogvatartott „szabadságharcos” csütörtök délig történő szabadon bocsátása. Ha ez nem történik meg, elkezdik kivégezni a túszokat – mondták a terroristák.

Rabin a válságstáb esti ülésére bekérette a hadsereg vezérkari főnökét, Motta Gur altábornagyot. Később Simón Peresz hadügyminiszter a hadsereg vezetőivel tárgyalt egy mentőakció lehetőségéről.

Június 30, szerda

Délben a túszejtők szabadon bocsátottak 47 túszt, köztük a 12 éves Olivier Cojot-t, aki este Párizsba érve létfontosságú információkat osztott meg a reptéri épületről, a fegyveresekről és az ugandai katonákról „néhány izraeli emberrel” (az izraeli titkosszolgálat, a Moszad tisztjeivel). Fontos adatokat szolgáltatott „a francia hadsereg egy veterán tisztje” is.

Július 1, csütörtök

A válságstáb kora reggeli ülésén Gur elmondta, hogy egyik mentőakció-terv sem áll még közel a végrehajtáshoz. „Ebben az esetben – válaszolta Rabin – azt fogom javasolni a kormány tagjainak, hogy tárgyalásokat kezdjünk.”

Simón Peresz elvi alapon tiltakozott, mondván, ezzel további terroristákat bátorítanának hasonló akciók végrehajtására. Rabin azonban hajthatatlan volt, és az egy órával később összeülő kabinet, valamint az ellenzék vezetői is egyetértettek vele. A döntés híre francia közvetítőkön keresztül késedelem nélkül eljutott Entebbébe.

A reptéren eközben a túszok aggódva számolták a határidőig hátralévő perceket, amikor Idi Amin megérkezett, bejelentve a hírt. Rábeszélte a terroristákat, hogy engedjenek el újabb 100 nem izraeli túszt, a határidőt pedig július 2-a, délután két órára módosítsák.

Ez további három napnyi időt adott az izraeli hadsereg stratégáinak, hogy tökéletesítsék a mentőakció tervét. Peresz jóváhagyta a „Villámcsapás” kódnévvel ellátott akciót, de Gurnak komoly fenntartásai voltak, „sarlatánságnak” minősítette a tervet. Az mindenesetre biztos volt, hogy jóval több és naprakészebb hírszerzési adatra van szükség a végrehajtásához.

Az akció vezetésére Jonatan „Joni” Netanjáhu, az elit terrorelhárító egység egy sínai-félszigeti gyakorlatról éppen hazatért parancsnoka lett volna a kézenfekvő választás. Azonban a későbbi izraeli miniszterelnök, Benjámín Netanjáhu bátyját sokak szerint megviselte a munkájával járó állandó feszültség, emberei körében sem örvendett feltétlen népszerűségnek. Így aztán Ehúd Bárákot bízták meg az akció vezetésével, a megaláztatástól dühöngő Netanjáhu csak a helyettese lett.

Július 2, péntek

Az Izraellel jó biztonsági kapcsolatokat ápoló Kenya engedélyezte a mentőakcióban résztvevő gépek leszállását és üzemanyaggal feltöltését Nairobiban. Peresz azonnal értesítette Gurt, majd együtt tájékoztatták a miniszterelnököt a terv állásáról. Rabin nem volt túl lelkes. Az akcióról azt mondta, „a legkockázatosabb, amiről valaha hallottunk”, a hírszerzési adatokat pedig kevesellte. Végül úgy döntött, hogy folytassák az előkészületeket, de „elsőbbséget élveznek a folyamatban lévő tárgyalások”.

A kommandósok Ehúd Bárák nélkül gyakorlatoztak, akit az utolsó pillanatban Nairobiba küldtek, hogy készítse elő a terepet a gépek újratöltéséhez. Netanjáhú vette át a parancsnokságot.

Kipróbálandó, hogy az első gép képes lesz-e teljes sötétségben, rádiócsendben leszállni a reptéren, maga Gur is részt vett a Sínai-félszigeten végrehajtott gyakorlórepülésen, ami majdnem tragédiával végződött, amikor a pilóta összetévesztette a reptéri kerítést a kifutópálya kezdetével. Ezután következett egy fegyverekkel, járművekkel végrehajtott főpróba, amelyet egy magas rangú tiszt „irreálisnak és nagyon rosszul sikerültnek” jellemzett, de Gur más véleményen volt.

Július 3, vasárnap

Izraeli idő szerint délelőtt 11 óra 20 perckor Gur azt mondta a válságstáb ülésén, hogy a mentőakció terve végrehajtható. Rabinnak azonban még mindig fenntartásai voltak. Korábban azt mondta egyik munkatársának, hogy egy sikeres műveletnek kevesebb mint 25 túsz életébe kell kerülnie – ennél több áldozat esetén kormánya lemondana. Mire délután egy órakor a teljes kormány összeült, Rabin már nem óvatoskodott.

Egy a Sínai-félszigeten megejtett gyors tankolás után a C-130-asok alig tudtak a levegőbe emelkedni, hogy útnak induljanak Entebbe felé. A szállítógépek mindössze 30 méteres magasságban, teljes rádiócsendben repülték végig a közel 4 ezer kilométeres utat, hogy elkerüljék az útba eső, ellenséges országok radarjait. Húsz perccel az indulás után jött az értesítés, hogy a kabinet jóváhagyta az akciót. Innen már nem volt visszaút.

Július 4, vasárnap

Hét órával később, egy perccel éjfél után az első gép egy polgári utasszállító radarjelére csatlakozva leszállt az entebbei repülőtéren. A pilóta dolgát megkönnyítette, hogy égtek a kifutópálya fényei, ezért nem kellett használnia a saját radarját. Földet érés után a gép azonnal lelassított, hogy néhány katona ki tudjon ugrani, majd lámpákat elhelyezni a később érkező gépek számára. Ezután elgurult az új épületek mellett, majd ráfordult a régi terminálhoz vezető útra. Itt megállt, hogy a már korábban kinyitott rámpájáról legördülhessen az ugandai diktátor szolgálati kocsijának pontos mása, egy fekete Mercedes és két Land Rover dzsip, amelyekben Netanjáhú, Betser és 30 fegyveres ült. Az autók a régi kifutópályán elindultak az épület felé.

Amikor jobbra fordultak a terminál felé, két ugandai őrszembe ütköztek, egyikük felemelte a fegyverét és azt kiáltotta: „Előre!” Betser ugandai szolgálata idejéről tudta, hogy ez bevett eljárás, a katona nem fog lőni. De tiltakozása ellenére Netanjáhú parancsot adott, hogy a sofőr „húzódjon jobbra, intézzük el a fickót”. A hangtompítós fegyverekből leadott lövések csak megsebesítették az egyik katonát, ezért az egyik Land Roverből tüzelni kezdtek rá – a lövések zaja felverte a repterek őrző katonákat és a terroristákat is. A meglepetés ereje ezzel elveszett, Netanjáhú pedig közel 50 méterrel az épület előtt megállította a konvojt, hogy gyalog közelítsék meg a célpontot.

Betser és a behatolásra kijelölt egységek vezetésével a kommandósok rohanni kezdtek a terminál csarnoka felé, remélve, hogy még idejében odaérnek. Ezekben a zűrzavaros pillanatokban történt, hogy Netanjáhút halálosan megsebesítette egy lövés, amelyet az irányítótoronyból adott el egy ugandai katona.

A tűzharc lármájára a terroristák ekkorra már visszahúzódtak a csarnokba, a túszok többsége pedig felébredt. Egyikük látta, hogy Wilfried Böse a mellette kuporgókra emeli Kalasnyikovját, úgy tűnt, tüzet fog nyitni rájuk. De a német végül nem lőtt, e helyett utasította a túszokat, hogy menjenek biztonságos helyre, majd kihajított egy kézigránátot az ablakon, a földre vetette magát és lőni kezdett az üvegajtón keresztül egy közelítő alak körvonalaira. Golyói éppen csak elkerülték az egyik kommandóst, aki viszonozta a tüzet, egyik lövésével fejen találva Bösét.

Másodpercek kellettek csak ezután, hogy négy izraeli katona bejusson a csarnokba, és újabb terroristákkal végezzen – eltévedt golyóik közben három túszt is halálosan megsebesítettek. A szomszédos helyiségekben és a felső emeleten társaik közben végeztek a másik három fegyveressel, valamint az útjukba kerülő ugandai katonákkal. Alig hat perccel a földet érésük után, 0 óra 7 perckor a terminál a kommandósok ellenőrzése alatt állt, a megmaradt túszok pedig biztonságban voltak. Amint a többi repülővel érkező erősítés a teljes repülőteret elfoglalta, majd harcképtelenné tette az ugandai légierő vadászgépeit, a túszokat beszállították a negyedik Herculesbe, majd 0 óra 52 perckor a gép felszállt és Nairobi felé vette az irányt. A mentőakció csupán 51 percig tartott.

Epilógus

A repülőtéren három túsz vesztette életét a tűzharc során, a maradék 101 ember épségben megúszta a történteket, néhány órával később már ünneplő tömeg és megkönnyebbült hozzátartozóik fogadták őket a tel-avivi Ben Gurion repülőtéren.

Rabin később „vakmerő, leleményes és kifinomult” akcióként írta le a mentést, amelyet egyben az izraeli hadsereg történetének „mind humanitárius és erkölcsi, mind katonai szempontból egyik legkiemelkedőbb győzelmének” nevezett. Ez valóban így is volt. Azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Villámcsapás-hadműveletet politikai viták, szakmai féltékenység, összecsapott tervezés és taktikai hibák is jellemezték. Az, hogy nem lett belőle katasztrofális kudarc, a szerencsén és az egyik terrorista utolsó pillanatban, a halál torkában tanúsított emberséges magatartásán is múlt.

A vakmerő kommandós akció teljes története a magyar BBC History 2016. júliusi számában olvasható.