Móric
14 °C
17 °C

Mi a különbség a Horthy- és a Rákosi-rendszer között?

105213884
2016.09.23. 17:47
A nulla év: ez 1945 egyik szokásos megnevezése a történészeknél. Radikális töréspont, mely korszakokat, világrendeket és traumákat választ el egymástól olyan erővel, hogy néha nem is könnyű elképzelni, hogy nagyrészt ugyanazok a szereplők és szenvedők éltek a romos városokban, mint néhány hónappal korábban, kívülről még viszonylag épnek látszó díszletek között. A Politikatörténeti Intézetben tartottak konferenciát a XX. századi magyar történelem egyik legellentmondásosabb évéről.

Az 1941-es területtel számolva Magyarország lakosságának a 11 százalékát, kb. 950 ezer főt vesztette el a második világháborúban, a meg nem született gyerekeket, szaknyelven a relatív veszteséget is beleszámolva a hiány 1,2 millió fő. Az országon fél év alatt áthullámzó fronttal és a tömeggyilkosságokra épülő rendszerrel ekkor vált nálunk mindenki hús-vér tapasztalatává, hogy mi is az a totális háború. A nagyjából 300 ezresre becsült katonai veszteség mellett csak Budapesten 76 ezer volt a polgári áldozatok száma, országosan 110 ezer lehetett a vonatkozó adat, a holokauszt során pedig 480-500 ezer zsidó pusztult el. Pontos számok nincsenek, Magyarországon a katonai veszteségeket is csak 1944. december 31-ig tartották számon.

Sem az emberek, sem a gondolatok, de sok helyen még a városok szerkezete sem volt ezután ugyanaz, mint addig. Székesfehérvár és Budapest szenvedte el a legnagyobb népességveszteséget, 25-30 százaléknyit – a magyar főváros ezzel megszűnt milliós városnak lenni. Ebben a halottakon kívül az elüldözöttek, az elmenekülők és a hatóságilag kitelepítettek is benne vannak. A háborúval a veszteséglista messze nem zárult le: a gulágról és az orosz hadifogolytáborokból újabb százezernyi tömeg nem tért vissza.

A különféle tragédiák idővel egymással versengő traumák, az áldozati csoportok sokszor szemben álló és szembeállított emlékezet- és elfojtásközösségek lettek, miközben valójában tekintélyes volt a közös metszet is: úgy 20 ezer holokauszttúlélőt például rögtön a koncentrációs táborokból őket visszaszállító vonatokról vittek kényszermunkára a Szovjetunióba.

Demokráciaflash ellenfényben

A deportáló szerelvények menetiránya 1945-ben megváltozott, de mennyire tartható egyébként a nézet, mely szerint ez az év radikális töréspont a XX. századi történelemben? Az „1945 társadalomtörténete” című, a Politikatörténeti Intézetben rendezett konferencia előadásai ezt az alapproblémát is érintették, és ez nyilvánvalóan nem csak szaktudományos kérdés. A ‘45-höz való viszony politikai helykijelölő ma is: a szimbolikus fontosságú év a baloldali kánonban ma is inkább pozitív emlékű, míg az érvényben lévő Alaptörvény szerint az „elvesztett szuverenitás” közbülső, mellékes állomása.

Pedig egy villanásnyi időre akkor sokaknak létezőnek tűnt a tömegdemokrácia – mondta a konferencián Valuch Tibor, aki a fenti alapstatisztikákról is beszámolt. Hamarosan azonban a polgári értelmiség, melynek tagjai a Horthy-rendszer bukása és az államszocialista diktatúra eljövetele között helyzetbe kerültnek érezhették magukat, már a peremen találták magukat, és nagyon kellett kapaszkodniuk, hogy le ne zuhanjanak a semmibe. Standeisky Éva Márait idézte: a demokráciát az öntudatos polgár építette és a megveszekedett kispolgár pusztította el.

De értelmezhető-e a demokrácia fogalma „társadalomtörténetileg”? Bódy Zsombor, az új kísérleti történelemtankönyv vonatkozó fejezeteinek szerzője szintén a párhuzamos politikai emlékezetek különbségére utalt: míg a jobboldal tagadja, hogy ‘45 pozitív társadalmi változások előtt nyitott volna utat, a baloldalon inkább szerencsés körülménynek látják ma is, hogy a hagyományos elit eltűnt, a tulajdonviszonyok megváltoztak, és mód nyílt a radikális társadalmi átalakításra.

Népi demokrácia és kollektív megbélyegzés

A polgári demokrácia mítoszába azonban túl sok minden nagyon nehezen vagy inkább sehogy sem fér bele. A bolsevik túlhatalom, a Moszkvában menet közben írt forgatókönyv alapvetően kérdőjelezi meg azt, ahogy akkor a lelkesek közül sokan megélték a felszínen zajló történéseket.

De elég csak a németek brutális elüldözésére és a többi – a svábok sorsával egyébként mind összefüggő – kényszermigrációra utalni, amit az akkori népi demokrácia nemcsak lelkesen üdvözölt, de nem kis részben maga kezdeményezett. Mint a konferencián előadó Tóth Ágnes is egyértelművé tette: egyéni felelősségre vonás helyett a kollektív bűnösség elvéből indultak ki; valójában nem a háborús évek alatti szerep tisztázása, hanem a vagyon elvétele és a társadalom erőszakos átstrukturálása volt fontos.

Miután a magyarországi németek felét kitelepítették, összvagyonuk kétharmadát elvették, az érintett területeken tömeges állatpusztulás volt, a földek parlagon maradtak, a betelepülők sok helyen nem is értettek a gazdálkodáshoz. A kollektív bűnösség elve a határon túli magyarok helyzetét sem segítette, miközben onnan már közel félmillióan kerültek ide menekültként és áttelepítettként. Magyarország ekkor lett etnikailag közel homogén társadalom, Baranyában 28-ról 1 százalékra csökken a magukat németnek vallók aránya.

Nyilasok és kommunisták

Hogyan mehetett végbe a hatalom szempontjából viszonylag sikeresen a radikális társadalmi és vagyoni átrendeződés, a parasztok „etatizálása”, az erőszakos elitcsere? Tényleg el tudták vajon hitetni, hogy a korábbi értelmezési keretek egyszer s mindenkorra a múlt (maximum pár éves távlatról beszélünk) birodalmába tartoznak?

Az ország a tiltakozások és megtöretések ellenére, összességében viszonylag könnyen bolsevizálhatónak bizonyult – ez Péter László korábban sok vitát kiváltó tézise. Az angliai magyar történész szerint nemcsak a rendszer bázisának tekintett osztályokban, de középszinten is viszonylag sokan voltak hajlandók részt venni az új rendszer kiépítésében. A kollaborációt, társutasságot és a megdolgozás sikerét ő mindenekelőtt a demokratikus hagyományok hiányával magyarázta. Más kérdés, hogy – mint arra Bódy Zsombor utalt – a keletnémet Szászország is simán szovjetizálódott, míg a Nyugatra került Bajorország, mint tudjuk, egészen más utat járt be; a társadalomtörténeti és mentalitásbéli különbségek jelentőségét nem érdemes túlbecsülni a birodalmi zónák határaival szemben.

Rákosi Mátyás az 1945-ös nemzetgyűlési választások idején
Rákosi Mátyás az 1945-ös nemzetgyűlési választások idején
Fotó: FORTEPAN

1945-ben ugyanakkor nem csak az elkötelezett baloldaliak gondolták, hogy itt az alkalom nulláról újrakezdeni. Bódy a nyilas ideológus Málnási Ödönt idézte, aki csak egy volt a negyvenes évek olyan szélsőséges fajelméleti gondolkodói között, akik az új világban tulajdonképpen megértéssel figyelték az államszocialista rendszer törekvéseit. Ők a népi forradalom szociális céljait nem igazán vonták kétségbe; mint más forrásokból tudható, legfeljebb azon sajnálkoztak, hogy egy kicsit sok az új vezetésben a zsidó.

Újabban több történésznél is előjön, hogy nem csak a kommunista pártba felvett kisnyilasok jelentettek kapcsolatot marxisták és szélsőjobboldaliak között. A bonyolult kontinuitást legtökéletesebben a népi mozgalom képviselői testesítették meg, akik a változó körülmények dacára többé-kevésbé ugyanazt a – hol inkább faji, hol inkább osztályalapon megfogalmazott – társadalmi programot próbálták önképük szerint képviselni – ki teljesen elvtelenül, ki lehetőség szerint tisztességesen.

Rajtuk keresztül is látható, hogy a szociális átrendezés és helyfoglalás ‘45 előtti és utáni ideológiái között vannak hasonlóságok. Miközben több hullámban zajlik az erőszakos elitváltás, abban nincs olyan nagy különbség, ahogyan az aktuálisan helyzetbe kerülők vagyonokra és pozíciókra ácsingózva igyekeznek lecserélni, kicsinálni, eliminálni a régi elit tagjait.

A megtöretés hagyománya

Gyáni Gábor a Magyar Nemzeti Levéltár nemrég megjelent, 1945-tel foglalkozó kiadványában azt a provokatívnak számító tételt fogalmazta meg, hogy egyáltalán nem mindenben kezdődött ekkor új világrend. Bár a kommunista berendezkedés alapvető törést jelentett, ennek meghatározó tapasztalata, a tömeges jogfosztás, a lét- és vagyonbiztonság hiánya azért egyáltalán nem volt új.

Mint azt az egyik legnagyobb hatású angolszász történész, Timothy Snyder írta a kelet-európai „véres övezetről”, ez a kontinuitás mérhetetlenül tragikus: a zsidó és nem zsidó civil népesség szisztematikus legyilkolása átívelt rendszereken. Gyáni egy korabeli viccet idéz:

Mi a különbség a Horthy- és a Rákosi-rendszer között?

Akkor még csak a zsidókat üldözte, most már kivétel nélkül mindenkit üldöz az állam.

Ne maradjon le semmiről!