Salamon
10 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Csak élete végén szállt le a nyeregből Radetzky

2016.11.02. 07:11

Amikor valakire azt mondjuk, egész életét valamely ügynek szentelte, általában képletesen beszélünk, különösen, ha egy 91 évet megélt emberről van szó. Joseph Wenzel Radetzky viszont valóban 15 éves korától szinte halála napjáig állt az osztrák hadsereg szolgálatában. A 250 éve, Trebnitzben – egyesek szerint magyar gyökerekkel is rendelkező – grófi családba született Radetzkyt apja halála után nagyapja nevelte, majd katonai pályára ment, amikor 1781-ben nagyapja is távozott az élők sorából. Három évvel később már kadétként szolgált egy Gyöngyösön állomásozó ezredben, két évre rá alhadnagyi, újabb egy évvel utóbb főhadnagyi rangot kapott.

A tűzkeresztségen a kevés dicsőséget hozó 1787–1791-es osztrák–török háborúban esett át. Alig ért véget ez a konfliktus, elkezdődtek a Franciaország ellen vívott háborúk. Radetzky 1792-től Németalföldön és a Rajna vidékén, majd 1796-tól Itáliában harcolt – itt egyenesen a fiatal Napóleontól vehetett leckéket a modern hadviselésből. A fiatal tiszt többször is tanúbizonyságot tett nemcsak kiváló taktikai érzékéről, de személyes bátorságáról is, lovas egységének élén merész rohamokat vezetett, bár ezek sokszor csak a még súlyosabb vereség elkerüléséhez voltak elegendők – egyszer például így sikerült megmentenie parancsnoka, Beaulieu tábornok életét. Az 1798-ban kirobbant második koalíciós háborúban újra az itáliai hadszíntéren harcolt, több sebesülést is szerzett, Marengónál például öt golyó találta el. Előléptették egy vértes ezred parancsnokává, 1801-ben pedig Mária Terézia-renddel is kitüntették.

Napóleon legyőzése

Ugyan Radetzky mindig hősiesen harcolva igyekezett teljesíteni feljebbvalói parancsait, sokszor próbálta meg az osztrák hadsereg elavult nézeteket valló főtisztjeit jobb belátásra bírni – kevés sikerrel, ahogy azt a Napóleon ellen vívott ütközetek kimenetele is jól mutatta. A rövid békés időszakokban is a hadművészet klasszikusait tanulmányozta, és 1809-ben úgy tűnt, végre lehetőséget kap elképzelései megvalósítására, ugyanis az újabb megsemmisítő vereségek hatására I. Ferenc császár kinevezte vezérkari főnökké. Reformterveinek többsége azonban elbukott a kincstár ellenállásán, így Radetzky 1812-ben lemondott posztjáról.

Az erőviszonyok ennek ellenére lassan Ausztria malmára hajtották a vizet, és amikor 1813-ban újra kitört a háború, Radetzky a koalíciós erők főparancsnoka, Schwarzenberg herceg vezérkari főnökeként könyörtelenül kihasználta Napóleon meggyengülését: fontos szerepe volt a döntő győzelmet hozó lipcsei csata taktikájának kidolgozásában, illetve a Franciaország ellen vezetett, napóleoni gyorsaságú és hatékonyságú hadjárat kivitelezésében. Nem csoda, hogy részt vehetett az 1814. március 31-i diadalmas párizsi bevonuláson, majd a bécsi kongresszuson is, ahol közvetített az egymással egyébként szóba is alig álló Metternich és I. Sándor cár között.

Ez már elég szép karrier lett volna a legtöbbeknek – így gondolták ezt a rivális főtisztek is, akik 1829-ben megpróbálták nyugdíjaztatni Radetzkyt, ám a császár kitartott mellette, és bár továbbra is szorgalmazott reformjait ekkoriban sem hajtották végre, azért kinevezte Olmütz parancsnokának. Amikor aztán újra viharok rázták meg a császárságot, Radetzkyre megint számítani lehetett. 1831-ben Itáliába küldték, hogy leszámoljon a forradalmi mozgalmakkal. A főtiszt leverte a Pápai Állam elleni felkelést, majd 1834-ben az itáliai osztrák erők főparancsnoka lett.

Az ellenforradalmár úriember

Megkapta a tábornagyi rangot, de újabb reformtervezeteit megint visszadobta a bécsi udvar, és elegendő pénzt sem kapott, így az 1848-ban kitört forradalom idején csapatai elég rossz helyzetben néztek szembe a felkelőkkel és a szárd-piemonti erőkkel. Az első hónapokban visszavonulásra is kényszerült, de aztán ellentámadásba lendült, döntő győzelmeket aratva előbb Custozzánál, majd 1849-ben Novaránál. A sikerekben jelentős szerepe volt annak, hogy Radetzky még ekkor is személyesen vezette csatába katonáit, akik bálványozták az idős tábornagyot.

A győzelem után Ferenc József a Lombard-Velencei Királyság alkirályának nevezte ki Radetzkyt, aki ugyan egész életében forradalmárok ellen harcolt, mégsem viselkedett Haynauhoz hasonló kegyetlen despotaként. Még az olaszok is kénytelenek voltak elismerni, hogy „úriemberként” viselkedett velük, többször is szabad elvonulást engedett ellenségeinek, alkirálysága idején pedig a forradalom egykori vezérei is békében élhettek Itáliában.

Radetzky 1857-ig szolgálta a császárt, és 1858-ban egy – mi más – lovasbaleset következtében halt meg 91 évesen. Öröksége nem volt maradandó: hadserege már az 1859-ben kitört újabb itáliai háború idején teljesen szétesett, minden egyes komolyabb ütközetben vereséget szenvedve.