Szabina
7 °C
19 °C
Index - In English In English Eng

Előre megírták a győzelmi jelentést

GettyImages-515164796
2016.11.08. 00:34
Nyolcvan éve tört meg Franco tábornok diadalmenete Madrid védőinek ellenállásán, amely után eldőlt, hogy Spanyolország nem fogja megúszni a polgárháborút. A progresszió és reakció szembenállását gyorsan felváltotta a nagyhatalmak kliensháborúja.

1936. november 8-ának hajnalán óriási diadalmenetre készült Francisco Franco tábornok. Az 1931-ben kikiáltott – és azóta egyik válságból a másikba eső – köztársaság elleni puccsa ugyanis minden várakozást felülmúlóan jól alakult. A Luftwaffe szíves segítéségnek köszönhetően ugyanis a lázadás magjának számító Afrika-hadsereget veszteség nélkül sikerül átszállítani a kontinensre, a tisztikar átállt, a többségében a köztársaság irányítása alatt megmaradt flottát gúzsba kötötte a tanácstalanság. A Yagüe és Varela tábornokok alatt masírozó gyarmati hadsereg menetből szórta szét a légifedezet és tüzérségi támogatás nélkül próbálkozó köztársasági helyőrségeket. A nacionalista hadoszlopok három hónap alatt Sevillától Toledóig széles folyosót vágtak a főváros irányába.

Nagyon úgy tűnt, hogy a köztársasági kormányzattal elégedetlen, a baloldali pártok és mozgalmak erősödésétől tartó vezérkar sikerrel folytatja majd spanyol pronunciamiento-k, azaz nyílt katonai hatalomátvételek gyakorlatát, mely a napóleoni háborúk óta vagy tucatnyi rezsimváltást eredményezett Spanyolországban.

Előre megírták a győzelmi jelentést

Francónak ráadásul a nemzetközi nyomás miatt sem kellett aggódnia: élvezte a kor legdinamikusabb európai játékosainak, Mussolininek és Hitlernek a katonai és politikai támogatását. Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok pedig inkább a semlegességgel takarta azt a csúnya, de makacs tényt, hogy gazdasági elitje (oké, kimondom: a tőkésosztály) sokkal szívesebben látott volna hatalmon egy szélsőjobboldali juntát, mint egy demokratikus, de államosító baloldali kormányt. Egyedül Sztálin támogatta a Spanyol Köztársaságot, de persze a diktátor segítségének megvolt az ára.

November elején a nacionalista tisztek és a nemzetközi tudósítók egymást licitálták felül a szemléletes metaforákkal, milyen közel is van a győzelem. Az ABC tudósítója ezt írta haza:

4,60 pesetányi taxiútra vagyunk a fővárostól.

Mire Varela tábornok ezzel kontrázott:

Már küldhetik is haza a tudósítást, hogy egy hét múlva Madrid a miénk.

Sok francia újságíró megszívlelte a jótanácsot, és még a tényleges támadás előtt leadták a hírt, hogy Madrid elesett.

Pedig ekkor már több jel is arra utalt, hogy Madrid bevétele nem lesz sétagalopp.

A legfontosabb tényező az volt, hogy a várost nem kerítették be, hanem direkt le akarták rohanni. Ezért Barcelona és Valencia felé éltek az utánpótlási útvonalak, és innen érkeztek meg október végén az első szovjet fegyverszállítmányok (melyeket a spanyol aranytartalékból fedeztek), köztük a szovjet „önkéntesek” által üzemeltetett modern T-26-os harckocsik és az I-15-ös és I-16-os vadászgépek, melyek jobbak voltak a túloldalon bevetett olasz és német harceszközöknél.

Nem volt jó ötlet bevetni a nemlétező ötödik hadoszlopot

Paradox módon az is segítette a védelmet, hogy a köztársasági kormány november 6-án megkezdte a hivatalok evakuálását. Hiszen ahogy július 18-án az amúgy a kormánnyal (pontosabban: minden kormánnyal) is hadilábon álló anarchisták és a trockisták mozgósítása köztársasági oldalon tudta tartani Madridot, úgy most a baloldali riadónak sikerült óriási energiákat mozgósítania a főváros védelmére is. A védelem szervezését helyi bizottságok vették kézbe. Gyerekek és nők adogatták kézről-kézre az utcaköveket, a férfiak pedig ágazatok szerint tömörültek zászlóaljakba. Az elszántságot növelte a tény, hogy a nacionalista sereg útját végig tömeggyilkosságok szegélyezték; a mai V. Károly téren óriási transzparens figyelmeztetett:

Badajozban 2000 embert lőttek le a fasiszták. Ha Madrid elesik, a fél várossal végezni fognak.

Nem is csoda, ha a védősereg november elejére 40 ezerre, a támadók létszámának kétszeresére növekedett. De az sem, ha a városban felütötték fejüket a „fasisztákkal” szembeni leszámolások – különösen azután, hogy a nacionalista vezérkar feje, Emilio Mola elhencegett egy angol lapnak, hogy ő négy hadoszlopot vezet a város ellen, az ötödik hadoszlop pedig belülről fog támadni.

A milicisták jó részének fegyvere sem volt, aki pedig fel tudott markolni egy puskát, annak meg jól be kellett osztania a lőszert, mert alig tucatnyi lövedék és pár kézigránát jutott egy emberre. Problémát jelentett az is, hogy a különböző fegyverszállítmányokkal különböző típusok áramlottak be, melyek különböző fajta lőszert tudtak csak kilőni.

A védőknek óriási előnyt jelentett még Madrid elhelyezkedése. A várost ma már kettészeli a Manzanares folyó, de a harmincas években Madrid – a délnyugati Carabanchel munkásnegyedet kivéve - még csak a keleti partot lakta be. A Manzaranes jelentette akadállyal Mola is tisztában volt, azonban nem akarta a seregének javát jelentő marokkói csapatokat Carabanchel bérházai közé hajtani, mert tartott attól, hogy iszonyatos veszteségeket fognak szenvedni a helyismerettel rendelkező munkásmilíciáktól. Ezért délen csak elterelő támadást tervezett be, a fő csapást a középső szektorra tartogatta, ahol a Casa de Campo királyi vadaspark jó fedezéket biztosított a felvonulásra, mégsem kellett kellemetlen városharctól tartani. Mola tábornok északabbra, a madridi Egyetemvárosnál is elrendelt egy támadást.

November 7-én, egy nappal a roham előtt azonban

a köztársaságiak egy páncélkocsiban kilőtt vezérkari tiszt holtteste mellett megtalálták az egész haditervet.

Ezért a megfelelő helyekre tudták összpontosítani a fegyvereseket, a kevéske tüzérséget és a néhány tucatnyi szovjet harckocsit - a jó előzetes elosztás azért is számított kulcselemnek, mivel az egységek és a fegyvernemek közti kommunikáció csapnivaló volt. És így sikerült megállítani a november 8-án meginduló nacionalista hadoszlopokat, majd másnap egy újabb próbálkozást Carabanchel munkásnegyedénél.

Frontvonal a kettes laborban

A siker mellett az is óriási energiafröccsöt adott a köztársaságiaknak, hogy beérkezett a Kommunista Internacionálé által szervezett első Nemzetközi Brigád, illetve Aragóniából a legendás anarchista vezető, Buenaventura Durruti 3000 fős brigádja. A nacionalista nyomás ennek ellenére november 19-ig folyamatos volt, az utolsó próbálkozással az Egyetemvároson keresztül már sikerült egy kis hídfőt is kialakítani a Manzaranes keleti partján. A campuson teremről teremre folyt a kíméletlen közelharc:

A frontvonal gyakran a legértékesebb gyűjteményeken és laboratóriumokon keresztül húzódott. Volt olyan, hogy a mellvédeket az Encyclopedia Britannica köteteiből építettük.

A nacionalisták területi nyeresége azonban jelentéktelen volt, és Franco nem is erőltette tovább a frontális támadást; Madridot inkább átadta a bombázóknak és a nehéztüzérségnek, a nacionalista hadsereg pedig inkább a főváros szisztematikus elszigetelésére, illetve az északi partvidék iparvárosainak elfoglalására törekedett.

A német Condor Legio bombázói november 19 és 23 között napi néhány tucat tonna bombával szórták meg Madrid negyedeit – a polgárháború osztályharcos jellegére jellemző, hogy Franco parancsára a legelőkelőbb negyedre, Salamancára egy töltényhüvely nem sok, annyi sem hullhatott. A bombázás mind időtartamát, mind a ledobott bombamennyiséget, mind pedig a halálos áldozatok számát (nagyjából 2000 fő) tekintve eltörpül a II. világháború óriási bombázóoffenzíváihoz képest, ennek ellenére fontos megjegyezni, hogy

ez volt az első eset, amikor légitámadásokkal akartak megtörni egy fővárost.

És mint ahogy Londont, Berlint vagy Tokiót, úgy már Madridot sem sikerült megtörni. Ráadásul a köztársasági légierő fejlődése miatt a nappali bombázások egyre kockázatosabbakká váltak, úgyhogy nem erőltették a szisztematikus pusztítást. A köztársaság megmenekült, de a puccskísérlet kíméletlen, őrlő polgárháborúvá terebélyesedett, melyben egyre inkább a nagyhatalmak vették át az irányítást.

Hitler inkább tűnt megbízhatónak

Mivel az olaszok, de még inkább a németek a II. világháború edzőtáboraként fogták fel Spanyolországot, ezért a kliensháború folyamata inkább a köztársasági oldalon volt feltűnő. A köztársaságba ugyanis Mexikón és Lengyelországon kívül csak a szovjetek szállítottak fegyvert, és a fegyvernek nem csak aranyban, hanem politikai szívességekben is megkérték az árát. Sztálin nem szocializmust akart Spanyolországban, hanem erős, központosított és Sztálinnak lekötelezett államot – trockisták és anarchisták nélkül. Az egyre növekvő szovjet befolyás a független tanácsok hanyatlásával, a milíciák – egyébként katonailag ésszerű – beolvasztásával, illetve később nettó politikai tisztogatásokkal járt.

A köztársaság sztalinizációja növekedésével párhuzamosan azonban Sztálin egyre inkább elveszítette érdeklődését a spanyol ügyek iránt. Ugyanis München után a szovjet diplomácia látta, hogy a britek és a franciák a háború elodázása érdekében Csehszlovákiáról is készek lemondani, ezért nem lehet rájuk számítani. Ez a felismerés megadta a kezdő lökést a Németországgal tartó, szovjet részről 1941 június 22-ig töretlenül felívelő kapcsolatnak. A közeledés jegyében a szovjet harckocsizókat és pilótákat hazahívták, a segélyeket megkurtították.

És nem sokkal azután, hogy a spanyol köztársaság 1939 márciusában végleg összeomlott, Sztálin gesztusértékű személycserét hajtott végre: Leváltotta a zsidó származású Litvinov külügyi népbiztost, és a helyére a németeknek sokkal elfogadhatóbb Vjacseszlav Molotovot ültette. Ezzel jelezte Hitlernek, hogy Spanyolország a részéről el van felejtve, jöhet az új, közös préda: Lengyelország.

Ne maradjon le semmiről!