Konrád
6 °C
23 °C

Aki Nobel-díjas magyarokat nevelt

2017.01.31. 16:10
Világhírű tudósokat mentorált, mégis alig ismerik manapság Rátz László nevét. A Fasori Evangélikus Gimnáziumban a tanítványai közé tartozott Neumann János, a később Nobel-díjjal elismert Wigner Jenő és Harsányi János is. Egész életét a tanítás töltötte ki, diákok nemzedékeire gyakorolt hihetetlen hatást átfogó tudásával és személyisége erejével. Nyáry Krisztián a BBC History januári számában megjelent cikkének rövidített változata.

1913 egy szombat délelőttjén a 11 éves Wigner Jenő, második osztályos gimnáziumi tanuló a matematikatanárához igyekezett. Soha egyetlen tanára nem hívta meg magához, az ilyesmi akkoriban nem is volt szokás, de az 50 éves Rátz László már nem először várta otthonában tejeskávéra.

Rátz László
Rátz László

A félszeg, álmodozó kisfiú betegsége miatt hónapokra kimaradt az iskolából, úgy tűnt, évet is kell halasztania. A Fasori Evangélikus Gimnáziumban Rátz tanár úrnál kellett különbözeti vizsgát tennie, aki azonnal felfigyelt különleges matematikai képességeire. Könyveket kölcsönzött neki a saját könyvtárából, hogy képezhesse magát, izgalmas feladatokat adott neki az általa szerkesztett Középiskolai Matematikai Lapokból, és egyáltalán: úgy beszélt vele matematikai problémákról, mintha a kollégája lenne. Sokszor elhívta azokra a kávéházi beszélgetésekre is, ahol egyetemi tanárokkal vitatták meg a legújabb tudományos kérdéseket.

Ezen a délelőttön Rátz tanár úr arról beszélt tanítványának: mindig tisztában kell lennie saját képességeivel, ezért nem árt, ha tudja, hogy iskolatársa, a tízéves Neumann Jancsi még nála is tehetségesebb matematikus. A kis Jenőt bántotta a dolog, de nagyon hamar rájött, hogy tanárának igaza van. Sok év múlva, már a fizikai Nobel-díj birtokosaként princetoni szobájában még mindig a Középiskolai Matematikai Lapok fejtörőit olvasgatta, ha új gondolatokra volt szüksége. Asztalán ott állt Rátz tanár úr megfakult fényképe. És hozzá hasonlóan nem tudta kivonni magát a kiváló pedagógus hatása alól számos világhírű matematikus, fizikus, mérnök és közgazdász sem.

Rátz László élete kicsit sem volt kalandos, nem voltak látványosan heroikus tettei, mégis hős volt, a pedagógia és a tehetséggondozás hőse, aki tanítványain keresztül átformálta az egész huszadik századi természettudományt. Tanári eredményességének titkára azóta is keresik választ.

Sopronban született 1863-ban, éppen abban az időben, amikor a német többségű város viharos gyorsasággal magyarosodni kezdett. August Ratz vaskereskedő fiát még Ladislaus Wilhelm Ratz néven anyakönyvezték, és elemi iskoláit is németül végezte. A főreáltanodában már magyar nyelven tanulhatott, a Berzsenyi Dánielről elnevezett magyar irodalmi önképzőkörben pedig Rátz László néven írt prózai és verses műveket, és vett részt szavalóversenyeken. Érettségi előtt a híres soproni evangélikus líceumba járt. A kamasz fiú beleszeretett a matematikába, és érettségi után beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem Természettudományi Karára. Széles körű érdeklődésére jellemző, hogy tanulmányait megszakítva egy évig filozófiát tanult a berlini Friedrich-Wilhelms-Universitäten, majd újabb egy évet Strasbourgban matematika–fizika szakon. 1890-ben vette át tanári oklevelét, és helyettes tanárként azonnal a budapesti Evangélikus Főgimnáziumba került. Innentől kezdve nyugdíjazásáig, 35 évig nem is dolgozott máshol, a gimnázium lett mindennapjainak legfontosabb helyszíne, a tanítás és tanítványai pedig a legfontosabb dolgok az életében.

Azonnal feltűnt, milyen szenvedélyesen szereti a matematikát

A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium ekkor nemcsak Magyarország, hanem egész Európa egyik legkorszerűbb oktatási intézménye volt. Nemcsak a gyerekeknek, hanem a tanároknak is a legjobb feltételeket biztosította. A szokásosnál 50 százalékkal magasabb bért kaptak, lakhatási támogatásban és nyugdíjbiztosításban is részesültek. Rátz László ragaszkodása az intézményhez egyáltalán nem volt kivételes, a legtöbb tanár egész pályája során a gimnáziumban maradt. Többségük külföldön tanult, folyamatosan képezte magát, és szakmája elismert tudósának számított. Wigner Jenő erről később így írt: „Ezek a nagy tanáregyéniségek imádtak tanítani, és rendkívül sikeresen motiválták a diákokat a tanulásra. Nemcsak elkötelezett hivatástudatuk és tényszerű tudásuk volt imponáló: a tudás tiszteletét és szeretetét is sikerült átadniuk.”

Az iskolát a magas követelmények mellett szeretetteljes légkör, tolerancia jellemezte. Egyházi státusuk ellenére gyakran vettek fel tehetséges zsidó gyerekeket is, akikre senki nem próbálta ráerőltetni az evangélikus hittan látogatását. Ösztönözték a pezsgő diákéletet, a tanulók művészeti és sportfoglalkozások, önképzőkörök között válogathattak. Az iskola fizetős volt, de széles körű ösztöndíjrendszer biztosította, hogy a kevésbé tehetős családok is beírathassák gyerekeiket. Kivételezni viszont senkivel nem kivételeztek: miközben rendkívül sok energiát fordítottak a tehetséges diákok külön képzésére, Wigner Jenőt testnevelésből, Neumann Jánost pedig énekből simán megbuktatták.

Kezdettől Rátz László számított a gimnázium szellemiségét leginkább képviselő tanáregyéniségnek. Feljegyezték róla, hogy minden egyes óráját gondosan felépítette, és egyszerre fordított gondot a tanítványok tehetségének kibontakoztatására és a gyengébb tanulók felzárkóztatására. Egy kollégája szerint „a matematikát nem mint elvont elméleti tudományt állította tanítványai elé, hanem lépten-nyomon rámutatott a gyakorlati élettel való szoros kapcsolatára is”.

Imádott tanítani, és nagyon tudta azt is, hogyan motiválhatja diákjait. „Rátz tanár úrnál kifejezetten kellemes volt vizsgázni – emlékezett Wigner. – Sokat kérdezett, de kedvesen. Azonnal feltűnt, milyen szenvedélyesen szereti a matematikát.” Viharos hévvel, de érthetően magyarázott. Nem véletlen, hogy tanítványának a pesti és a berlini egyetemeken felvett matematikakurzusok már csak ismétlésnek tűntek.

Rátz László mélyen hívő ember volt, de vallását semmilyen módon nem erőltette tanítványaira. Egyéniségének ugyanakkor minden bizonnyal szerepe volt abban, hogy a kamaszkorú Wigner Jenő még gimnáziumi évei alatt csatlakozott az evangélikus felekezethez. Tehetséges tanítványai egész héten várták a Rátz tanár úrral eltöltött szombati kávézásokat, amikor izgalmas matematikai problémákról beszélgethettek kötetlenül. Ilyesmi nemhogy középiskolában, de egyetemen sem volt szokás. Amikor felismerte a különös, magába forduló gyereknek tartott Neumann Jancsi kivételes matematikai intelligenciáját, egy darabig magánórákat adott neki, majd lehetővé tette, hogy matematikából három évvel osztálya előtt járjon. A különórákért nem fogadott el pénzt Neumann rendkívül gazdag, bankár édesapjától. Tökéletes pedagógiai érzékével felismerte, hogy a koraérett kisfiú a jövő zseniális matematikusa, ezért amikor úgy érezte, hogy ő már nem tud neki újat mondani, egyetemi tanárokat keresett, hogy foglalkozzanak vele.

A szertelenebb Wigner Jenőnek nem különórákat, hanem könyveket adott, hogy saját maga fedezhesse fel a tudományos összefüggéseket. Tanítványaival a matematika oktatásán kívül is szoros volt a viszonya: ő volt az Ifjúsági Dal- és Zeneegyesület elnöke, így gyakran énekelt együtt a diákokkal. Számos tanulmányi kirándulást is szervezett, hol az Adriai-tengerhez, hol az Al-Dunához, hol Velencébe vitte el tanítványait, de előfordult az is, hogy harmincnégy tanulóval körbehajózta a Balatont. Ezeket a kirándulásokat maga is élete legnagyobb élményének tartotta, még hivatalos életrajzában is feltüntette őket.

Az igazi tanár a kultúra harcosa is

Az iskolai közéletben is aktív pedagógust 1909-ben a tantestület igazgatóvá választotta. Ebben az időben ez egy tanári pálya csúcsának számított, ráadásul a pozícióval igen jó kereset is járt. Öt évig látta el ezt a feladatot, majd szokatlan bejelentést tett a kollégái előtt. Elmondta, hogy az igazgatói megbízatás túl sok energiáját vonja el a tanítástól, ezért felmentését kéri. A tantestület döbbenten próbálta lebeszélni elhatározásáról, hiszen a lemondást presztízsvesztésnek tartották. Rátz tanár úr azonban ragaszkodott ahhoz, hogy újra teljesen a tanítványainak szentelhesse az életét. Visszalépése után a gimnázium tiszteletbeli igazgatójává nevezték ki.

De Rátz tanár úr nem csak gimnazista tanítványain keresztül gyakorolt óriási hatást a modern természettudományokra: a legnagyobb szellemi befolyást a Középiskolai Matematikai Lapok szerkesztőjeként érte el. Húsz éven át szerkesztette a lapot teljesen egyedül, s nemhogy fizetést nem kapott érte, hanem még ő áldozott pénzt a lap kiadására és terjesztésére. A lap céljának azt tekintette, hogy a tanulók problémamegoldó képességét fejlessze, ezért minden számban izgalmas versenyfeladatokat közölt.

A századforduló után Rátz László kollégájával, Mikola Sándorral együtt – saját tapasztalataik alapján – kidolgozta a középiskolai matematikatanítás módszertanát. Az új metodika lépésről lépésre a hivatalos állami tantervekbe is bekerült, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a következő 60–70 évben a magyar matematikaoktatás világhírűnek számított. Innentől Rátzot gyakran hívták külföldi kongresszusokra is előadni, és magas állami kitüntetést is kapott – igaz, csak a francia kormánytól.

Kollégái szerint fiatalos hévvel tanított utolsó tanári éveiben is. Végül 35 év tanítás után saját maga kérte nyugdíjazását. Ezután is rendszeresen bejárt volt munkahelyére, részt vett a fiatal tanárok képzésében. Folyamatosan kapcsolatot tartott volt növendékeivel, büszkén értesült Wigner és Neumann első komolyabb nemzetközi sikereiről is.

1930-ban egy karlsbadi fürdőkúráról tartott hazafelé, amikor útközben agyvérzés érte. Egy városligeti szanatóriumba került, nem messze az iskolától, ahol leélte egész életét. 68 éves korában itt érte a halál. Soproni temetésén Mikola Sándor e szavakkal búcsúztatta: „Az igazi tanár nemcsak hivatalnok, aki hivatalos teendőit elvégzi, hanem lelkipásztor is, akitől mindenki elvárja, hogy a reábízott lelkekkel törődjék, a kultúra harcosa is, akitől mindenki elvárja, hogy a kulturális haladás érdekében önként és ingyen dolgozzék és végül művész is, aki örökösen gondolatokkal foglalkozik. Rátz László ilyen igazi tanár volt.” 

A tanítvány, Wigner Jenő 1973-ban egy Princetonból küldött levelében emlékezett tanárára: „A legnagyobb hálát és szeretetet volt tanáraim között Rátz László iránt érezek. (…) Ő szeretett tanítani, szerette látni, mint hatol be a megértés a tanulók tudatába, mint értik meg, milyen nagyszerű az, hogy az emberi ész képes egy gondolatot a másikhoz fűzni, képes a következtetésekből csodálatos épületet – erős épületet – alkotni. Sok nagy tudós fejezte ki csodálatát ezen képességeinkkel kapcsolatban, de ő szerette a csodát látni és érezni. Nagyobb dolognak tartotta ezt, mint a csodát csupán felismerni.”

A teljes cikk a BBC History 2017. januári számában olvasható.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!