Konstantin
12 °C
26 °C

Magyar földre vezetett az utolsó nádor utolsó útja

2017.02.19. 08:40

Az 1847-ig hivatalban lévő József nádorra szobrok, közterek emlékeztetnek, fiára és utódjára viszont leginkább csak a történelemkönyvek lapjai. Kortársai igen ellentmondásosan ítélték meg tevékenységét – ráadásul mind magyar, mind császári oldalon.

Pedig minden adott lehetett volna, hogy István (azaz Habsburg-Lotaringiai István Ferenc Viktor főherceg) a hihetetlen népszerűségnek örvendő, „legmagyarabb Habsburg” néven is emlegetett apja nyomdokaiba lépjen. 1817-es születése idején József már 22 éve képviselte a királyi udvart Magyarországon, és nevelkedése alatt István is nagyrészt magyar környezetben, a család alcsúti birtokán tartózkodott. Nem csoda, hogy tökéletesen megtanult – a német, a latin, a francia és az olasz mellett – magyarul is. Apja ráadásul már ifjúkora óta tudatosan igyekezett „felépíteni” Istvánt, aki rendszeresen képviselte apját különböző, népszerűségét növelő eseményeken. Az 1838-as nagy pesti árvíz idején is belopta magát a fiatal főherceg az emberek szívébe, személyesen vett részt ugyanis a mentési munkában és a károsultak segélyezéséből is kivette a részét.

Talán éppen a magyarokkal kialakított túlságosan szívélyes viszonytól félve 22 évesen Bécsbe rendelték Istvánt, hivatalosan azért, hogy az udvarban tanulja tovább az államügyek kezelését. Öt évvel később, 1844-ben pedig prágai császári helytartónak nevezték ki. Ha itteni tevékenységéből indulunk ki, akkor is arra juthatunk, hogy szerencsésebb időben igazán népszerű magyar nádor lehetett volna: Prágában ugyanis megreformálta az állami hivatalok működését, fellépett a visszaélések ellen, jótékonysági intézményeket és iparvállalatokat alapított, sőt létrehozta a cseh Nemzeti Múzeumot is.

„…e hazának született édes gyermeke”

Apja 1847-es halála után visszatért Magyarországra, hogy novembertől ő vegye át a nádori hivatalt. Érkezésekor tömegek ünnepelték szerte az országban, Kossuth pedig rá jellemző ékesszólással ajánlotta a nádori méltóságra: „És István herczeg magyarnak született, magyarnak neveltetett, ő e honnak nem adoptív polgára, ő e hazának született édes gyermeke, ki egy levegőn nőtt fel mivelünk, kit e hazához atyjának, anyjának sírja, atyja életének minden lépten szemébe tűnő nyomdokai, bölcsőjébeni első szív dobbanása gyermekkorának kedves emlékei, ifjúságának első eszmélete csatolnak... Nekünk olly Nádorra van szükségünk, ki a szabadság közepette növekedve, a szabadságban rémképet nem lát, s egy szabad nemzet eleven vérpezsgésében nem szaglál rendbontó féktelenséget... István Herczeg közöttünk született, közöttünk nőtt fel, lelke ez ujjá születő új életének szabad légkörében erősödött.”

Az örömteli hangulat azonban nem sokáig tartott, az 1848-as forradalmi hullámtól megrémült udvar és a megrészegült magyar ellenzék viszonya rohamosan haladt a kenyértörés felé, a két tűz közé került Istvánnak pedig nem volt lehetősége, hogy okos egyensúlyi politikával mindkét oldalon megőrizze hitelét. Jól mutatja a napról napra zajló események sodrát, hogy a nádor március elején még megakadályozta a liberális reformok keresztülvitelét, de március 17-én már segítséget nyújtott az első felelős magyar kormány megalakulásához.

Az áprilisi törvények, ez utóbbit „megköszönve”, növelték a nádor hatalmát, sőt immunitást is biztosítottak István számára, ezzel viszont újra táptalajt adtak azoknak a bécsi félelmeknek, hogy István valójában saját maga számára igyekszik megszerezni a magyar koronát. Noha ez egyes körökben a szabadságharc idején valóban felmerült, semmi bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy István valóban ilyen álmokat dédelgetett volna.

Száműzetésben

István nádor és ikertestvére, Hermina főhercegnő
István nádor és ikertestvére, Hermina főhercegnő
Fotó: Wikipedia

A nádor helyzete szeptember 11-e, Jelačić fegyveres támadása után vált végleg tarthatatlanná. A lemondott Batthyány-kormány utolsó intézkedései között Istvánt kérte fel a honvédseregek vezetésére. Miután a nádor megjelent a horvát bán serege elé vonuló honvédség táborában, Bécsből egyértelmű utasítást kapott, hogy semmi esetre sem bocsátkozhat harcba Jelačićcsal. A nádor még megpróbált egy békítő tárgyalást összehozni a Balaton partján a bánnal, de ez végül a körülmények – mások szerint Jelačić ellenállása miatt – meghiúsult.

Végül Istvánt egy királyi leirat azonnali hatállyal Bécsbe rendelte. Ugyan még egyeztetett Batthyányval a képviselendő álláspontról, szeptember 22-i, hirtelen távozását mégis árulásként értékelte a magyar közvélemény túlnyomó része. Az udvarban aztán már nem volt esélye az események befolyásolására, szeptember 25-én lemondatták hivataláról, majd gyakorlatilag száműzték szászországi birtokaira, mert a konzervatív körök őt tartották felelősnek a forradalom kirobbanásáért. 1858-ban formálisan bocsánatot nyert Ferenc Józseftől, de magyar földre soha többet nem léphetett. Politika helyett tudományos, karitatív munkával töltötte idejét, utolsó éveit Nizza mellett élte le.

Halála idején már egészen más volt Bécs és Magyarország viszonya, így az Istvánnal kapcsolatos indulatok is némileg feledésbe merültek, földi maradványait Budán, a nádori kriptában helyezték el. „A kép, melyet itt adunk, 18–19 év előtt a legnépszerűbb volt a hazában. A palotától a kunyhóig, a díszteremtől a falusi csapszékig, ivóházig, mindenütt ott függött; mindenütt szerették s tisztelték. Azután keményen ítélték meg, letépték, a lomtárba került, elfelejtették. Most, a koporsó mindent kibékítő tekintete előtt háttérbe vonulnak a keményebb indulatok” – szólt a Vasárnapi Ujság nekrológja.