Máté, Mirella
12 °C
30 °C

Nixon kínai útja hidegháborús mérföldkő volt

GettyImages-576828334
2017.02.21. 09:16

Az államfői látogatások sokszor nem többek, mint unalmas, kiszámítható protokollesemények, néha azonban valóban fordulópontként vonulnak be a történelembe. Bizonyosan ilyen volt Nixon elnök 45 évvel ezelőtti kínai látogatása, amely nemcsak a hidegháború kronológiájában hagyott maga mögött egy szakaszt, hanem az 1945 utáni világrend alakulásában is kiemelkedő jelentőségre tett szert.

A második világháború idején az Egyesült Államok és Kína szövetségesekként harcoltak Japán ellen, de miután 1949-ben a Mao Ce-tung (Mao Zedong) féle kommunista oldal győzelmével ért véget a kínai polgárháború, a két állam viszonya fagyossá változott. Amerika az emigráns tajvani kormányt ismerte el Kína legitim képviselőjének, a kommunista állam pedig Észak-Korea legfontosabb támogatójaként avatkozott be a koreai háborúba, majd a vietnami háborúban is meghatározóan fontos segítséget nyújtott Észak-Vietnamnak. Mindez ahhoz vezetett, hogy bő két évtizedre gyakorlatilag megszakadt a kapcsolat a világ legnépesebb állama és a legerősebb gazdasága között. Alsóbb szinteken az 1960-as évektől kezdve folytak diplomáciai egyeztetések, de a nyilvánosság előtt semmilyen kapcsolatfelvételre nem kerülhetett sor.

A fordulat persze nem egy pillanat műve volt. A Nixon-látogatás közvetlen előzményének a Moszkva és Peking között egyre inkább kiéleződő, 1969-ben fegyveres összetűzésben is kicsúcsosodó feszültség tekinthető, amely egyértelmű jelzést adott az amerikai diplomáciának, hogy lehet keresnivalója Kínában. A nyilvánosság 1971-ben szembesülhetett az enyhülő hangulattal, amikor a „pingpongdiplomácia” néven elhíresült akció keretében a kínaiak turnéra hívták az amerikai asztalitenisz-válogatottat.

Kölcsönös udvariatlanság

Első látásra kevés alkalmatlanabb elnököt lehetett volna találni a Kínával való kibékülésre Nixonnál, aki az 1950-es években heves és kérlelhetetlen antikommunizmusával alapozta meg politikai karrierjét. Furcsa módon ez azonban esélyt is jelentett: éppen emiatt gondolták úgy az elemzők és tanácsadói, hogy az amerikai közvélemény nem fogja kommunistabarátként megbélyegezni Nixont, hanem elfogadja, Amerika érdekei diktálták a pálfordulást.

Márpedig érdekekből volt elég. Nixon, illetve a látogatás előkészítésében kulcsszerepet játszó nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger több szempontból is sokat remélt a Kína irányába történő nyitástól. Távlati cél az volt, hogy ezzel a húzással diplomáciai értelemben megtörjék a kommunista blokk egységét, nagyobb mozgásteret kapva abban, hogy az egyes országokkal rugalmasabb kétoldalú kapcsolatokat építhessenek ki. A második fontos szempont a Szovjetunióval szembeni pozíciók erősítése volt – a Kínával kialakított kapcsolat ütőkártyaként szolgálhatna a Moszkvával folytatott alkudozások során. A leggyakorlatiasabb szempontot az egyre kilátástalanabbul elhúzódó vietnami háború esetleges lezárása jelentette: Kissingerék abban reménykedtek, hogy sikerül Kínát rávenni Észak-Vietnam támogatásának felfüggesztésére, s ez utat nyithatna a győzelem, vagy legalábbis egy elfogadható megállapodás kivívására.

A másik oldalon Kínának a Szovjetunió távol-keleti törekvéseinek kordában tartásához, a kommunista Kína nemzetközi elismertetéséhez, hosszú távon pedig Tajvan esetleges annektálásához adott esélyt a kapcsolatfelvétel.

Ettől még nem ment könnyen a dolog. Kissinger még 1971-ben, pakisztáni útja idején titokban Kínába utazott, hogy előkészítse az elnöki látogatást, de a kölcsönös bizalmatlanság miatt többször is meghiúsulni látszott a találkozó. Jellemző például, hogy az amerikaiak hazautazással fenyegetőztek az előkészítő megbeszélések utolsó fordulójáról, mivel nem született megegyezés a látogatást bejelentő sajtóközlemény szövegéről. Mindkét fél ragaszkodott hozzá, hogy a szövegből az derüljön ki, a másik kezdeményezte a dolgot – végül a kínaiak beleegyeztek, hogy az ő meghívásuk szerepeljen a közleményben, de hangsúlyozva, hogy erre azért került sor, mert Nixon „kinyilvánította érdeklődését országuk meglátogatása iránt”.

A pekingi „békebal”

Az elnök és kísérete végül 1972. február 21-én landolt Pekingben, és egy hétig tartózkodott Kínában. A betegeskedő Mao helyett a hivatalos vendéglátó Csuo En-laj (Zhou Enlai) miniszterelnök volt, de Nixon egy órára Maóval is találkozott. Ezeken a tárgyalásokon már sokkal több nem történt, mint hogy a felek személyes benyomásokat szerezhettek egymásról, az egyhetes út egyetlen kézzel fogható eredménye egy közös kommüniké kiadása volt. A két ország kapcsolatainak jövőbeli szorosabbra fűzéséről szóló általánosságok és a diplomáciai szóvirágok mellett ennek egy fontos kitétele volt: Nixon kinyilvánította, hogy tiszteletben tartja az „egy Kína” elvét. (Ennek fontosságáról néhány hete is meggyőződhettünk, amikor a még beiktatására váró Donald Trump ennek megkérdőjelezését jelző, odavetett megjegyzéséből diplomáciai feszültség alakult ki.)

Az előzetes amerikai várakozások részben teljesültek, a látogatás hatására érezhetően enyhült a szovjet–amerikai viszony is, 1972-ben aláírták az atomfegyverek korlátozásáról szóló SALT-1 egyezményt, kisvártatva pedig Brezsnyev utazott az Egyesült Államokba. A következő években eldőlt az is, hogy Kína végérvényesen Moszkvától független úton törekszik a kommunizmus felépítésére és a világhatalmi státuszra. Washington végül 1979-ben ismerte el a pekingi vezetést, de azt egyik oldal sem láthatta előre, hogy Nixon látogatása végső soron annak a folyamatnak is az első lépcsőfoka lesz, amely a 21. század elejére Kínát teszi az Egyesült Államok legerősebb gazdasági és egyre inkább politikai kihívójává a világban.