Pandora, Gabriella
-3 °C
3 °C

Egymillió rabszolgát ejtettek a berber kalózok

2017.02.24. 10:02
A 16. és 19. század közötti becslések szerint több mint egymillió férfit, nőt és gyereket hajtottak rabszolgasorba az európai partoknál portyázó észak-afrikai kalózok. Adam Nichols kultúrtörténész, a Marylandi Egyetem docense számol be a brit rabszolgák sorsáról a BBC History magazin hasábjain.

Az ismert brit hazafias ének, a Rule Britannia! (Uralkodj, Britannia!) büszkén hirdeti: „Uralkodj Britannia a habok felett / Rabszolgák soha, soha, soha nem lesznek britek.” Az egészen az 1740-es évekig visszavezethető Uralkodj, Britannia! sorai jól tükrözik a Királyi Haditengerészet iránt érzett büszkeséget s azt a szerepet, amellyel gyarmati szuperhatalommá tette Nagy-Britanniát.

Azonban a himnusz keletkezése előtti 250 esztendő messze nem volt annyira győzedelmes, miként a fenti harsány szavak sugallják. A 16. század elejétől a 18. század végéig több tízezer britet tettek rabszolgává az észak-afrikai székhelyeikről kirajzó hírhedt berber kalózok.

A berber kalózok tevékenysége – mely nem csupán európai hajók elfoglalását, az áruk és az emberek elrablását, hanem a part menti települések kifosztását is magában foglalta – sokkal nagyobb szabású volt, mint amilyennek elképzeljük. Becslések szerint három évszázad alatt az észak-afrikai Berber-part kikötőiből útra kelő kalózok több mint egymillió európait ejtettek fogságba és hajtottak rabszolgasorba. Sokkal nehezebb felmérni az általuk elrabolt, illetve megsemmisített javak értéket, de úgyszintén jelentős lehetett.

A 16. század folyamán a berber kalózok evezős gályáikkal végigfosztogatták a Földközi-tenger vidékét, időnként az odamerészkedő angol hajókat is zsákmányul ejtve. A 17. század első évtizedeiben azonban – amikor holland és brit renegátok is beálltak közéjük, akiktől megtanulták a keresztvitorlás hajók navigálásának csínját-bínját –, a kalózok egyre inkább Észak-Európára összpontosították támadásaikat. Az új ismeretekkel és technikával felvértezett kalózok kitörtek a Földközi-tenger térségéből, és a Brit-szigetek partjaiig is elmerészkedtek, gyakran épp egy-egy brit renegát vezetésével.

Az 1620-as, 1630-as években a kalózok flottái rendszeresen megtámadták a halászhajókat és a devoni és cornwalli partokat. 1631-ben – talán ez volt a leghírhedtebb támadásuk – kifosztották az ír Baltimore-t, s több mint 100 férfit, nőt, illetve gyereket hajtottak el.

Kegyetlenség és korrupció

Gyászos sorssal néztek szembe azok, akik balszerencséjükre a kalózok kezébe kerültek. Legjobb esetben is csupán abban reménykedhettek, hogy valaki megvásárolja őket, és háziszolgaként dolgozhatnak. Ám keveseket ért ilyen megkülönböztetett szerencse. A fiatal nőket háremekbe adták el, és örökre eltűntek szeretteik szeme elől, a férfiakat a berber államok szolgálatába hajtották, és a nehéz fizikai munka mellett kegyetlen bánásmódban volt részük.

Az 1640 és 1642 között Algírban raboskodó flamand katona, Emanuel d’Aranda elhanyagolt, nyomorgó és kutyába sem vett emberekről számol be, s szerinte mind közül a britek sorsa a legszörnyűségesebb. „Minden nép talál ürügyet arra, hogy éljen, kivéve a briteket. Télen a rabszolgatömlöcben megfigyeltem, hogy több mint húszan haltak meg puszta halálvágyból. Ennek okán nem is becsülik őket sokra a törökök; egy brit férfiért 60 vagy 70 patacoont [helyi pénz] adnak, míg egy spanyolért vagy olaszért 150-et, sőt 200-at.”

Néhány rabszolgát kiváltottak, páran megszöktek, mások agyondolgoztatva, alultáplálva pusztultak el, esetleg betegség vagy a puszta kétségbeesés vitte el őket. De mindenkire, aki így vagy úgy megszabadult a rabságtól, sokkal több fogságba esett jutott. A 16. század végétől a 18. század elejéig a kalózok körülbelül 25 ezer britet hajtottak igába.

De miként úszhatták meg ilyen sokáig a kalózok, és miért volt ilyen magas a rabok száma? Részben azért, mert kezdetben Londonnak nem volt hatékony válasza a problémára. A Földközi-tenger térségének katolikus királyságai sokkal gyakorlottabbak voltak a berber kalózokkal való egyezkedésben, alattvalóik így számíthattak némi segítségre. Szintén támaszkodhattak egyes keresztény rendekre, például a középkorban kifejezetten a rabok kiváltására alapított trinitáriusokra és mercedáriusokra. London azonban nem hozott létre intézményes kereteket a kalózokkal folytatott ügyletekre.

A Királyi Haditengerészet pedig felkészületlennek bizonyult a kalózportyákkal szemben. Kevés hajó állt a rendelkezésére, és a fenyegetés mértékéhez viszonyítva a forrásai sem voltak elegendőek. Egyedül Plymouth térségében állítólag ezer tengerészt ejtettek fogságba a kalózok egyetlen évben, 1625-ben.

A gyenge partvédelemért még egy tényezőt hibáztathatunk: a korrupciót. Az ír Baltimore kifosztása után egymásra mutogattak a hivatalok amiatt, hogy az elvileg járőrszolgálatban lévő hajók miért is állomásoztak a kikötőkben készleteik feltöltésére várva – az erre szolgáló pénznek ugyanis már a magasabb tengerészeti hatóságoknál lába kelt.

Spanyol csatahajó küzdelme a berber kalózokkal
Spanyol csatahajó küzdelme a berber kalózokkal
Fotó: Wikipedia

Bár a kalóztámadásokat nem tudták kivédeni, elméletben azért a váltságdíjak előteremtésében jeleskedhettek volna a londoni hivatalok. A kormány eleinte viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem követi ezt az utat, mert csupán bátorítaná a rablókat. A kereskedelmi társaságok szintén tartózkodóak voltak, bár az ő indítékuk pusztán anyagi természetű volt.

Nem maradt más hátra, minthogy az egész ország területén gyűjtött adományokból szedjék össze a váltságdíj jelentős részét az érintettek, ám gyakran még ezeket is elsikkasztották: egy alkalommal például maga a Királyi Haditengerészet tette rá a kezét egy nagyobb summára, hogy visszafizesse adósságait.

Sőt abban az esetben is, ha a váltságdíj eljutott Észak-Afrikába, csak azoknak a foglyoknak volt esélye a szabadulásra, akiknek otthon megvoltak a kellő összeköttetései. Akik viszont nem voltak járatosak magasabb körökben (az Államtanács vagy a canterburyi érsek környezetében), általában ehették tovább a rabság keserű kenyerét.

Ágyúnaszád-diplomácia

A megoldást végül a politikai akarat és a nyers erő kombinációja hozta el. A kormány intézkedéseket hozott a bürokrácia korrupciójának felszámolására, a parlament pedig elfogadta az 1642-es A török mórok és más kalózok által elfogottak kiszabadításáról szóló törvényt, amely a váltságdíjak ügyét állami szintre emelte, s lehetővé tette a fogva tartottak tömeges kiszabadítására irányuló hivatalos expedíciók megszervezését. London magukkal a berber államokkal is igyekezett tető alá hozni egyezményeket.

Ezek a lépések természetesen csak akkor értek valamit, ha katonai erő is alátámasztotta őket. A 17. század második felében a Királyi Haditengerészet ütőképes fegyverré kovácsolódott, létszáma és hatékonysága is nőtt, és a legújabb tengerészeti eszközökkel szerelték fel. A század végére már nagyon is képes volt arra, hogy elbánjon a kalózokkal.

Amikor 1621-ben Algírra támadt, még nem sok eredményt ért el, fél évszázaddal később azonban meg tudta tisztítani a La Manche-csatornát a kalózoktól, és rámenős ágyúnaszád-diplomáciába fogott.

Mulaj Ahmad al-Rajszuni, az utolsó berber kalóz
Mulaj Ahmad al-Rajszuni, az utolsó berber kalóz
Fotó: Wikipedia

1665-ben egy brit flotta felgyújtotta a tuniszi kikötőben állomásozó kalózhajókat, majd Algírt megtámadva kiszabadította a brit foglyokat. 1671-ben a brit hajók a Bougie kikötővárosnál (ma: Béjaïa, Algéria) horgonyzó kalózflottát semmisítették meg, öt évvel később a tripoli kikötőnél tettek ugyanígy. A spanyol örökösödési háború végén, 1713-ban kötött utrechti békeszerződéssel Nagy-Britannia Gibraltárra és a Baleár-szigetekhez tartozó Menorcán lévő fővárosi régióra, Port Mahonra (Mahón) is rátette a kezét, ami nem csupán kiváló bázist jelentett a haditengerészetnek a földközi-tengeri akciókhoz, de a brit kereskedelmi hajók számára is erős védelmet tudott nyújtani. Végül a berber államok kénytelen voltak meg nem támadási szerződéseket aláírni, amelyet a brit haditengerészet be is tudott tartatni velük.

Ugyan csak a 19. századra sikerült teljesen felszámolni a berber kalózkodást, ám a 18. század közepén, amikor az Uralkodj, Britannia! kezdte meghódítani a brit közönséget, a fenyegetés már a múlté volt. Tényleg úgy érezhették a szigetországban, hogy soha többé nem lesznek rabszolgák – ellentétben azokkal az afrikaiakkal, akiket odahaza és gyarmataikon még jó ideig szolgaságban tartottak.

A teljes cikk a BBC History 2017. februári számában olvasható.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?