Vendel
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Rákosi: A magyar nép engem visszavár

02 Rakosi@ szottes Sarnyai Krisztina fotoja
2017.03.11. 14:22
Rákosi Mátyás 1956 júliusi bukása után eredetileg csak néhány hétre akart a Szovjetunióba utazni feleségével, amíg otthon elrendeződnek a dolgok. Ebből aztán életfogytig tartó, 15 éves „gyógykezelés” lett. Sztálin legjobb magyar tanítványa hiába bombázta levelekkel az itthoni és a moszkvai vezetést, nem csak hogy soha nem térhetett haza, kint a kirgiz világvégére került, miközben arról fantáziált, hogy a magyar dolgozók repesve várják haza. Hatvan éve döntöttek Rákosi kényszeremigrációjáról.

Az én helyzetem sokkal rosszabb, mint az Önöké, akik az 1950-es években börtönben ültek. Mert akkor az normális volt. Az összes országban ültek kommunisták, de ami velem történik ma, az nem normális.

Amikor a párton belüli feszültségek kezelésére 1956 júliusában Mikojan Pestre érkezett, a szovjet rendcsináló már a reptérről a városba tartó kocsiban közölte Rákosival az ítéletet: a magyar kommunista vezérnek Moszkva döntése alapján mennie kell. Rákosi mellett a Kreml néhány nappal korábban még annak ellenére is kitartott volna, hogy a Rajk-per felülvizsgálata megrendítette a magyar pártvezetésen belüli pozícióját.

Bár egészségi állapotára hivatkozva Rákosi július 18-án  felmentését kérte, Mikojan üzenetét nem tekintette visszavonhatatlan selyemzsinórnak. Egyszer már feltámadt egy súlyosan megalázó bukásból: 1953-ban a szovjet vezetők bírálatai miatt durva önkritikát kellett gyakorolnia, megfosztották legfontosabb pozícióitól is, ám nem egész két évvel később újra ő volt az úr – a terrorért pedig Péter Gábor lett az első számú felelős.

‘56-os bukása után azonban Rákosi számára nem volt többé visszaút. Lemondatása után nyolc nappal feleségével együtt a Szovjetunióba távozott, úgymond gyógykezelésre. Csak a legszükségesebbeket vitték magukkal, többi holmijuk ott maradt a Lóránt utca 2.-ben lévő villában. A Moszkva melletti pártüdülőbe, Barvihára kerültek, ahol 15 évvel korábban a Horthy börtönéből frissen szabadult illegális kommunista és „Fényicska”, a férjezett – de Rákosi kedvéért hamarosan elváló – jakut ügyésznő megismerkedett.

A pár hetes kivárás közben konszolidáció helyett itthon egyre inkább felpörögtek az események. A Petőfi Kör vitái újraindultak, október elején 300 ezer ember előtt adtak végtisztességet annak a Rajk Lászlónak, akinek koncepciós perében maga Rákosi írta a vádiratot. Október 23. után Rákosi Moszkvában aktivizálódott, és néhány napig – a tököli reptéren keresztül kimenekített Gerőékhez és más bukott vezetőkhöz hasonlóan – be is kapcsolódott a Magyarországgal kapcsolatos döntésekbe. Utólagos elmondása szerint Rákosi Kádár kiválasztása mellett kardoskodott; néhány hónappal korábban Gerővel szemben is őt favorizálta volna, már csak abból a megfontolásból is, hogy Kádár, mint a Rajk-vizsgálatban szintén besározódott, kompromittált ember, így nem fog elmenni a végsőkig a múltbéli törvénytelenségek feltárásában.

Döntsenek az elvtársak

Kádárban azonban gyorsan csalódott. Kádár ugyanis a hazatérése után szinte rögtön elhatárolódott a régi vezetőktől, a sajtó pedig „a Rákosi–Gerő-klikkről” kezdett cikkezni. „Egyetértésnek kell lenni abban, hogy az október 23-án megindult népmozgalom alapvető oka azokban a súlyos hibákban és bűnökben keresendő, amelyeket az ország és a párt vezetésében döntő befolyással bírt Rákosi-klikk követett el az ország dolgozóinak kárára” – írta az új magyar pártvezető a november 12-ei Népszabadságban.

A sértett és felháborodott Rákosi moszkvai leveleire Kádár ezután egyszerűen nem válaszolt, ezért Sztálin legjobb magyar tanítványa inkább Hruscsovnak írogatott, leszámolást követelve az MSZMP új vezetőivel szemben. Azt hitte, otthon több százezer híve várja, de hiába győzködte a szovjet vezetést, hogy 1956-ról nem ő, hanem a jugoszláv ármánykodás és „a Nagy–Kádár-frakció” tehetett.

Bár eleinte a szovjet vezetés megosztott volt Rákosiék sorsával kapcsolatban, amikor Kádárék választás elé állították őket, úgy döntöttek, végleg elengedik Rákosi kezét. Amikor Kádárék ‘57-es moszkvai látogatásán Vorosilov elővette Rákosi az új magyar vezetést mószeroló egyik levelét, Kádár élesen reagált: „Ha a szovjet párt- és állami vezetés úgy véli, hogy neki Rákosiékra van szükségük, tegyék, amit akarnak.” Hruscsov erre hitet tett Kádárék mellett, és egyetértettek Rákosiék kint tartásáról.

Rákosi erre keserű levelet írt az SZKP vezetésének, még Hruscsov „tájékozatlanságból adódó” felelősségét is pedzegette, de ezzel csak a szovjet pártfőtitkárt sikerült még inkább maga ellen hangolnia:

Rákosi elvtárs saját személyes tekintélyét a párt és az állam érdekei fölé helyezte, (...) s még mindig Magyarország vezetőjének szerepére tart igényt, pedig ezt visszavonhatatlanul elvesztette

– ítélte el a szovjet Központi Bizottság a nyughatatlan Rákosit.

A száműzött Rákosiról több tanulmányt és könyvet is író Feitl István szerint itt már az emigrációs szindróma tünetei jelentkeztek, Rákosi elvesztette a képességet, hogy reálisan felmérje a lehetőségeket, miközben magyar emigráns társai is igyekeztek elhatárolódni tőle, hogy magukat mentsék. Sikerrel: a moszkvai magyar „szektások” többségét Kádárék hamarosan hazaengedték, mert tudták, hogy Rákosi nélkül nem lesz itthon politikai súlyuk.

A száműzött Rákosi

amtr-16

A Magyarország 1945 utáni történetével foglalkozó történész, Feitl István több tanulmányt és könyvet is írt Rákosi 1956 utáni szovjet „gyógykezeléséről". Legutóbbi műve, A száműzött Rákosi, a Kossuth Kiadó A magyar történelem rejtélyei című sorozatában jelent meg. A cikk jelentős részben Feitl István kutatásain alapszik.

Száműzetés sofőrrel, teljes ellátással

A partvonalra kerülés nem csak jelképes volt. Szemben a nyugton maradó Gerővel, aki a keleti blokk gazdasági együttműködésével foglalkozó pártintézetben kapott állást, a Rákosi-házaspárnak 1957 augusztusában el kellett hagynia Moszkvát. Előbb a Fekete-tenger mellé, egy Gelendzsikben lévő tengerparti villába kerültek, majd Krasznodarban jelölték ki új lakóhelyüket. Ötszobás lakás, személyzet, kocsi, teljes ellátás, havi kétezer rubel juttatás - ennek ellenére ez elszigetelést jelentett, főleg, hogy közben a szovjet nagypolitikában is változások voltak: a Malenkov-Molotov-Kaganovics-csoportot eltávolították, így Rákosi végképp támogatók nélkül maradt.

Rákosi felesége, Fenya Fjodorovna Kornyilova
Rákosi felesége, Fenya Fjodorovna Kornyilova
Fotó: FORTEPAN

„Állandóan nyomasztó számomra, hogy útlevél hiányában mozgási szabadságom van korlátozva, nem utazhatok, mint más külföldi, vagy szovjet állampolgár” – írta haza szokásos panaszos levelei egyikében az MSZMP KB-nak. A jólét megvolt, de szabadságát a magyar nagykövetség emberei és az NKVD korlátozta. Testvére temetésére sem engedték haza: „Gyászomat tetézte, hogy bár Moszkvából kértem engedélyt, hogy a temetésre hazautazhassak... mégis megtagadták. A Horthy börtöneiben ilyen esetekben a súlyosan elítélt közönséges bűnözők néhány napos büntetésmegszakítást kaptak. E tekintetben én rosszabb helyzetben vagyok” – áll egyik 1960-as levelében. „A száműzetés évei némiképp feledékennyé tették Rákosit, elfelejtette például, hogy az ő rendszere milyen börtönviszonyokat teremtett. E két sor döbbenetesen pontos lenyomata az egykori diktátor önsajnáló tévtudatának, annak, hogy felfogása, fikarcnyit sem változott” –kommentálja a részletet az azt publikáló Murányi Gábor történész.

Kádárék meg voltak győződve, hogy ha hazaengednék, Rákosi újra aktivizálódna, és attól is tarthattak, hogy borulna az MSZMP labilis belső egyensúlya, ami, mint Feitl István írja, beláthatatlan következményekkel járna a párt vezetésére. A közvélemény nagy része börtönt akart volna Rákosiéknak, Kádárban azonban, részben óvatosságból, részben a szovjet felhatalmazás hiányában fel sem merült, hogy jogi eljárást indítsanak ellene - annak ellenére, hogy hivatalosan kétfrontos harcot hirdettek. 1957-ben aztán csak Farkas Mihály és Péter Gáborék ellen rendeznek pert.

1960-ban Rákosi már gyakorlatilag ultimátumot adott az MSZMP Központi Bizottságának: joga van az útlevélhez, és, hogy Pesten védje meg és kúrálhassa magát – mondta. „Hálátlanság is, amikor olyasmiket állít, hogy gyógykezeléséről nem gondoskodnak megfelelően, és ottani tartózkodását száműzetésnek tekinti” – kapta meg a választ, mire Rákosi önhatalmúlag Moszkvába ment.

A világ legtermészetesebb ügyei

Kádár ekkor döntötte el, hogy leszámol a Rákosi-kérdéssel. 1960-ban, majd két évvel később Krasznodarba küldte Aczél Györgyöt és Nógrádi Sándort, hogy Rákosival tárgyaljanak, vagy inkább kihallgassák, főleg az ötvenes évekbeli törvénytelenségekkel kapcsolatban. Érdekes páros: Nógrádi volt rákosistaként Kádár felé igyekezett bizonyítani saját hűségét, Aczélt pedig hülyére verték Rákosi börtönében.

Nem akarok fenyegetőzni, de nekem is vannak barátaim, eddig kommunista módon viselkedtem

– fenyegetőzött a sértett Rákosi (a hangfelvételek is megvannak, ezek a szöveg leiratát közlő könyv mellékleteként meg is jelentek néhány éve), továbbra is az elképzelt otthoni népszerűségébe kapaszkodva: „otthon majd a káderek fel fogják vetni, hogy szegény öreg.” Szemben 1953-mal, amikor kemény önkritikára kényszerítették, most szinte semmit nem ismert el. ‘53-as beismeréséről („én vezettem az ÁVH-t, beleavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el”) azt állította, azt csak politikai okokból, Berija parancsára vették bele a jegyzőkönyvbe.

Azt tudtam, hogy vertek, mert ez hozzátartozott az államvédelmi munkához

– mondta ugyan, de „akkor ezek a dolgok a világ legtermészetesebb ügyei voltak.”. Ő Rajk kivégzését sem akarta, de Sztálin megparancsolta, mit lehetett tenni – védekezett. Az erőszakos szövetkezetesítés meg nem is volt olyan rossz, a padlássöprés szükségszerű volt, különben is, Nagy Imre volt a fő söprő. Saját bukásában csak egy jó van, végre megszabadult a személyi kultusztól, ami mindig is olyan kínos volt neki – közölte.

Aczélék Rákosit elmarasztaló jelentése után nem csak, hogy kint tartották, de párttagságától is megfosztották – 1956 után ugyanis Rákosit társaival együtt Moszkvában felvették a pártba - ezt Kádár utólag nagy hibának minősítette. Döntöttek továbbá Rákosi és családja levelezésének megfigyeléséről. „Ami az ötvenes években elképzelhetetlen volt, az most bekövetkezett: a proletárdiktatúra államának belügyi szervei vizsgálatot indítottak Rákosi Mátyás ellen” – áll Feitl István könyvében.

A Szovjetunióban közben még inkább elszigetelődött. Az SZKP XXII. kongresszusa után Sztálin holttestét is elvitték a mauzóleumból, a desztalinizáció közben pedig Rákosi arról ábrándozott, hogy Mao-Ce-Tunggal fog levelezni és majd Kínába látogat. Rákosiért azonban a kínaiak sem akartak csatába menni; Mao Kádárnak is ígéretet tett, hogy Rákosiról a kép nem lesz pozitív a munkásmozgalom történetében.

A Mennyei hegység fogságában

Kínai látogatás helyett a Szovjetunión belül is folytatódott a már hetvenes éveiben járó Rákosi és felesége kálváriája. A krasznodari jólétből sokkal rosszabb körülmények közé, egy világvégi kirgiz kisvárosba kellett költözniük. A Tien-San alatti Tokmakban szigorú rendőri felügyelet alatt állt, az apanázs sokkal kevesebb volt, mint korábban, a kétszobás lakásban se csatorna, se folyóvíz. Amikor egyszer utazási engedélyt kapott az üzbég fővárosba, Taskentben első dolga volt jegyet venni Moszkvába – rendőrök szedték le a vonatról.

Májusban voltak nálam fiatal magyarok, s elmondották, hogy a prolik között is van morgás, ahogy ők mondották, a „maszek-szociálizmus” miatt.

Az otthoni kezdődő gulyáskommunizmusról szóló információmorzsák talán Dalos Györgytől származtak – az akkor még balos felfogású, Moszkvában tanuló későbbi író 1965 májusában látogatta meg. A világ azonban elfeledkezett róla. Nyugaton már 1963-ban elterjedt, hogy Rákosi Mátyás meghalt egy orosz kórházban. Hivatalos hír nem volt róla, és csak évekkel később, a Der Spiegel egyik 1969-es számában jelent meg egy cikk egy állítólagos találkozóról.

„Most újra találkozott vele egy magyar festőnő egy kirgiz faluban, amint Rákosi egy régi bevásárlószatyorral a kezében egy parasztasszonnyal valamilyen gyümölcsre alkudott”. Rákosi a beszámoló szerint arra panaszkodott, hogy nem szabad magyar újságokat olvasnia,

mert azok az igazságot írják, azt, hogy a magyar nép engem visszavár, hogy csak én tudom Magyarországot megmenteni!

Mint a többi nyugdíjas

A saját magáról szőtt alapmítosza egy 1965-ös levélben is megjelent, amiben arról fantáziált, hogy a történelem előbb-utóbb igazságot tesz: „Biztosan eljön az ideje annak, hogy ez megváltozzék. Lehet, hogy ez csak a halálom után következik be (én persze szeretném megélni).” Bár a hazatérésről nem mondott le, irreális optimizmusába egyre több elkeseredés vegyült.

„Őszintén szólva már magam is kezdem hinni, hogy hetvenöt évem és egyre fokozódó rokkantságom dacára valami a szocializmusra rendkívül veszedelmes lény vagyok. A testvéremnek nem engedélyezték, hogy meglátogasson, a leveleimet ugyanúgy cenzúrázzák, mint 8-10 év előtt, lelkiismeretesen lenyalják róluk a bélyeget, hogy nincs-e alatta valami felforgatásra vonatkozó titkos üzenet.”

Az a szándékom, hogy úgy élek, mint a többi öreg nyugdíjas, azzal a különbséggel, hogy politizálni nem kívánok, bár a párt politikáját helyeslem

– írta közéleti szereplésről lemondó nyilatkozatában 1968-ban. A megalkuvás nem ok nélküli: ekkor került először komolyan napirendre otthon, hogy mégis hazaengednék. Erre 1970-ben került volna sor, már egy lakást is berendeztek neki a XI. kerületben, de a felkínált szigorú házi őrizetről Rákosi keserűen kijelentette, hogy „a feltételek rosszabbak, mint a Szovjetunióban”, és visszautasította az utolsó ajánlatot. Néhány hónap múlva gyors egymásutánban több szívrohamot kapott, és 79 évesen 1971 februárjában meghalt. Utolsó kívánságának megfelelően itthon temették el, szűk családi körben, rendőri biztosítással.

Címlapkép: Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt (MKP) főtitkára szemléli a gabonát Zala megyei látogatása során. MAFIRT: Bass Tibor - Bauer Sándor.