Lukács
7 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

A szabad sajtó felszámolása: időtálló leckék Rákositól

fortepan 32920
2017.05.15. 09:55
Kompromisszumok nélkül bontották le a nyilvánosság maradék polgári csökevényeit a megváltozott médiafogyasztási szokások Magyarországán 1945 és ‘48 között, amikor a sajtó a hamis objektivitással leszámolva végre teljes összhangba került a lenini elvekkel. A szabad sajtó felszámolása Magyarországon.

Objektív sajtó nem létezik, a függetlenség ósdi liberális mítosz, az újságírás a politika folytatása más eszközökkel: a post-truth univerzum méltán népszerű gondolatával Lenin biztosan nem vitatkozott volna, főleg, hogy az részben tőle ered.

A sajtó kollektív agitátor, kollektív propagandista és kollektív szervező

– mondá Vlagyimir Iljics, és ennek megfelelően a kommunisták az újságírókat is pártkatonáknak tekintették.

Meg kell szervezni a sajtó irányítását. A harc most a sajtó területére tevődik át

– jelentette ki Rákosi Mátyás 1945 májusában, és lőn. A háború utáni első években a lappiac látszólag még sokszínű volt, komoly hírversennyel az újságok között, de már a kezdetektől kommunista kézben volt minden lényeges sajtóirányítási eszköz. A koalíciós erők ‘45-ben gyorsan megállapodtak, hogy csak politikai pártok adhatnak ki lapot, magánkiadók nem – a következő ötven évben ez a sajtószabadsággal eleve összeegyeztethetetlen szabály lett az alap. A koalíciós időszak médiaviszonyai így már eleve torzak voltak, a pártpolitika fogságba ejtette a sajtót – de ekkor még tényleg voltak legalább különböző szellemiségű újságok.

A következő nagyjából három év arról szólt, hogy szünteti meg ezt az állapotot a bolsevik párt, és darálja be egymás után az ellenzéki hangú orgánumokat, egyeseket személyi politikájával, mindenre hajlandó káderek odavezénylésével, másokat egyszerűen megszüntetve. Mint Buzinkay Géza írta A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig című, nemrég megjelent könyvében, melyen ez a cikk elsősorban alapszik:

1945-46-ban még számszerűen is többségben lévő nem-kommunista lapok számára ez az alig több mint három év az illúziók, a védekezés, a visszaszorulás – a sajtóélet számos szereplője részéről pedig az árulások – kora volt.

1945 nyarától újságot már csak a Miniszterelnökség Sajtóosztálya engedélyével lehetett megjelentetni, meghatározott példányszámban és terjedelemben, engedélyezett minőségű és mennyiségű papíron, és a cenzúra nyomait is el kellett tüntetni: „a sajtótermékben a törölt részt üresen hagyni vagy a törlésre más módon utalni tilos”. A szigorú szabályok alól a demokráciára hivatkozva a pártoknak kivételt adhattak – a gyakorlatban ez csak a baloldali pártokat jelentette.

A teljes oldalért kattintson!
A teljes oldalért kattintson!
Fotó: Arcanum.hu

A korszak körülményei nem vethetők össze a maiakkal, ekkoriban például nem irányított hirdetéselhelyezéssel vagy a reklámadóhoz hasonló pénzügyi büntetőintézkedésekkel véreztették ki a megregulázandó lapokat, hanem egyszerűen azzal, hogy nem volt azokat mire nyomni. A lapok megszüntetésének érveként szinte minden esetben a papírhiányt hozták fel, és bár a hiány valóban súlyos volt, azt alig leplezett politikai eszközként használták.

Jó fegyver van a kezünkben: a papírkiutalás. A reakciós lapokat ki kell éheztetni

– folytatta Rákosi a sajtóháborút meghirdető fenti szövegét. ennek megfelelően a minisztérium szabta meg a lapok terjedelmét, a Magyar Nemzet például csak négy oldalon jelenhetett meg, amiből, hogy fenn tudják tartani a lapot, másfél oldalnyi hirdetés volt. Az illetékes miniszternek minden nap jelenteni kellett azt is, hány példányt adtak el az újságból és mennyi maradt meg – az egész folyamat kézivezérléssel zajlott. Rákosi minden este megkapta a Szabad Nép másnapi számát, hogy azt személyesen leellenőrizze, és ha úgy látja szükségesnek, intézkedjen.

Pártállami revolversajtó

Eleinte két nagy lapcsalád, a kommunista és a kisgazda orientációjú újságok uralták a palettát, de ez eleve egyenlőtlen küzdelem volt, a politikai erőfölényen túl, mint a kötet fogalmaz, „a civilizációs gátlások és gátlástalanságok aránytalan érvényesülése miatt is”. A Szabad Nép hangnemét eszerint a kultúrpápa Révai határozta meg. Mint Buzinkay Géza írja, a pártlap „éles, szélsőségesen támadó stílusa még a hetvenes évek elején is mintaképe volt a Népszabadság újságíróinak”. Az újság rendszeresen követelt halált az aktuális ellenségekre, ez a valamikor revolveresnek nevezett hangnem korábban csak a „zugsajtóra” volt jellemző, de ezután hamarosan ez a stílus uralta el az egész magyar sajtót, még az irodalmi folyóiratokat is.

„Követeljük, hogy a népbíróság jogi megkötöttségek nélkül, az ésszerű önvédelem parancsa szerint ítélkezzen” – állt a szintén erősen balos Szabadság címlapján; a kommunista és szociáldemokrata sajtó amúgy is állandó nyomást gyakorolt a népbírósági pereknél, és egyébként is rendszeresen szólalt meg a nép „követeléseinek” közvetítőjeként.

Rákosi Mátyás
Rákosi Mátyás
Fotó: FORTEPAN

A pártlapok belső élete is nagyrészt a félelemről szólt, rendszeres ellenőrzésekkel vizsgálták át az újságírók fiókját. A szerkesztő Betlen Oszkár azzal az információval fogadta az új munkatársakat, hogy a szobában, ahová kerülnek, egyik munkatársuk imperialista ügynök, de hogy melyik, arra nekik kell rájönniük – a lényeg az éberség. Bár ekkoriban egy sor fiatal tehetséges újságíró került a pártlaphoz Gimes Miklóstól Kende Péteren át Kornai Jánosig, egyikük, Méray Tibor utólagos jellemzése szerint „ennyi jó koponya ilyen rossz újságot még nem csinált a magyar történelemben”.

„Akkoriban a lap ezzel megbízott munkatársának mindennap kellett valamiféle új hírt közölnie a titoisták gaztetteiről. Kitalálta például, hogy Goli Ótok szigetén meggyilkoltak ötezer kommunistát. Főszerkesztőnk kevesellte, így tízezer lett belőle. A hírt átvették a testvérlapok, s ki-ki megtoldotta az áldozatok számát. Mire ismét visszakerült hozzánk, már ötvenezer halottról írtunk” – áll egy visszaemlékezésben.

Pedig a Szabad Népnek hatalmas ellenőrzési osztálya volt egyébként, a cikkek minden adatát tüzetesen átnézték.

A Szabad Nép volt a magyar történelem legpontosabb, leggondosabb, legaprólékosabb újságja – csak éppen az igazság hiányzott belőle

– írta utólag Aczél Tamás és Méray Tibor, a lap két vezető munkatársa, akik a szerkesztőség jelentős részéhez hasonlóan az 1953-as desztalinizáció után fordultak szembe az addigi teljesen vonalas iránnyal.

Annak, hogy a bolsevikok harci eszközként kezelték az újságokat, egy lehetséges felosztás szerint három fázisa volt:

  • a hatalmat kiszolgáló sajtóra eleinte jellemző „népfrontos” hozzáállást
  • a „frontharcos” követte,
  • majd 1947 közepétől már „ítéletvégrehajtó” sajtóról lehet beszélni.

Hol van veszélyben a sajtószabadság, ajvékolók?

A pártsajtó ennek megfelelően hajtotta végre a rászabott feladatot a rivális lapok elleni hadjáratban. A Szabad Nép itt például éppen a rivális kisgazda lapra fentről ráküldött erősembereket védi, miközben igazi korabeli trolltempóban röhög a sajtószabadság miatt aggódókon:

Rettenetes sérelem

érte a sajtószabadságot, helyesebben a Kis Újságot. Az t. i., hogy néhány tucat munkás elment a Kis Újság szerkesztőségébe és egy hazug, rágalmazó cikk miatt felvilágosításokat és helyreigazítást követelt. A munkások fegyelmezetten és nyugodtan viselkedtek, senkinek a haja szála sem görbült meg, a Kis Újság mindazonáltal félreveri a harangokat: a fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás, veszélyben a sajtószabadság!

A később a hatalommal szembeforduló, '56 után öt évet ülő Vásárhelyi Miklós 1947-ben a szerkesztőségek elleni határozottabb fellépést követelte a Szabad Nép hasábjain. Ebben a cikkben az Új Ember ideiglenes betiltása előtt lengette a kalapját, és Barankovics lapját, a Hazánkat támadta a kommunisták nevében:

éppen, mert hívei vagyunk a szabadság fejlesztésének és megszilárdításának, tiltakozunk és le kell lepleznünk azt a következetes és folyamatos uszítást, rombolást, amelyet a sajtószabadság nevében egyes ellenzéki lapok demokráciánkkal, a magyar nép szabadságával szemben végeznek.

Hiszen józanul gondolkodó embernek nem lehet kétsége afelől, hogy „a magyar kormány demokráciánk, népünk szabadságának hivatott őreként a 48-as sajtószabadság szellemében járt el, amikor a nemzet kívánságának megfelelően béke, szabadság és egyetértés érdekében jogos megtorlással élt a visszaélésekkel szemben."

Elsőként, 1947-ben Sulyok Dezső Holnap című lapját szüntették meg, miután Sulyok leleplezte a szakszervezeti funkcionáriusok visszaéléseit, és azt, hogy a munkások kevesebbet keresnek, mint a háború előtt. Formális betiltás helyett az ÁVH utasította a nyomdászokat, hogy ne merjék kinyomtatni a Holnapot, majd egyszerűen kihagyták a lapot mint „nemlétezőt” a papírkiutalásból – emiatt aztán az hamarosan valóban nem létezett.

A teljes oldalért kattintson!
A teljes oldalért kattintson!
Fotó: Arcanum.hu

Rákosi közben hadjáratot indított a bulvárlapok ellen is. „Disznóság, amit a bulvársajtó itt művel, ezeket a lapokat meg kell szüntetni és meg is szüntetjük őket. Elég egy bulvárlap” – jelentette ki 1948-ban. Ekkorra már bőven átállították az MTI-t, ahol deklarálták, hogy „ki kell irtani az ellenséges híranyagot, az ellenséges propaganda kakukktojásait”, ellenben erőteljesen gyarapítani kell a szovjet forrásból származó anyagokat. Hamarosan a Sputniknews a TASSZ fordításai domináltak.

Leleplezni az ellenséges tábor aljasságát

A Népsportnak is megvolt a politikai feladata:

Harcos bíráló, nevelő cikkeivel fejlesztenie kellene sportolóinkban, dolgozóinkban a pártos, szocialista magatartást.

A moszkvai Krokogyil mintájára létrehozott Ludas Matyinak még nyilvánvalóbb volt a propagandaszerepe: „azok számára is érthetően és szemléletesen írjon, akik politikával nem foglalkoznak, akik más újságot nemigen olvasnak, akik általában nem jártasak a kül- és belpolitikai kérdésekben. A szatíra, kifigurázás, leleplezés eszközével magyarázza meg nekik – sőt bizonyos fokig ismertesse is velük a fontos eseményeket: az ellenséges tábor terveit, válságait, belső ellentmondásait, erkölcstelenségét, hanyatlását és aljasságát.” A vicclapnak úgy lehetett brutálisan magas, 400 ezres példányszáma, hogy a pártszervezeteket, közhivatalokat, laktanyákat, iskolákat kötelezték az előfizetésre.

1949-re bevégeztetett: a fővárosi napilapok több mint felét megszüntették, a Szabad Nép mellett csak réteglapok maradtak meg, a Népszava a munkásosztály, a Magyar Nemzet az értelmiség részére. A megmaradó lapok vonalvezetését a megfelelő csinovnyikok vezetésbe ültetésével garantálták. Ezt Márai Sándor például már nem várta meg – az 1948-ban Olaszországba távozó író így írt a sajtót is legyaluló közállapotokról:

Gyanakodni kezdettem, hogy ami körülvesz, nemcsak az organizált terror, hanem egy mindennél veszedelmesebb ellenfél, ami ellen nem lehet védekezni: a butaság. (...) Mindaz, amit itt terveznek és megvalósítanak, nemcsak kapzsi és kegyetlen, hanem mélyen, reménytelenül fölösleges és buta is.

Borítókép: a dísztribün a Hősök terén, 1949. május 1-jén. Fotó: Kovács Márton Ernő / Fortepan.