Donát
1 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Fizetni kellett a leülésért a Duna-korzón

2017.05.30. 12:07

Aki manapság a Duna-korzón sétálgat, és egy szabad ülőalkalmatosságot meglátva úgy dönt, néhány percre megpihen, elgyönyörködni a budai panorámában, nem is tudja, milyen szerencsés, hogy mindezt ingyen teheti meg. Bizony, volt idő, amikor a budapestieknek, ha a levegővételért nem is, de egy kényelmes pihenőért fizetniük kellett.

Az élelmes – más értelmezésben szemtelenül kizsákmányoló – ötlet Buchwald Sándor bútorgyáros agyából pattant ki. Buchwald 1891-ben alapított üzemet Budapesten, a cég szecessziós bútorai pedig hamar messze földön híresek lettek: a párizsi világkiállításon például aranyérmet is nyertek vasból készült kerti bútoraik. Buchwald cége olyan jól ment, hogy még az első világháború és a gazdasági válság sem tudta térdre kényszeríteni, sőt a két háború között a székhelye az Andrássy út 4. szám alatti, impozáns palota lett.

Nem tudjuk, az üzlet jövedelmezőségéhez mennyiben járult hozzá a fizetős utcai székek kihelyezése, mindenesetre a századforduló körüli években Buchwald neve fogalommá vált, a Buchwald-székek pedig a gátlástalan kapitalizmus jelképei lettek.

A gyáros az 1890-es évek második felében járta ki magának – sokak szerint persze korrupció vagy megfelelő, magas szinten található ismerősök segítségével –, hogy Budapest frekventált területein, a Duna-korzón, a Városligetben, az Erzsébet téren és máshol székeket helyezhessen el, és ezeket „székjegyek” megvásárlása ellenében bocsássa a megpihenni vágyók rendelkezésére. A kiváltságért Buchwald koncessziós díjat, székenként havi öt koronát fizetett a városnak. A jellegzetes formájú ülőalkalmatosságok váza vasból készült, már csak azért is, mert a jelentős súlyú székek ellopása embert próbáló feladat lett volna – de azért biztos, ami biztos, éjszakára egymáshoz is láncolták őket.

A rettegett Buchwald-nénik

A székjegyek 6 fillérbe kerültek, az összeg beszedéséről pedig az úgynevezett „Buchwald-nénik” gondoskodtak, a vállalkozó ugyanis főként idős asszonyokat alkalmazott a feladatra, valószínűleg azért, mert ők kevés fizetésért is elvállalták az igen népszerűtlen feladatot. Persze ennek megvolt az az árnyoldala, hogy a nénik nemigen tudták erővel kényszeríteni a potyázókat a fizetésre, a jobb erőben lévő fiatalok pedig egyszerűen elfuthattak előlük, ha rajtakapták őket az ingyen üldögélésen.

Buchwald-székek a Duna-korzón
Buchwald-székek a Duna-korzón
Fotó: Schmidt Albin / FORTEPAN

„Olyan szokásunk volt, leültünk a karosszékbe, s ha jött a Buchwald nénike a jeggyel, eliszkoltunk. Azután megint leültünk, és megint megléptünk… Az azután mindig lesett minket, mennyit kellett szegénynek mérgelődnie” – írta Szép Ernő egy tárcájában.

Voltak viszont, akik nem vették ilyen könnyedén a Buchwald-székek rendszerét. „A munkásnyúzásáról ismeretes Buchwald Sándor bútorgyárosnak a sétatéren bérbeadó székei vannak” – kezdődik például a Népszava egyik 1906-os híre, amely arról számol be, hogy rendőr kísért be egy az Erzsébet téren este 10 óra után üldögélő fiatalembert, aki nem volt hajlandó fizetni, mivel ilyen kései órán már elméletileg nem is kellett volna. Az újság szerint az esetet végignéző „sokaságon a rendőr erőszakossága miatt oly fölháborodás vett erőt, hogy tüntetést rögtönöztek a rendőrség ellen, minek következtében több letartóztatás történt. Jellemző a dologban csak az, hogy ilyen vitás három krajcárokért sűrűn történnek az ehez hasonló esetek s az ott posztoló rendőr feltűnő előzékenységgel vállalkozik Buchwald úr érdekeinek ilyetén megvédésére” – zárta sorait a baloldali napilap.

A fővárosi közgyűlés ellenzéki képviselői szemét is szúrta Buchwald üzlete, ők főként azt nehezményezték, hogy a koncessziós díj nagyon alacsony, a becslések szerint ugyanis a havi 5 koronát néhány nap alatt behozták a székek. Többször is felmerült, hogy új pályázatot írjanak ki, de Buchwaldnak egészen az első világháború végéig sikerült megőriznie monopóliumát. A Tanácsköztársaság viszont egy tollvonással megszüntette a rendszert, és új vállalkozó helyett egyszerűen ingyenessé tette a vasszékek használatát a „dolgozó nép” tagjainak.

A Buchwald-székek viszont annyira részei lettek a városképnek, hogy a Dunakorzón ma is megtalálhatók – persze „utángyártott” változatban, a vállalkozó tulajdonjogát hirdető feliratok nélkül, és természetesen ma már Buchwald-nénik sem csapnak le a korzózás közben elfáradókra.