Valér
1 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

Tóth Ilona: ártatlan vagy gyilkos?

2
2017.06.27. 00:39
1957. június 27-én a Kozma utcai Gyűjtőben felakasztották Tóth Ilonát, a 24 éves medika az ítélet szerint '56 novemberében meggyilkolt egy ÁVH-snak hitt rakodómunkást. Tóth Ilona a rendszerváltás után kultuszhős lett, ma sokan a forradalom ártatlan mártírjaként ismerik őt. Az ügy azonban élesen megosztja a történész szakmát is. Cikkünk az érveket és személyeskedésektől sem mentes vitákat járja körül: koncepciós per volt, vagy valóban gyilkolt Tóth Ilona?

Elöljáróban: a kérdésre ez a cikk sem ad végső választ. Nem teheti, mert a halálos ítélet után hatvan évvel Tóth Ilona körül annyira sincs konszenzus, mint 1956 egyéb kérdéseiben. Miközben a kivégzett szigorló orvosnő ma posztumusz díszpolgár, mellszobra van az orvosegyetemen, a Nemzeti Színház pedig róla szóló darabbal ünnepelte a forradalom évfordulóját, a történészek között még mindig parázs vita dúl. Ennek résztvevői szöges ellentétben értelmezik azt, ami 1956-57-ben történt, illetve azt, ami nem történt meg. A fő kérdés: a 24 éves medika társaival valóban gyilkolt-e, megáll-e a kádári megtorlás első nagy nyilvános perében megállapított tényállás, avagy a Rajkék ellenit idéző koncepciós eljárás volt a Tóth Ilonáék elleni.

Először a nagyjából mindenki által elfogadott tények. A belgyógyászati gyakorlatát a Péterfy utcai kórházban végző fiatal orvosjelölt önkéntes mentősként gyógyított, mentett a forradalom napjaiban, miközben a sebesülteken kívül kötszert és fegyvert is szállított a harcoló felkelőknek. Azok közé tartozott, akik kitartottak a szovjet bevonulás után is. A Domonkos utcai kis kisegítő kórháznak november 4. után ő lett a vezető orvosa, de előfordult, hogy a kórház ablakából maga is gránátot dobott a szovjet harckocsikra.

Erzsébetváros és az itt működő kórházak az ellenállócsoportok legfontosabb bázisai közé tartoztak a szovjet bevonulás után. Tóth Ilona több bujkáló felkelőt is felvett betegállományba; nappal gyógyított, éjjel a kórház egyik helyiségében titokban röplapokat sokszorosított. Emiatt tartóztatták le november 19-én. A rendőrségi jegyzőkönyvek szerint azonban két héttel később más is kiderült: Tóth Ilona egy emberölésről tett magára nézve terhelő vallomást.

Remegő kézzel a szívbe

Ez Kollár István halálának ügye, ami miatt bő fél évvel később halálos ítéletet szabtak ki rá és társaira, és ami azóta is a viták kereszttüzében áll. A vizsgálat szerint november 18-án a felkelők gyanúsnak találtak egy rakodómunkásként dolgozó férfit, akit már azzal vitték be a kórházba, hogy szerintük ÁVH-s, ellenük szimatol. Miután találtak nála egy katonai igazolványt arról, hogy a karhatalomnál szolgált, valamint egy fényképet, amin ÁVH-s egyenruhában pózolt, ebben nem is kételkedtek. Későbbi vallomásuk szerint a felkelők ekkor rögtön eldöntötték, hogy megölik a férfit. Az ítélet szerint, miközben egy harmadik társuk az ajtó előtt őrködött, Kollárt Tóth Ilona két társával, Gyöngyösi Miklóssal és Gönczi Ferenccel megölte: a megvert, elaltatott, elkábult férfinak az orvosnő halálos injekciót próbált beadni, majd amikor úgy látták, még mindig mutat életjeleket, egy késsel szíven szúrta. Mint később kiderült: az áldozat valóban nem ávós volt, a fényképhez brahiból vette fel sógora egyenruháját.

A Tóth Ilona és társai elleni per nagy nyilvánosságot kapott, a kádári propagandában az ellenforradalom aljas bűneit volt hivatott jelképezni: lám, itt még az orvosok is injekciós tűvel öltek. Az esetet a megtorló gépezet maximálisan igyekezett kihasználni, a Köztársaság téri lincselések mellett ezzel próbálták leginkább befeketíteni az egész forradalmat.

A tárgyalásról tudósító nemzetközi sajtóban azonban már ekkor megjelentek találgatások arról, hogy valójában koncepciós eljárás zajlott. Itthon csak a rendszerváltás idején kezdődött a nyilvános átértékelés. Ezt részben Tóth Ilona leszármazottai kezdeményezték, az általuk felkért Gyenes Pál történész pedig az egykori vádlottársakkal készült interjúi után arra jutott, hogy tényleg koncepciós eljárás lehetett, a gyilkosságért halálra ítéltek ártatlanok voltak. A jogi rehabilitáció azonban először elmaradt: a Legfelsőbb Bíróság 1990-ben ugyanis azt állapította meg, hogy a gyilkosságot valóban elkövették, Tóth Ilona valóban bűnös: a gyilkosság „a népfelkeléssel összefüggésben történt ugyan, de az méltányolható okból elkövetettnek az orvosi foglalkozást gyakorló vádlott esetében semmiképpen sem tekinthető”.

Közben azonban Tóth Ilona körül egyre erősebb kultusz formálódott. Visszatérő fordulat szerint ő lett „a magyar Jeanne d'Arc”, a nemzeti szabadságharc mártírja – annak ellenére, hogy a hatályos ítélet szerint továbbra is gyilkosnak minősült. A jogi és a közmegítélés ellentmondását 2000-ben egy sokak szerint politikai motivációjú törvény, a „lex Tóth Ilona” kívánta feloldani. Ez alapján a semmisséghez elég volt, hogy a közbűntényes cselekmény a forradalommal összefüggésbe hozható legyen – vagyis úgy rehabilitálták jogi értelemben Tóth Ilonát, hogy nem tisztázták, ölt-e.

Teljeskörű beismerés

Ez azért is erősen problematikus, mert miután 1956. novemberében Tóth Ilonát elfogták, a szigorlatozó orvosnő beismerte az emberölést, és mind a rendőrségi szakaszban, mind a bíróság előtt következetesen maga ellen vallott. Ugyanígy tettek vádlott-társai is. 

Tóth Ilona egyik vádlott-társával, Obersovszky Gyulával a bíróság előtt.
Tóth Ilona egyik vádlott-társával, Obersovszky Gyulával a bíróság előtt.
Fotó: Wikipedia

„Amikor tehát Kollárt a kórházba foglyul ejtés után felhozták, én nem is kérdeztem semmit, mert már egész természetesnek tartottam, hogy ez egy ávós, aki csoportunkon rajtaütött, és én, valamint társaim a letartóztatás veszélyétől csak akkor szabadulhatunk meg, ha gyorsan eltesszük láb alól. A hirtelen jött események hatása alatt nemcsak, hogy nem tudtam megfontolni tettemet, hanem még a legkisebb gondolkodásra sem volt időm. (...) A cselekmény elkövetését annak tulajdonítom, hogy a november 18-át megelőző napokban az éjjel-nappali munkától annyira ki voltam merülve, hogy állandó coffein-injekciókkal tartottam fenn erőnlétemet.“

Csak később döbbentem rá, hogy orvos létemre, orvosi módszerekkel a legsúlyosabb bűncselekményt követtem el

– állt Tóth Ilona vallomásában. Ügyvédje, Kardos János, aki valóban megpróbálta menteni védencét, szintén nem kérdőjelezte meg, hogy a Domonkos utcai kórházban az ő részvételével ölték meg Kollárt. „A közvélemény sokáig abban a meggyőződésben élt, hogy az egész romantikus emberölési kísérlet kitalált dolog, és Tóth Ilona meg a társai csak kényszer hatása alatt tették meg és tartották fent a részleges vallomásukat. Ez a közhiedelem alaptalan. Az emberölés megtörtént, a beismert részletek a valóságnak megfelelnek” – írta az ügyvéd magánfeljegyzésében utólag is.

Ott, akkor és úgy nem

1990 óta ezt az állítást több történész is megkérdőjelezte. Előbb Jobbágyi Gábor, majd, az övénél jóval részletekbe menőbb vizsgálódások után, a most a NEB-et vezető Kiss Réka és az ő édesapja, M. Kiss Sándor jutott arra, hogy „ott, akkor és úgy nem következhetett be” a gyilkosság, mint ahogy azt az 1957-es perben megállapították. Jobbágyi azt feltételezte, hogy Tóth Ilona kényszer hatására vallott saját maga ellen: kihallgatói vagy súlyosan bántalmazták, vagy pedig tudatmódosító szerekkel és hipnózissal manipulálták, „programozták” a beismerésre – ami mellett aztán hónapokon át, egészen a halálig kitartott.

Ilyesmire azonban nincsenek bizonyítékok, ilyen erős alternatív hipotézist ezért M. Kissék nem is fogalmaztak meg egyértelműen, ellenben részletesen újravizsgálták a korabeli periratokat és nyomozati iratokat, és azoknak egyes ellentmondásai alapján jutottak arra a következtetésre, hogy az iratok nem bizonyítják Tóth Ilona bűnösségét akkor sem, ha ő maga azt végig elismerte.

Részletes kutatásukban leginkább a vallomások egyes részleteibe kötöttek bele, azokat inkoherensnek mondták, és nagy jelentőséget tulajdonítottak olyan elemeknek, mint hogy az egyik vallomás egy nappal korábbra teszi az egész eseményt. Utóbbi azonban könnyen betudható annak, hogy hónapokkal később nem mindenki emlékszik pontosan a dátumra, az inkoherencia pedig közvetve éppen arra utal, hogy a per (szemben például a Rajk-perrel, ami érezhetően előreírt szöveg) nem volt megkonstruált – mondja erre Eörsi László, az 1956-os Intézet kutatója, aki velük szemben egyértelműen azt az álláspontot képviseli, hogy az '57-es per összességében helyesen tárta fel az eseményeket: Tóth Ilonáék valóban megölték Kollárt.

Megfelelt a törvényeknek

Eörsi szerint a periratok ellentmondásainak zöme csak jelentéktelen részletekhez kapcsolódik, a nagy egészet nem érinti. Ő úgy látja, Kádáréknak nem is lett volna valós motivációja ügyet kreálni a politikailag jelentéktelen és ismeretlen Tóth Ilonából, így a helyzet teljesen más, mint Nagy Imrééknél. Szerinte, miközben a Nagy Imre-pert valóban koncepciózusnak lehet tartani, a kádári megtorlás összességében nem koncepciós eljárásokon alapult:

„Az 56-os perek döntő többsége a közvélekedéssel szemben az adott törvényeknek megfelelt. Alapvetően nem koncepciós perek voltak, inkább a paragrafusok voltak végtelenül kegyetlenek és a jogi besorolás koncepciós, de magát a tényállást pontosan igyekeztek feltárni. Kifelé, a sajtóban ment a hülyítés, de magukon a pereken nem annyira.”

Eörsi tavaly megjelent könyvében is hangsúlyozza, hogy azokban, akik ebben az ügyben bármennyire is érintettek voltak, fél sem merült a koncepciózusság.

Teljesen abszurd azt hinni, hogy sem a vádlottak, sem az ügyvédek nem látták, hogy ez egy koncepciós per

– mondja, és  sorolja azokat a védőket, vádlottakat és tanúkat (Kovács Ferenc, Gáli József, Obersovszky Gyula, Molnár József) akik nemcsak a per alatt, de ha megélték, a rendszerváltás után is tagadták a koncepciós jelleget.

Egy szadista vallató

A Tóth Ilona teljes ártatlanságát vallóknak tehát úgy kell védeniük az igazukat, hogy az eljárás túlélői maguk mást mondanak. Ezt a Tóth Ilona-kérdésnek doktori disszertációt szentelő Szakolczai Attila történész azzal oldja fel, hogy hiteltelennek nyilvánítja az érintett korabeli vallomástevők, elítélt '56-osok rendszerváltás utáni nyilatkozatait is, mondván, ők bizonyára utólag sem akarnák beismerni, hogy hamis vallomással egy halálos ítélethez asszisztáltak.

Tóth Ilona a tárgyaláson.
Tóth Ilona a tárgyaláson.

A fő kérdés nála az 1956 utáni perek általános megítélése, az, hogy mennyiben lehet ezeket ma megbízható forrásnak tekinteni – Szakolczai válasza szerint gyakorlatilag semennyire.

A megtorlás büntetőeljárásai a sztálini perek mintájára készültek, amelyek pedig számos elemükben hasonlítanak az inkvizíció eljárásaihoz

– írja a Tóth Ilona-ügynek szentelt doktori disszertációjában. Szerinte (szemben Eörsi véleményével) „1956 után nem a történtek rekonstrukciója, hanem a történteket ellenforradalomnak deklaráló 1956. decemberi párthatározat igazolása és a példastatuálás volt a megtorlás végrehajtóinak elsőrendű célja és feladata”. Szakolczainak arra is van külön elmélete, hogy ki gyártotta a Tóth Ilonáék elleni koncepciót. Ezzel Szentgáli István főhadnagyot gyanúsítja, akit durva, alkoholista, pszichopata személyiségnek jellemez, és úgy gondolja, a vizsgálótiszt nem veréssel, mint inkább pszichológiai hadviseléssel törte volna meg a lányt, aki, abban a reményben, hogy ezzel elkerülheti a halálbüntetést, inkább magára vallott.

Milyen Eta?

A Szakolczai-féle verzió nagyon alaposan kidolgozott, de számos ponton erősen hipotetikus. Már csak ezért is izgalmas volt, hogy egy orosz levéltárból a közelmúltban előkerült az üggyel kapcsolatban egy korábban ismeretlen dokumentum. Ez arról tanúskodik, hogy Kollár megöléséről először egy KGB-s nyomozónak vallottak Tóth Ilona utcai ellenőrzésen elfogott társai, Gyöngyösi és Gönczi. Ebben az 1956. december ötödikei első vallomásban azonban még nem említették Tóth Ilonát, helyette egy „Eta” néven ismert felkelőt neveztek meg, aki mellettük részt vett „egy belügyi dolgozó” meggyilkolásában.

Az orosz forrást magyarul publikáló Müller Gabriella arra a következtetésre jutott, hogy „Eta” valójában egy Csontos Erzsébet nevű, több felkelőcsoporttal is gyanús kapcsolatban álló nő volt, Tóth Ilonát pedig csak utólag kavarták a koncipiált ügybe.

Lehetséges lenne, hogy a Tóth Ilona és társai által előadott abszurd gyilkossági történet, amely miatt „az elkövetőket” köztörvényes bűnözőkként felakasztották, csak merő kitaláció, miközben a megtörtént gyilkosságról valójában semmit sem tudunk?

– tesz ki ez alapján egy újabb kérdőjelet a leginkább M. Kiss Sándorék álláspontját megerősítő kutató.

Ugyanezt az orosz forrást teljesen ellentétesen értelmezi Eörsi László, aki szerint könnyen lehet, hogy a névcsere csak véletlen volt. Ő úgy gondolja, ez a korai vallomás csak azt erősíti, hogy valós események voltak a háttérben, és ezek szerint – szemben Szakolczai véleményével – nem igaz, hogy azt csak a Gyorskocsi utcában fabrikálták volna. „Az orosz jegyzőkönyv éppen azt igazolja, hogy a gyilkosság úgy történt, ahogy azt a perben is feltárták.”

Gyilkos mártír vagy az inkvizíció áldozata?

A történészek közötti összecsapások nem mentesek a személyeskedésektől, ebben az ügyben a résztvevők egy része már beszélőviszonyban sincs nagyon egymással. M. Kiss Sándor azzal vádolta Eörsit, hogy véleményével a kádári megtorlást támogatja utólag, mire Eörsi azzal lőtt vissza, nehogy már egy volt párttitkár vádolja őt ilyesmivel. „Az emberek csak fekete-fehér igazságokban tudnak gondolkodni. Kicsit a Pruck-Dózsa ügyre emlékeztet ez a vita. Mindkettőben teljesen nyilvánvaló az igazság. Tóth Ilona kapcsán a politika tömegigényeket elégít ki azzal, hogy még mindig koncepciós perről beszélnek, az ezt vitató történészeket pedig lehazaárulózzák” – mondta az Indexnek Eörsi László.

Egyébként én nagyon nagyra tartom Tóth Ilonát. 24 éve dacára hihetetlen személyiség. Végig akarta vinni az ügyet a perben is, nagyon erős, azt mondhatnánk, oidipusi személyiség.

Eörsi szerint Tóth Ilona mártír volt, aki ölt, de harci helyzetben tette ezt, „amikor, ha besúgó van – és ő ebben a tudatban volt, ha tévedett is –, sajnos nem nagyon lehet mit tenni”.

Ezzel szemben áll Szakolczai Attila véleménye, aki szerint Tóth Ilonát és társait (Szakolczai szerint ők is teljesen ártatlanok voltak) nem pusztán „bizonyítottság hiányában” kell felmenteni, hanem bűncselekmény hiányában, ugyanis nem öltek meg senkit. „Tóth Ilonáék nem voltak sem gyilkosok, sem hősök; sem ellenforradalmárok, sem forradalmárok, mindössze 1956-ban maguk fölé emelkedni tudó emberek, akikből gyilkosaikkal cimborálni kényszerített áldozatokat csináltak.”

Tóth Ilona nem volt Jeanne d'Arc. Az ő és társai sorsa inkább rokon azon szerencsétlenekével, akiket boszorkányként veszejtettek el inkvizítoraik.

(Borítókép: Tóth Ilonát ábrázoló tűzfalfestmény. Fotó: neopaint.hu)