Hedvig
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Az Al-Kaidát felfegyverző Amerika is belebukott az oroszok Vietnamjába

000 APP2002121605070
2017.07.02. 15:22
A briteknek nem sikerült, az oroszoknak nem sikerült, az amerikaiaknak sem sikerül, de azért újabb csapatokat küldenek, mert kivonulniuk sem lehet. Afganisztán a birodalmak temetője, a Szovjetunió Vietnamja, a csapda, amiben 16 éve vergődik az USA is, valódi remény nélkül. A hidegháborús vetélkedés miatt lett világpolitikai tényező a kopár közép-ázsiai hegyvidék? Mit tanulhattak volna az amcsik az oroszok kudarcaiból? Tényleg Amerika fegyverezte fel Oszama bin Ladent? Afganisztán, ahol ma az RPG és a kalasnyikov a legismertebb népi motívum.

Trump néhány napja döntött: Amerika újabb csapatokat küld, és még több pénzt ad az afganisztáni hadviselésre, a 16 éve vívott megnyerhetetlen háborúba. A közép-ázsiai ország, amit a nyugati riportok imádnak középkorias törzsi társadalomnak jellemezni, Szíria mellett a fő kibocsátója az európát tartós migrációs krízisbe fagyasztó menekülthullámnak. Bár az afgán történések mostanában kevésbé vannak a világlapok címoldalán, ez főleg annak köszönhető, hogy a világ belefáradt a reménytelen konfliktusba. A helyzet ugyanis semmivel sem javul, sőt. A szélsőséges iszlám fundamentalista tálibok ismét területeket nyernek, a nyugatbarát kormány veszélyben, a merényletek közül már csak a különösen súlyosaknak és a nyugatiakat is érintőknek van némi hírértéke, mint a május végi, 150 áldozattal járó robbantásnak a kabuli diplomatanegyedben.

Obama csapatkivonási tervei összeomlottak, Afganisztán az előző elnök látványos külpolitikai kudarcai közé tartozik. Az amerikai csapatok most 8800 fővel vannak jelen, ez a szám fog a Pentagont vezető Mattis javaslatára néhány ezer fővel emelkedni, ahogy az egyelőre 45 milliárdosra belőtt jövő évi amerikai katonai kiadások is emelkednek majd Afganisztánban. Hiába az időnkénti látványos akciók, vagy a szuperbomba, mindez leginkább a látványos vereség elkerülése jegyében. „Nem most fogjuk megnyerni Afganisztánban a háborút” – jelentette ki két hete maga Mattis is. Őt az erőteljesebb amerikai szerepvállalást régóta szorgalmazó John McCain azzal vádolja, hogy nincs stratégiája, a cél maximum a patthelyzet fenntartása lehet, miközben az elemzések évek óta arról szólnak, vajon hol rontották el az amerikaiak. Bár az itteni amerikai fellépésnek más a volumene, Afganisztán kapcsán régóta divat újabb Vietnamról beszélni.

Vagy éppen újabb Afganisztánról. Az 1979-es szovjet „intervenció« ugyancsak kudarcba fulladt, méghozzá Moszkva számára tragikus következményekkel: hozzájárult a Szovjetunió nagyhatalmi státuszának kikezdéséhez, ezzel pedig – közvetve – a bipoláris világrend összedőléséhez is. Három évvel azután, hogy az utolsó szovjet katona elhagyta Afganisztán kopár hegyeit, maga a szovjet birodalom is megszűnt létezni. Afganisztánban hamarosan eljöttek az amerikaiak által a szovjet ellenében kiképzett és felfegyverzett mudzsahidek napjai, átvették a hatalmat a tálibok, és eljött az iszlám terrorizmusnak az az új korszaka, ami már nem egy-egy hegyvidék visszafoglalását, hanem a globális hadiállapot megvalósítását ambicionálja. Afganisztánra érdemes odafigyelni.

Itt jól mutatna egy kalasnyikov

Van néhány kézi csomózású, alapmintázatában teljesen hagyományos afgán szőnyeg az OSA új kiállításán (Afganisztán – Birodalmak temetője: a szovjet háború; látogatható szeptember közepéig), amelyeken közelebbről szokatlan motívumok tűnnek fel. Helikopterek, aknavetők, gépágyúk, a háború és a szovjet kivonulás folklorizálódott képei. Itt a háború, változó intenzitással és kiterjedtséggel ugyan, de közel negyven éve alapélmény, evidens helye van hát a mai népi kultúrában, és a szokatlan formakincs nyilván jól megy a nyugatiak által látogatott kabuli bazárban is. Innen származnak az itt bemutatott darabok is, néhány azonban közülük is kitűnik. Ezeken az ország térképe és a latin betűs Afghanistan felirat fordítottan, tükrözve van rajta – a magyarázat, hogy a szőnyegeket kisgyerekek és iskolát belülről soha nem látott lányok készítik a világtól távol, nekik nem tűnik fel, hogy fordítva kerül eléjük a minta. Ezt hagyta hátra a legutóbb kivonuló birodalmi hadsereg Afganisztánban:

egy felfordult országot, amit a lakói sem ismernek fel, és ahol a gyerekek RPG-ket szőnek éhbérért.

A tízéves szovjet háború az akkor 13 (azóta már 33) milliós ország lakosságának a felét

Birodalmak temetője az OSA-ban

Az OSA (teljes nevén: Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum) Afganisztán-kiállítása szeptember 17-ig tart nyitva. A kiállítás hétfő kivételével minden nap ingyenesen látogatható az V., Arany János u. 32. alatt.

kergette el és ölte meg. 6-7 millióan elmenekültek, többségük Pakisztánba és Iránba, másfél millió volt becslések szerint a halottak száma. A háború nyomába a meghirdetett „nemzeti megbékélés” helyett azóta is dúló polgárháború és iszlamista terror lépett, aminek következményei ma hozzánk jóval közelebb is érezhetők.

Törzsies kommunizmus

De a történet nem itt kezdődött. Ha az iszlám világon belül legelmaradottabbnak számító Közép-Ázsia gyötrelmeit a pesti kiállításhoz hasonlóan a kudarcos birodalomépítő kísérletekkel hozzuk összefüggésbe, a XIX. század közepéig érdemes visszamenni, amikor a térség a „Nagy Játszma”, vagyis a brit–indiai és orosz hatalmi vetélkedés céltáblájává vált. A britek akkori afganisztáni hadjárata ugyanúgy kudarcra ítélt vállalkozás volt, mint a későbbi hódítóké, ellenben sikerült felbolygatni a térség hatalmi viszonyait. A közép-ázsiai államok ráadásul belülről is instabilok voltak. Épp a nagy magyar orientalista, a mellesleg angol kémként tevékenykedő Vámbéry Ármin mutatott rá a letelepedettek és a nomádok közötti alapellentétre, amely gyakran etnikai konfliktusként is jelentkezett.

Afganisztán soknemzetiségű ország, a türk, perzsa és pastu nyelvű népek és törzsi csoportok vetélkedése, hol nyíltan, hol az iszlám mögé rejtve, a modern kataklizmákban is döntő tényező. A szikra a 1970-es években robbant be, azután, hogy Afganisztán nyugatos reformokban utazó utolsó királyát (míg Záhir sah egy röplabdabaleset miatt kúráltatta magát Itáliában) megpuccsolta saját unokaöccse. Ezzel kezdődött a káosznak az a legújabb időszaka, ami tulajdonképpen a mai napig tart. Hamarosan helyzetbe kerültek a helyi kommunisták, akik radikális modernizációs programmal álltak elő, földosztást és az iszlám háttérbe szorítását szorgalmazták, és bár a törzsi, etnikai törésvonalak meghaladását hirdették, ezeken maguk sem tudtak túllépni. A párton belüli frakcióharcokban két nagy tábor állt egymással szemben: a mérsékeltebb Parcsam a városiasabb, perzsa-török közeget képviselte, a radikális Khalk pastu hátterű volt. Az újabb, 1978-as puccs már a kommunisták hatalomátvételét jelentette, méghozzá az utóbbi, radikális szárny vezetésével. A helyzet olyan totális terrorállapottal fenyegetett, mint Pol Pot rémuralma Kambodzsában.

A szovjetek nem őket akarták megsegíteni, hanem a mérsékeltebb vonalat, de valójában sokáig egyáltalán nem akartak beavatkozni. Miután a szinte azonnal meginduló zavargásokat a kommunisták vérbe fojtották (Herat városa ellen légitámadásokat indítottak, csak itt 25 ezren haltak meg), a kabuli vezetés folyamatosan zaklatta a szovjet pártvezetőket, hogy küldjenek csapatokat a „forradalom” megmentésére. Ezt eleinte kategorikusan elutasították, és mérsékelni próbálták az afgán elvtársakat. A nem általuk előkészített kommunista hatalomátvétel híre ugyanis zavarba hozta Moszkvát. Addig nem mutattak túl nagy érdeklődést a közép-ázsiai ország iránt, nekik megfelelt az a semleges-lavírozó magatartás, ami a korábbi rezsimeket jellemezte.

Mink András és Dobrovits Mihály, az OSA kiállításának kurátorai szerint három dolog volt a Szovjetuniónak fontos errefelé:

a nyugalom; hogy az iszlám fundamentalizmust távol tartsák a déli szovjet köztársaságoktól; és hogy az amerikaiak ne szerezzenek újabb pozíciókat a térségben.

Az utóbbi volt a döntő abban, hogy a moszkvai vezetés idővel mégis beavatkozáspárti lett. Bár az intervenciót gyakran azzal magyarázzák, hogy itt is a szovjet szféra kiterjesztésére irányult a szándék, a döntést alapvetően az amerikai térnyeréstől való félelem motiválta. Hírszerzési jelentésekre hivatkozva Andropov arról tájékoztatta a Politikai Bizottságot, hogy az amerikaiak kapcsolatot keresnek a iszlám lázadókkal, és az USA katonai bázisok kiépítését tervezi Afganisztánban. Carter elnök valóban utasítást adott az iszlamista felkelők – korlátozott és titkos - támogatására. Ebben az idén májusban elhunyt nemzetbiztonsági főtanácsadónak, a héják közé sorolt Brzezinskinek volt jelentős szerepe, aki úgy érvelt, hogy a szovjetek ugródeszkának akarják használni Afganisztánt. Az USA erre meghirdette a Carter-doktrínát, miszerint Amerika egyetlen külső hatalomnak sem engedheti meg, hogy a Perzsa-öböl térségét az ellenőrzése alá vonja. A két szuperhatalom tehát lényegében egymástól tartva militarizálta Közép-Ázsiát: az amerikaiak elkezdték felfegyverezni és kiképezni a pakisztáni bázisú afgán mudzsahidokat, a szovjetek pedig 1979 karácsonyán bevonultak Afganisztánba.

Vietnam a kőhegyek között

Először is egy szovjet ejtőernyős kommandó meggyilkolta a helyi kommunisták Pol Pothoz hasonlított, kezelhetetlen vezetőjét, Amint, majd bevonult az országba egy szovjet mércével szolid, 80 ezres hadsereg. Azt hitték, ez elég lesz erődemonstrációnak, az iszlamista ellenállóknak majd elmegy a kedve a további harcoktól. Nem volt elég, és csak ez hozta meg igazán. Az intervenció olaj volt a tűzre, így hiába érkeztek az újabb és újabb egységek a szovjet határon, a pokoli terepen nem volt esélyük tartósan birtokba venni a területeket. Egy évvel a bevonulás után már tudták, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni, de kivonulni is óriási blama lett volna. A Szovjetunió megkapta a maga Vietnamját.

Afganisztán. Harci egység.

Úgy is viselkedtek, vagy még úgyabbul. Egy gerillaháborúban találták magukat, ahol ellenfeleik Mao és Che Guevara mintájára dolgozták ki ellenük a taktikát. Mint az amerikaiak Indokínában, a szovjetek is a hátországot akarták felszámolni, bármi áron. Egész falvakat pusztítottak el, terményt és teljes állatállományt semmisítették meg. Az utólagos értékelések szerint csak az erő pozíciójából léptek fel, miközben elmulasztották a gondos előkészítést, és a brutalitásokkal a mudzsahidek karjai közé lökték az embereket.

A helyzet Gorbacsov alatt lett a legdurvább. 1985-86 volt a háború legvéresebb időszaka, miután az új pártfőtitkár kiadta az utasítást, hogy egy évük van az ellenállás felszámolására. Mikor mindenkinek nyilvánvaló lett, hogy erre esély sincs, Gorbacsov visszavonulót fújt. Az elhúzódó háború, az újabb és újabb behívások, az emberveszteség (hivatalosan 13 ezer, valójában kétszer annyi szovjet katona halt meg Afganisztánban), a veteránok borzalmas elbeszélései miatt akkora volt az elégedetlenség, hogy az más válságtényezőkkel összekapcsolódva már a rendszer stabilitását fenyegette. 1986-ban döntöttek a fokozatos kivonulásról, majd a genfi megállapodásban ezt nemzetközileg is rögzítették. Az utolsó orosz katona 1989-ben hagyta el az országot.

Amerikai dzsihád a Kreml ellen

A szovjetek gyakorlatilag vereséget szenvedtek, de az amerikaiak is csak ideiglenesen hihették, hogy ezzel ők a nyerők. Pedig ez volt a CIA legnagyobb szabású titkos akciója a hidegháború történetében. Az 1980-as évek közepére a CIA iszlamabadi irodája a Washington melletti központ után a Cég második legnagyobb irodája lett. Hogy ellensúlyozzák a szovjet légifölényt, a felkelőket vállról indítható Stinger légvédelmi rakétákkal szerelték fel (többek között ezek köszönnek ma vissza a népi szőnyegeken), és dollármilliárdokat költöttek a kiképzésükre. Egészen extrém terveik is voltak: Az egyik elgondolás szerint heroint osztogattak volna a szovjet katonáknak. Bár Afganisztán ma is világelső ópiumban, ebből nem lett semmi. Azzal viszont tényleg megpróbálkoztak, hogy nagy volumenben csempésznek Koránt szovjet Közép-Ázsiába. A CIA igazgatója azon gondolkodott, hogyan lehetne a muzulmán világot a Szovjetunió elleni szent háborúra mozgósítani, és hogyan lehetne iszlám felkeléseket kirobbantani a Szovjetunió iszlám tagköztársaságaiban.

Erre már csak a háború vége, majd a Szovjetunió három évvel későbbi felbomlása miatt sem került sor, de az iszlám fundamentalizmus így is hatalmas nyugati segítséget kapott. Igaz, az iszlamistákat olykor a szovjet, a keletnémet és a kubai titkosszolgálatok is támogatták. De az Al-Kaida az afganisztáni háborúban született meg, amerikai támogatással és amerikai pénzből. Az amerikai kiképzést kapó mudzsahidek – egyiküket Oszama bin Ladennek hívták – jelentették az 1996-ban hatalomra jutó tálibok bázisát, akik otthont adtak aztán az Al-Kaidának is. Erre már egy teljesen leamortizálódott országban kerülhetett sor: a szovjet kivonulás után a megbékélés illúziója gyorsan elveszett, Afganisztán újabb polgárháborúba és etnikai összecsapásokba fulladt. Ha ez a kiterjedt kopár hegyvidék birodalmak temetője is, a gyász elsősorban a helyieké, ők vesztették messze a legtöbb apát, gyereket, nőrokont.

Végül az OSA kiállításáról egy idézet legyen még itt. „Az Al-Kaida első nagy Amerika-ellenes merényletei után Brzezinskinek föltették a kérdést a Le Nouvel Observateur-ben: nem gondolja-e, hogy hiba volt annak idején az iszlám szélsőségeseket és a tálibokat fölfegyverezni és támogatni a Szovjetunió ellen. Brzezinski visszakérdezett:

Vajon mi a fontosabb, a Szovjetunió összeomlása, vagy a tálibok? Néhány fölheccelt muzulmán, vagy a hidegháború vége, és Közép-Európa fölszabadulása?

„Brzezinskinek sejtelme sem lehetett arról 1998-ban, hogy olyan szellemet segített ki a palackból, amely sokkal súlyosabb támadást intézett az Egyesült Államok ellen annál, mint amilyenre a Szovjetunió valaha is gondolni mert volna.”

(Borítókép: Szovjet-ellenes lázadók Afganisztánban. Fotó: AFP)