Judit
2 °C
7 °C

Hogyan beszélt Kádár zárt körben a zsidókról?

GettyImages-3279037
2017.07.18. 13:43
Ötven éve szakította meg a diplomáciai kapcsolatait Magyarország Izraellel, amit a magyar zsidóságból sokan nagy fájdalommal éltek meg. A keleti blokk több országában antiszemita kampány kezdődött ekkor, nálunk „csak” a külügyi és a hadügyi vezetésből rúgtak ki többeket zsidó származásuk miatt. Hogyan próbálta felhasználni és sarokba szorítani a hazai zsidóságot a Kádár-rendszer tágabb külpolitikai céljai érdekében? Múltidézés a Netanjahu-látogatás apropóján, most először megjelent titkos iratok alapján.

Magyarország a szovjet blokk részeként arabbarát és Izrael-ellenes politikát vitt lényegében az egész kommunista periódusban, a külpolitikai helyezkedés azonban idehaza is rendkívül érzékeny kérdés volt akkor is. A zsidó származásúak számát a hatalom 150-200 ezer közöttire tette a szigorúan nem nyilvános becslésekben. Ha csak belsős anyagokban tette is, a hatalom számontartotta, ki a zsidó – ellentétben a közbeszéddel, ahol csak nagyon korlátozottan lehetett zsidó ügyekről egyáltalán szót ejteni.

A származás a rezsim nyilvános szótárában tabunak számított, ez azonban nem korlátozta a hatalmat abban, hogy a sáncok mögött továbbra is élénken foglalkozzon a „zsidókérdéssel”. A háború előtti antiszemitizmusból és magyar közbeszédből megörökölt kifejezés továbbélt 1945 után is, ahogy a zsidókkal szembeni gyanakvás is. Nem csak kocsmaszinten, ahol továbbra is népszerű volt a kommunisták=zsidók mélységű világmagyarázat; a téma a szovjet blokk országaiban jóval magasabb szinten is időről időre előkerült, sőt, a háttérben végig jelen volt.

Ezzel kapcsolatban számos új adatot hoz egy új angol nyelvű kötet (tervben van a bővebb magyar kiadás is), a Kovács András szerkesztésében néhány hete megjelent Zsidókérdés a kommunizmusban (Communism's Jewish Question). Sok más, először most publikált forrás és az ezeket elemző fejezetek mellett ebben jelent meg Kádár Jánosnak az MSZMP Politikai Bizottsága előtt tartott beszéde is 1967-ből, melyet a pártfőtitkár a hatnapos arab–izraeli háború kapcsán mondott el. A külpolitikai tájékoztató keretében Kádár kitért a magyarországi zsidóság körében hallható Izrael-barát hangokra is, melyek sajnálatos módon nem illeszkedtek a pártszékházból elvárt szólamhoz.

Könyv a Kádár-rendszer zsidópolitikájáról

Kovács András Communism's Jewish Question című könyve jórészt korábban nem publikált pártállami és állambiztonsági források alapján mutatja be a Kádár-rendszer „zsidópolitikáját”. A De Gruyter nemzetközi kiadónál megjelent kötet a tervek szerint átdolgozva-kibővítve magyarul is megjelenik majd.

Kovács András történész-szociológus, a CEU – Közép-európai Egyetem professzora, az egyetem Zsidó Tudományok Programjának vezetője.


A párttagság bizonyos kisebb része – ne értsen félre senki – de bizonyos területen létező és nagy hatással bíró része nem kommunista módon viselkedett. S én ebből semmiféle faji dolgot nem akarok kihozni, és megértem, hogy nem mindenki előtt elég világos, ki az agresszor, a támadó, bizonyos aggodalmat meg lehet érteni, de ez nem jár együtt azzal az engedéllyel, hogy vitassák a párt és a kormány álláspontját ilyen döntő kérdésben, hogy ki mellett vagyunk, és ki ellen harcolunk.... Ezt én nem hagynám szó nélkül. Ez a mi rendszerünk életkérdése, hogy a párt intakt legyen és szilárd. És ha kevesebb lesz a párttag, az kisebb veszély, mintha ingadoznak. Ezt nem szabad tűrni és megengedni. .... Ha nagyon elszaporodnak ezek a tendenciák, rendszabályokat kell foganatosítani. Mert hogy mi jó állásokban hizlaljunk embereket, akik kritikus helyzetekben így lépnek fel, az nem engedhető meg!

Érdemes figyelni a retorikára, Kádár ugyanis egyébként tartózkodott nyilvánosan „a zsidókérdés” tárgyalásától. A bújtatottan antiszemitizmusra apelláló szövegeknek és a kódolt zsidóellenességnek azonban megvolt a hagyománya a baloldali rezsimekben.

Miközben a sztálinizmus éveiben való politikai szerepvállalást sokan – köztük még az a Nagy Imre is, aki politikai csillaga emelkedését 1953-tól részben éppen paraszti származásának köszönhette – a kommunista vezetők zsidóságával hozták összefüggésbe, a kommunista pártok 1945 után igyekeztek politikailag kihasználni a zsidóellenességet. Alkalmanként (például Miskolcon vagy a lengyelországi Kielcében) még a háború utáni pogromok kiprovokálásában is szerepük volt.

Izraeli harckocsi a Sínai-félszigeten a hatnapos háború alatt.
Izraeli harckocsi a Sínai-félszigeten a hatnapos háború alatt.
Fotó: AFP

Közben a szovjet blokk országai antifasiszta alapon igyekeztek manipulálni a holokauszttúlélők érzelmeit. A hivatalos beállítás szerint az antifasizmus a kommunizmussal egyenértékű, aki elutasítja a fajelméletet, annak az államszocializmus oldalán a helye, aki pedig nem híve a kommunista rezsimnek, az értelemszerűen legalábbis fasisztagyanús – a holokauszt politikai instrumentalizálása a kommunizmus egyik máig ható élő hagyatéka.

Az antifasiszta retorika ellenére a kommunista pártok gyakran ignorálták az üldözött zsidók szenvedéseit, és a népi támogatás érdekében a pártapparátusban is korlátozni próbálták a zsidók számát. Bár formálisan minden antiszemitizmust elutasítottak, 1945-től sajátos kettős beszéd alakult ki. A zsidóellenesség új kódrendszerében „cionistákról”, „kozmopolitákról”, „a pártba beszivárgó megbízhatatlan kispolgári elemekről” értekeztek; a keresztényellenes, nemzetpusztító zsidókról szóló régi sztereotípiákat felváltotta a munkásosztállyal és a Szovjetunióval ellenséges, „az imperializmus ötödik hadoszlopát” megtestesítő veszélyes kozmopoliták képe – ez alig burkoltan mind a zsidókat jelentette.

Az antiszemita kampány csúcsdrámája a nagy szovjet orvosper volt, a tisztogatásoknak azonban Sztálin halála véget vetett. A békésebb helyzet 1967-ben változott meg radikálisan. A hatnapos arab–izraeli háborúban a szovjet blokk feltétlen támogatást adott az arab országoknak. Noha a háttérben Moszkva mérsékelni próbálta arab szövetségeseit, a szovjet propaganda az Amerika bábjának beállított Izraelt ítélte el az agresszió miatt, és az Izrael elleni háborút az imperializmus elleni harcként narrálták. A magyar külpolitika önállósága ebben legfeljebb odáig terjedhetett, hogy csak egy nappal később szakítottuk meg a diplomáciai kapcsolatokat a zsidó állammal.

Kádár elvtárs tájékoztatta Brezsnyev elvtársat a lengyel elvtársakkal egyeztetett lépéseinkről – az Izraellel való diplomáciai kapcsolatok felfüggesztéséről. Brezsnyev elvtárs azt válaszolta, hogy ez megfelel a Moszkvában kidolgozott közös álláspontnak. Örömmel nyugtázta, hogy itt minden rendben van, és meg tudjuk tenni ezt a lépést.

(A Brezsnyev és Kádár közötti telefonos egyeztetés összefoglalója az MSZMP Kádár János Titkárságáról, 1967. június 12.)

Bár Magyarországon nem következett a lengyelországihoz hasonlóan durva ‘anticionista' kampány, a hatnapos háború után a zsidó származásúak lojalitását szintén hajlamos volt megkérdőjelezni a hatalom. Ezt jelzi az idézett Kádár-beszéd is, de ennél jóval konkrétabb lépések is történtek: a magyar belügyből, a Külügyminisztériumból és a hadügyi vezetésből is távolítottak el zsidó származásúakat.

Az Izrael-ellenesség megbélyegzése a politikai retorikában sajátos módon gyakran összekapcsolódott a (nyugat)német-ellenességgel. A keleti blokk államai az érdekeiknek megfelelő történelmi torzítással a nyugati blokkba tartozó NSZK-t a náci bűnösök védelmezőjének tüntették fel, míg a baráti NDK-t az antifasiszta harc örökösének. Ebbe a propagandaképbe rondított bele, hogy az ötvenes években Nyugat-Németország és Izrael között kifejezetten jók lettek a kapcsolatok: megállapodtak a jóvátételben, és megtörtént a diplomáciai kapcsolatok felvétele is. A problémát megint csak visszavetítve azzal próbáltak megoldani, hogy a „cionista” zsidók és a „fasiszták” közötti háború alatti kényszerű kooperációkat sarazták – leginkább Kasztner Rezső amúgy valóban sok utólagos vitát kiváltó embermentését, aki több ezer ember életét mentette meg azon az áron, hogy Eichmann-nal üzletelt. A „cionizmust” így mindenesetre egy kalap alá lehetett vonni a fasizmussal és az elvtelennek mondott üzleteléssel. Az Izraellel szimpatizálók elleni kampány különösen cinikus módja volt az így ellenségesnek nyilvánított zsidók náci kollaboránsként való megbélyegzése.

A cionizmus jellemzője az antikommunizmus, a szovjetellenesség, a nemzetközi imperializmus kiszolgálása, a kapitalista Izrael dicsőítése, a zsidók felsőbbrendűségének hangoztatása és a zsidók Izraelbe csalogatása

– szögezte le egy összefoglaló állambiztonsági irat 1967-ben.

Az állambiztonságon belül az Izraellel kapcsolatos ügyekre felállított külön alosztály egyik fő feladata az Izraellel kapcsolatos megnyilvánulások figyelése volt. A kapcsolódó aktákban a zsidókkal kapcsolatos ismert sztereotípiák bukkannak fel: „nemzetellenes zsidó kozmopolitizmus”, „a vezető pozíciók elfoglalása”, „zsidó túlérzékenység”, „klánszerű összetartozás” és „összeesküvésszerű nemzetközi hálózatok” toposzai köszönnek vissza az állambiztonsági zsánerben.

A Salom fedőnevű titkosszolgálati akcióból 1968-ban bírósági ügyet is csináltak, melynek végén két rabbiképzős diákot ítéltek el és börtönöztek be „cionista tevékenység” címén. A háttércél Scheiber Sándor eltávolítása volt – a rabbiképző vezetője nagy szellemi tekintély, a függetlenség őrének számított, akire ezért ügynökök hadát állították, többek között a Dohány utcai zsinagóga rabbija jelentett róla. A zsidó vallási szervezeteket hasonló módszerekkel igyekeztek megtörni, mint más egyházakat: részben pénzügyi kontrollal, részben azzal, hogy csak a szocialista rendszer iránt lojális és gyenge vezetőket engedtek pozícióba kerülni.

A Dohány utcai zsinagóga 1966-ban.
A Dohány utcai zsinagóga 1966-ban.
Fotó: FORTEPAN

Miközben a rezsim igyekezett magát az „antifasiszta harc” egyetlen jogos örökösének beállítani, a hatalom a zsidó élet színtereit kőkeményen korlátozta. A zsidóságot hivatalosan kizárólag vallási csoportként ismerték el, a nem vallásos (tehát az 1945 utáni, három-negyedrészt budapesti zsidóságon belül ezek voltak nagy többségben) zsidó identitásokat elnyomták, így a zsidóság megéléséhez kizárólag az állambiztonságilag megfigyelt és politikailag korrumpált vallási szervezetek jelentettek legális kereteket.

Az 1967-es háború után több mint két évtizedre megszűntek a diplomáciai kapcsolatok Izraellel, és a gazdasági kapcsolatok is minimálisra redukálódtak. Ennek csak az államcsődközeli helyzet vetett véget a nyolcvanas évek elején, amikor minden lehetőséget igyekezett megragadni a hatalom, hogy pénzhez jusson. Az Izraellel való viszony rendezésétől nemcsak közvetlen hasznot reméltek, de a nemzetközi zsidó üzleti körök befolyásában híve a globális tőke baráti közeledését is ambicionálták. A magyar fél bizniszt akart, lehetőleg túl sok politika nélkül; „a nemzetközi zsidó tőke bevonását” úgy, hogy azzal ne kockáztassunk túl sokat a Szovjetuniónál és az arab országokban. Simón Peresz húsz amerikai-zsidó üzletember bevonásával 300 millió dolláros befektetési csomagot javasolt, más kérdés, hogy az üzlet végül jóval a remények alatt maradt. A diplomáciai kapcsolatok végül csak a rendszerváltós időkben álltak helyre – ezt készítette elő Jichak Samir 1988-as budapesti látogatása, az utolsó alkalom Netanjahu mostani látogatása előtt, amikor izraeli kormányfő Magyarországon járt.

(Borítókép: Leonyid Brezsnyev és Kádár János az MSZMP 11. kongresszusán. Fotó: Keystone/Getty Images Hungary)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?