Lajos, Patrícia
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Az Arktyika 40 éve beparkolt az Északi-sarkra

2017.08.17. 19:27
Negyven éve, 1977. augusztus 17-én 23500 tonna vas finoman beparkolt az Északi-sarkra, Kucsijev kapitány kifogta a gépből a 75 ezer lovat, betette üresbe a két nukleáris hajtóművet, és már hozhatták is elő a lasztit: ha már ott voltak, a matrózok lejátszották a történelem első focimeccsét a póluson.

Az amerikaiak a Holdon kívül az Északi-sark alá is előbb értek oda, 1958-ban értelemszerűen egy tengeralattjáróval abszolválták a feladatot (az oroszok öt évvel később csinálták meg ugyanezt), de a felszíni vízi alkalmatosságok között megvolt a szovjet elsőség: az Arktyika 1977. augusztus 17-én elsőként jutott el a Föld legészakibb pontjára. (Hogy egyébként konkrétan ki járt elsőként az Északi-sarkon, az nem is olyan egyszerű kérdés, és itt is van egy erős orosz versenyző.) A 148 méter hosszú, 23500 tonnás atommeghajtású jégtörő az északi flotta gyöngyszeme volt: két nukleáris hajtóművel állítólag öt méter vastag jégen is át tudott menni. Orrbökdösés helyett azt a fajta pankrátorstílust képviselte, amikor az ellenfelet a saját súlyával roppantja ketté a versenyző. Akkor még vastagabb volt a jégpáncél a Jeges-tengeren (ma már csak olyan két és fél méter a központi részein is), így időnként teljesen le kellett tolatnia, hogy új lendülettel hasalhasson rá az útjában tornyosuló jégre.

Az Arktyka 1980-ban.
Az Arktyka 1980-ban.
Fotó: Nikolai Zaytsev / Wikimedia Commons

A szovjet északi flottát az ötvenes években kezdtek komolyan fejleszteni, részben katonai, részben expedíciós-szénhidrogénkutatós, de nem utolsósorban kereskedelmi céllal, a tartósabb szibériai vízi út érdekében. Ez egyértelműen jobb ötlet volt, mint a Sztálin-féle halálvasúté, aminek az értelmetlen és befejezhetetlen építésén több tízezer Gulág-fogoly vesztette az életét Szibériában. A tengeren viszont érdemes volt próbálkozni: a Szuezi-csatornán keresztül ma is három hét lenne az út Kamcsatkáról Murmanszkba, ugyanez a Jeges-tengeren hét nap. Csak éppen az a néhány nyári hónap túl rövid, amikor itt tényleg lehet hajózni extra rásegítés nélkül.

A szovjet északi flotta 75, kifejezetten jeges-vízi közlekedésre szánt hajója mellett a csúcsévekben 16 páncélos jégtörő működött. Ekkoriban kezdtek atomreaktorokat kezdtek tenni a csúcskategóriás tengeralattjárókra és jégtörőkre is: az első gyöngyszem az 1957-es kiadású Lenin jégtörő, majd 1975-ben a leningrádi hajógyárban bocsátották vízre hősünket, az akkori világ legnagyobb atomjégtörőjét, az Arktyikát.

Bár a pezsgősüveg szétcsapása után az első indulás kicsit döcögősen ment (az alacsony vízállás miatt négy napig nem tudtak kihajózni a Lénán; nem véletlen, hogy ma már épp a jégtörők svájcibicskásítása a fejlesztési irány, hogy ne csak a jégmezőkön tudjanak ficánkolni, de el is tudjanak jutni odáig a relatíve sekély folyókon), de a fedélzetre vitt kabalaállat, egy élő jegesmedvebocs szerencsét hozott. Azon kívül, hogy a Leninnel ellentétben az Arktyikán mai tudásunk szerint nem történtek eltitkolt nukleáris balesetek sem, évtizedekig ez maradt az északi flotta zászlóshajója, hogy aztán névadója legyen egy egész hajóosztálynak: később még öt másik Arktyika osztályú atomjégtörő készült.

Mire az Arktyika 1977 augusztus elején a jéghelyzet hosszas tanulmányozása után végül keleti irányból elindult, hogy a történelem első hajójaként elérje az Északi-sarkot, tulajdonképpen még tankolnia sem kellett volna, két nukleáris hajtóművével akár három és fél évet is megtehetett üzemanyag-felvétel nélkül.

Az út egyáltalán nem számított veszélytelennek: úgy számoltak, ha valamelyik hajócsavar megsérül, az áttörhetetlen jég körül is zárhatja őket. A hajó a 200 fős legénységgel és a fedélzeten lévő kutatókkal együtt azonban nyolc nap után különösebb incidens nélkül, 12 csomós átlagsebességgel elérte célját: az Északi-sarkot.

A póluson felállítottak egy tíz méter magas póznát, kitűzték rá a sarló-kalapácsos zászlót, a jég alá pedig egy kapszulába betették a szovjet himnusz szövegét – ott kell annak lennie most is valahol, még ha a jég arrébb is kúszott valamennyit azóta. Valóban játszottak egy focimeccset is az Északi-sarkon, de a hajón készítettek egy ideiglenes postabélyegzőt is Északi-sark felirattal; a tengerészek voltak az elsők, akik innen küldtek haza egy lapot, hogy aztán mellékesen postahajóvá avanzsálva azt vissza is szállítmányozzák a kontinensre. Két héttel az indulás után partra is szállhattak újra a kies szibériai sarkvidéken.

Az Arktyika 2008-ig szolgált, akkor szuperálták ki. Annak is megvan a története, hogy miként sikerült megőriznie a nevét. A legenda szerint a jégtörőt 1982-ben a szépszájú pártfőtitkár halála után rövid időre átkeresztelték Leonyid Brezsnyevre, de a legénység ezt annyira cikinek tartotta, hogy addig nem válaszoltak egyetlen „Brezsnyev, Brezsnyev, jelentkezz!” rádióüzenetre sem, amíg nem kapták vissza a régi nevüket – így maradt az Arktyika Arktyika.

183634

A régi név újra szép lesz

Legalábbis az ilyen ügyek iránt lelkesedni tudó oroszok szerint. Bár egy időben úgy tűnt, hogy az atomflotta évei meg vannak számlálva (jelenleg négy nukleáris meghajtású orosz jégtörő van üzemben), most már jócskán benne vagyunk az újabb fejlesztési programban. 2016-ban bocsátották vízre az új Arktyika hajótörzsét; ez szintén a világ aktuális legnagyobbja lesz. Az északi sarkvidék a hatalmas szénhidrogén-tartaléknak, az egyre hosszabban megnyíló északi útvonalnak, lényegében tehát a felmelegedés okának és következményének köszönhetően egyre inkább globális forrózónává válik, Putyin Oroszországa pedig ebben úgy is fő kezdeményező, hogy más regionális ütközésekhez képest itt azért egyelőre van érdemi kooperáció a nagyhatalmak között.

Az oroszok az egyelőre az amerikaiak által uralt LNG piacra is nagyon szeretnének a Jeges-tengeren és Szibériában betörni, a folyékony gáz szállításához pedig egész évben hajózható északi útvonalra lenne szükségük. Jelenlegi számításaik szerint ehhez 10-12 nukleáris jégtörő kellene – ennek az újgenerációs flottának lesz első éke az új Arktyika.

Most, a 40. évfordulón az eredeti útvonalat követve emléktúrát szerveznek az oroszok az Északi-sarkra; a hajó ezekben az órákban talán éppen a póluson várja, hogy a turisták újrajátsszák a negyven évvel ezelőtti jeges meccset. Hogy mennyi most egy ilyen kirándulás árfolyama, nem tudom, pár éve olyan 20 ezer dollárt kóstált egy akciós társasút atomjégtörőn az Északi-sarkra.