Miért nehéz egy németnek kimondania, hogy szereti a hazáját?
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Népemnek különleges képessége van arra, hogy tömegpszichózisoknak vesse alá magát. Olyan adottság ez, amely talán az egyéni boldogsághoz való csekély tehetségének kiegyenlítésére szolgál.
Az eredetileg 1939-ből, a Hitler-kultusz és „a német hisztéria” idejéből származó diagnózist politikai ellenszenvei alapján ki-ki a maga módján értheti azokra, akikre éppen szeretné, az azt idéző új összefoglaló munka a német történelemről mindenesetre külön érdekes az aktuális választás fényében. A Németország és a németek már címében is sokat ígérő munka, és valójában még többet is kapunk, mint az alcímben jelzett 500 évet Luthertől Merkelig: Bihari Péter (A Fazekas történelemtanárának korábbi I. világháborús könyve nekünk kifejezetten tetszett) a germán törzsektől egészen 2016-17-ig mondja el a történelmet német fókuszból.
Merkel és a szauna
Ez a mostani 2. kiadás azon kívül, hogy frissített verzió, lényegre törő történelmi portrékat is nyújt a főszereplőkről. Merkelről például ilyeneket olvashatunk: „Merkel nem igazi erőpolitikus, ereje részben a munkabírásában rejlik (...) kevésbé színes egyéniség, nem túl magával ragadó szónok, és nem tudja a sajtót annyira az ujja köré csavarni, mint az olykor „médiakancellárnak” nevezett Schröder. Merkelt sokkal inkább emberismerete, alapos felkészültsége, a részletkérdések iránti érdeklődése, jó memóriája és mindig tárgyilagos érvelési stílusa emeli az átlagos politikusok fölé.” Néha a könyv Merkelt mintha kimondatlanul is Orbán antitéziseként mutatná be: nincs benne nemzetnevelő szándék, ritkán mond nagy beszédeket, nem nyilatkozik meg „sorskérdésekről” – tudjuk meg.
Érdekes, hogy előtte az összes kancellár sikeres helyi, tartományi politikusként emelkedett fel. Merkel azonban, aki a berlini fal leomlása idején, mint azt néha felróják neki, egy barátnőjével szaunázott, ilyesmit nem mutathatott fel: az utolsó, már demokratikusan megválasztott NDK-kormány helyettes szóvivője volt, mielőtt Kohl a szárnyai alá vette. A 16 évig kancellároskodó (ha végigcsinálja, Merkel őt foghatja be) Kohlról egyébként túl sok pozitívumot nem tudunk meg ebből a könyvből. Minden idők legfelkészültebb kancellárja itt a szociáldemokrata Helmut Schmidt: pragmatikus, felkészült, aki új lendületet adott a francia-német együttműködésnek.
Külön érdekes az 1966-os felállás, amikor először állapodott meg egymással a CDU és az SPD, az előbbit vezető Kiesinger a náci párt egykori tagja volt, míg Willy Brandt hajdan az emigrációból próbálkozott az ellenállás szervezésével. A kölcsönös néppártosodáson kívül Bihari értelmezésében a pártrendszer pragmatizmusának, koalícióképességének a bizonyítéka a legutóbb kiesett, de most megint koalícióesélyes FDP helyzete is: a liberálisok az 1949 utáni 49 évből 42-ben voltak kormányon – úgy, hogy két számjegyű eredményt csak kivételesen értek el.
Teutománia
Itt ugyan egy keserű néplélektani aforizmával indítottunk, a kötetből inkább az derül ki, hogy a nemzetkarakterológiai vélelmek milyen gyors avulásúak. Az a kép például, hogy a németek a katonai erények megtestesítői, csak az 1800-as években terjedt el – és bár ekkor éppen a franciák voltak a kifinomult dekadensek, nem sokkal korábban még fordítva állt a dolog. A 17-18. században speciel a franciák számítottak, a harciasság és a militarizmus megtestesítőinek, akikkel szemben a németek a költők, zeneszerzők, filozófusok nemzeteként gondoltak magukra.
Tulajdonképpen ez az egyik olyan feloldhatatlannak tetsző ellentmondás, ami miatt a német történelem sokaknak különös rejtély, a legmagasabb szellemi teljesítmények és a zsarnoki tekintélyelvűség közötti ingajáték. Kant és a porosz junkerek világa; Bismarck és a humboldti egyetem; a weimari avantgárd pezsgése és a közelgő nácizmus. Vagy mint a könyvben is olvasható: dr. Jekyll és Mr. Hyde, a modern Németország kettőssége, amint a mintademokrácia totális faji diktatúrába fordult.
Bár a „Sonderweg”, az állítólagos német „különutasság” fogalma eredetileg pozitív kicsengésű volt, a nácizmus hatalomra jutása után a patologikus társadalomfejlődés kérdésével kapcsolódott össze. Ez akkor is a német történelem alapkérdése, ha annak egyáltalán nem feltétlenül Hitler kell, hogy legyen az origója, és ma már – mint azt Bihari kiemeli – maga a német különutasság tézise is idejétmúlt. A nyugatias fejlődési úttól való időleges elválás – hangsúlyozza – nem a német lélek sötét bugyraiból következett, sokkal inkább a többszörös megkésettségből: késői és nem eléggé erős polgárosodás, a nemzeti egység és demokratizálódás lassúsága; a 19. század túl nagy, túl sok és túl gyors kérdését errefelé lehetetlen volt egyszerre megoldani.
A lélek istené, minden más az enyém
– jelentette ki Frigyes Vilmos, a porosz „káplárkirály”, majd „Észak Spártáját” az a Nagy Frigyes tette nagyhatalommá, aki a felvilágosodás alakjaként mélyen megvetette a közönségesnek tartott német nyelvet. Dr. Jekyll és Mr. Hyde, úgy tűnik, időnként ugyanabban a ruhában jelennek meg. Eleve, a reformok, az egyetemalapítás és a szellemi dominancia célja alakították a porosz államot is, mely aztán az etatizmust erősítette meg, míg a német nacionalizmus (hajdani nevén teutománia) kialakulásában a romantika és a filozófia játszott meghatározó szerepet: Herdertől Schleiermacheren át (nála már miden népnek megvan a maga istentől kapott hivatása) Fichtéig, ahol az ősnépnek gondolt németségnek az egész emberiség megváltó kulturális küldetése van.
Ekkor fejlődik ki a kisszerű jelennel szemben a dicső középkor, a ragyogó német gótika és a romlatlan nép eszméje – és innen származik a mai mai német zászló is: a fekete-piros-arany eredetileg a diákegyesületek színei voltak. Az egységes Németország ekkor még nem is nagyon merült fel, Humboldt azt a német hagyományokkal is ellentétesnek gondolta, de a folyamatot gátolta az is, hogy soha nem volt valódi hatalmi centrum; a történelemből legalább tíz fővárost lehet mondani. „Némethon? De merre van hát? Nem tudom, e földet hol találom” – Schiller mondatai a könyv mottójául is szolgálnak.
Németország küldetését abban látom, hogy tartsa távol magát a demokráciával való mindenfajta szégyenletes kapcsolattól
– mondta a német egységet megteremtő és Németországot nagyhatalommá tevő Bismarck. Kérdés, hogy a Vaskancellár, mint mondták, valóban vérrel és vassal, vagy inkább szénnel és vassal, az ipari fejlődéssel érte el a felemelkedést, de ennek az ára biztosan magas volt: Nietzsche arról írt, hogy a német szellemet kiirtották a német birodalom kedvéért, míg Weber szerint Bismarck egy olyan „éretlen nemzetet hagyott hátra, amelyet hozzászoktatott ahhoz, hogy élen álló nagy államférfi gondoskodik a politikai szükségleteiről”. Ezt a nemzetet aztán II. Vilmos, a pukkancs, gyerekesnek mondott császár, aki a parlamentet disznóólnak, a szocdemeket majmoknak, a nemeseket kutyáknak, a tábornokait pedig seggfejeknek nevezte, belevitte egy háborúba, éppen úgy, ahogy azt Bismarck megjósolta – még ha ma már nem is hiszik, hogy mint azt a Fischer-tézis hirdette, az I. világháborúért Németország lett volna az egyedüli felelős.
Bűntudat és szégyenlős hazaszeretet
A német emlékezetpolitikának Bihari szerint még talán a magyarnál is több kanyart és zsákutcát kell bevennie. „Itt a patriotizmus más országokban normálisnak számító megnyilvánulásai is gyanúsak lehetnek, miközben – a nácizmus örökségeként – a németek hajlamosak jó adag visszamenőleges bűntudattal a negatívumok démonizálására”. Németországon kívül tényleg bizarr olyan szabadkozást hallani egy ország vezetőjétől a hazaszeretet kapcsán, mint például ebben a Merkel-beszédben:
Örömöt is jelent számunkra az, hogy németek vagyunk. Ezt én ma már ki tudom mondani.
A német „hipermoralizmust” és erkölcsi túlteljesítést páran élesen szokták bírálni a magyar jobboldalon is. Bihari inkább egy kicsit megértetni szeretné, és egy olyan Merkel beszédet idéz, amiben a kancellár lényegében azt mondja, hogy a mai Németország csak a II. világháborús bűnökkel való szembenézés által létezhet: „Mivel elismertük a holokauszt semmi mással össze nem hasonlítható voltát, ma elmondhatjuk: szabadok vagyunk, egységesek, szuverének. Ennek az elismerése tett minket azzá, akik vagyunk.”
„A magyar közvélemény talán nem érzékeli eléggé, hogy ezek a német értékek egyúttal a mai Európai Uniónak is meghatározó értékeivé váltak. A világháborús népirtás nem azért vált központi kérdéssé, mert az a zsidókkal történt, hanem azért, mert példája lett annak, milyen embertelenségre képes egy modern diktatúra”. Ez itt már tényleg nem annyira a szaktudomány, mint a nagy emlékezetpolitikai narratívák terepe, és a Németország és a németek amellett tesz hitet, hogy 1945 után a németek kaptak egy második esélyt, amivel jól tudtak élni: visszatértek az európai történelem „fővonalához”, vagyis a demokráciához, mert hogy a legnagyobb németek egyúttal nagy európaiak is.
Mindez persze, mint azt maga a szerző is hangsúlyozza (a német történelem túl bonyolult és összetett ahhoz, hogy valami általános tanulságot lehessen levonni belőle) nagyon máshogy is megírható lenne. Akár a krumpli történetén keresztül is: a grenadírmarstól, amitől a katonák masíroztak, a javuló népélelmezésen és a forradalmi hangulatot megteremtő burgonyavészeken át 1945-ig, amikor a berliniek a Reichstag romjai mellett ültettek krumplit.
Borítókép: Rainer Jensen / AFP.