Ilona
17 °C
32 °C

Mindenki be volt lőve, aztán jöttek a nácik

11221439 1472722769698062 2035189446005773659 o
2017.12.13. 14:55
A nácik droghasználata viszonylag ismert, de összefüggéseiben keveset kutatott téma. Norman Ohler könyve, a Totális kábulat: Drogok a Harmadik Birodalomban a nácik kábítószer-fogyasztási szokásai és a második világháborús német hadműveletek között keresi az összefüggést – és sajnos túl gyakran találja meg. A száraz levéltári dokumentumokat a szerző spekulációkkal és konteókkal teszi még izgalmasabbá, és ezt nem is igyekszik titkolni. Pedig a náci katonák metamfetaminfogyasztása, Hitler vélelmezett drogfüggősége és a német vegyipar fejlettsége önmagukban is érdekes témák.

Norman Ohler nem történész, nem tudományos munkát akart írni. A magyarul a Kossuth Kiadónál frissen megjelent Totális kábulat alapötlete egy barátjától származik, aki a figyelmébe ajánlotta a húszas-harmincas évek dekadens, illetve a vérben-metamfetaminban úszó negyvenes évek Berlinjének történetét. Fikciós műnek szánta, akárcsak három korábbi könyvét (Die Quotenmaschine; Mitte; Ponte City), de az archív anyagok böngészése közben rájött, hogy ehhez a sztorihoz nem kell mást hozzátenni, csak forrásmegjelöléseket. Néha mégse tudott ellenállni a kísértésnek.

A Totális kábulat a nácizmus történetének egyik legolvasmányosabb drognaplója. A betekintési lehetőség dr. Theodor Morell, Hitler személyes orvosának naplójába önmagában is izgalmas; hát még amikor kiderül, hogy a fontos politikai és stratégiai döntések időpontjában a Führer talán cefetül be volt állva valami rafinált kábítószertől!

És nemcsak ő. Hanem az egész Wehrmacht. Sőt, az egész Harmadik Birodalom.

Na, az efféle túlzásokat kell fenntartásokkal fogadni.

Az emberek gyakran emlegetik Hitlert szörnyetegként, mintha ettől kicsit kevésbé lenne ciki embernek lenni. A történészek nem egy világpusztító rémet látnak Hitlerben, hanem egy, a kilátástalan tömeget fanatizáló diktátort, aki lelkesen töltötte be a történelem által rá ruházott, elég undorító szerepet. Sok mindent megmagyarázna, ha kiderülne, hogy eszelős döntéseit drog hatására hozta meg – és nem is lenne alaptalan vélekedés. Hiszen a drog kihat az ítélőképességre!

Kényelmes kifogás lenne, de nem lenne igaz. Hitler színjózan volt, amikor a börtönben elv- és cellatársának, Rudolf Heßnek írógépbe diktálta a Mein Kampfot. Neki – ehhez – nem kellett anyag, csak a következmények elviseléséhez.

Szodoma, Gomorra, Bauhaus

A Totális kábulat (és más történelmi források is) Bauhaus-házikós anarchista genderutópiaként ábrázolja a húszas évek Berlinjét, ahol minden utcasarkon csúcsminőségű heroint és kokaint lehet kapni. Az erről szóló összefoglaló a könyvben alig néhány lapnyi, de a következmények megértéséhez igen fontos.

Amikor Németország 1918-ban elvesztette a világháborút, a versailles-i békeszerződés megfosztotta őket a maradék kevés gyarmatuktól is. A franciák és az angolok külföldről importálhattak természetes stimulánsokat – kávét, teát, borsot vagy vaníliát –, de a háborús letargiától sújtott Németországnak nem voltak ilyen forrásai. A német gépgyártás és vegyipar viszont már akkor is a világ élvonalába tartozott.

Hozzáfogtak hát, hogy vegyi úton javítsák a hangulatot.

Akkoriban Berlin – a világ harmadik legnagyobb városaként – az egyik legkozmopolitább helynek számított. A Berlini Egyetemen világszínvonalú tudományos kutatás zajlott, 1921-ben Albert Einstein is itt élt, amikor Nobel-díjra jelölték. Hódító útjára indult a német expresszionizmus, kialakult a Bauhaus építészeti irányzat, csodálatos zenedarabok születtek, a színházakat Bertolt Brecht uralta, illetve Jung, és kezdtek elterjedni a hangos filmek, olyan remekművekkel, mint Fritz Lang Metropolisa.

Magnus Hirschfeld már 1919-ben megalapította az Institut für Sexualwissenschaftot (proto-genderszak), mivel hitt benne, hogy a homoszexualitásnak tudományosan magyarázható okai vannak, és harcosan kiállt a transzneműek, a homo- és a biszexuálisok jogaiért. Ez akkoriban radikális gyakorlatnak számított: a koncentrációs táborokat felszabadító angolok például a meleg foglyokat ismét rács mögé dugták, mivel a homoszexualitás az ő törvényeik szerint is tiltott volt.

Szóval Berlin a húszas aranyévekben haladó szellemű társadalmi-kulturális fellegvár volt, pezsgő művészi és tudományos élettel. Igazi liberális fertő, ahol a világháború okozta poszttraumás stresszt mindenki drogokkal kezelte. A hatvanas években a polgárjogi mozgalmak, a pszichedelikus rockzene, az amfetamin és az LSD tarolt. A nyolcvanas-kilencvenes években a thatcherizmust nyögő brit munkásosztály a punk után felfedezte magának az acid house-t és az ecstasyt. A németeknek ugyanez volt a húszas években a filmművészet, az expresszionizmus, a világhíres éjszakai élet és a szexuális szabadság, amihez hozzácsaptak egy csomó ópiátot és kokaint. Az ellátmánnyal nem volt gond, mivel a legnagyobb német vegyipari konszernek 1925-ben egyesültek, és IG Farben néven létrehoztak egy frankfurti központú céget.

A világ legnagyobb vegyipari központját, ahol szó szerint tonnaszámra gyártották az első osztályú kábítószert.

Az ópiátok akkoriban igazi német specialitásnak számítottak. A Made in Germany felirat a német áru kiválóságának védjegye volt, és nem volt kivétel a gyógyszeripar sem. A Bayer heroinját kezdetben köhögés elleni gyógyszerként reklámozták. 1926-ra Németország lett a világ első számú morfiumtermelője. Ők látták el a heroinpiac 98 százalékát. Futotta rá: az alkaloidaipar csak 1928-ban 200 tonnányi ópiumot finomított.

A Merck, a Boehringer és a Knoll uralták a globális kokainpiac 80 százalékát. A gyártáshoz szükséges kokaint legálisan importálták, évente több ezer tonnát – Peru teljes kokaintermése a Weimari Köztársaságban kötött ki. A legkelendőbb drogokat az ecstasyt is előállító Merck gyártotta; a kokainjuk annyira jó minőségű volt, hogy a jellegzetes címkével ellátott terméküket a kínaiak is hamisítani kezdték. A vegyipari konszernek egy Ópium és Kokain Akciócsoportot hoztak létre, ami a vegyipar és a kormányzat működésének összehangolásáért lobbizott.

És közben zajlott az élet.

„Kokainról és morfiumról szóló filmek mentek a mozikban, és minden utcasarkon vény nélkül kapható volt az összes gyógyszer és drog. Állítólag a berlini orvosok negyven százaléka morfinista volt. Csiacsouból, a Németország által Kínától az ópiumháborúk nyomán a Hongkongéhoz hasonló konstrukcióval bérbe vett szabadkereskedelmi övezetből származó kínai kereskedők Friedrichstadtban ópiumbarlangokat és illegális éjszakai mulatókat nyitottak a belvárosi hátsó udvarokban. A felhajtók röplapokat osztogattak az Anhalter pályaudvarnál, illegális partikra és élménydús estélyekre csábították a palimadarakat. Tömegesen vonzották a szórakozni vágyókat a nagy klubok, mint például a Haus Vaterland a Potzdamer Platz-on, vagy a Bluemenstraßén található és szexuális szabadosságáról híres Ballhaus Resi, de hasonló vonzerővel bírtak a kisebb helyek is, mint a Kakadu Bar vagy a Weisse Maus („Fehér Egér”), melynek bejáratánál álarcokat osztogattak, hogy a vendégek megőrizhessék anonimitásukat. A szomszédos nyugati országokból megindult a drog- és a partiturizmus, mert Berlin egyszerre volt izgalmas és olcsó.”

Hitler és a nemzetiszocialisták ezt földi pokolként élték meg. Berlint a második legvörösebb városnak tartották Moszkva után. Míg a német társadalom alámerült a kábulat világába, addig a nácik és a baloldaliak egymást ölték a hatalomra jutásért. Végül Fritz Langot leváltotta Leni Riefenstahl, a Weimari Köztársaságot pedig Adolf Hitler Harmadik Birodalma.

Az IG Farben-Bayer gyógyszergyár a németországi Leverkusenben
Az IG Farben-Bayer gyógyszergyár a németországi Leverkusenben
Fotó: E. O. Hoppe

Mr. Brownstone

A náci hatalomátvételre 1933. január 30-án került sor. Nyomban fölszámolták a szórakoztatóipart, elvégre a nemzetiszocializmus önmagában is ütős cucc! Ugyanilyen érvvel söpörték szőnyeg alá a drogkérdést a szocializmusban: rendes ember nem drogozik, mert a szocializmus boldoggá teszi.

A nácik megkezdték az egészségesélet-kampányt. Pártvezetőjük, Adolf Hitler aszketikus életvitelét állították például a német nép elé: a Führer az első világháború óta nem dohányzik, vegetáriánus, és még a női testtől is megtartóztatja magát!

Mivel nem bíztak a felvilágosító plakátok azonnali sikerében, a biztonság kedvéért a nácik kábítószer-ellenes munkaközösségeket hoztak létre, ami besúgóhálózatként működött. Az orvosok felmentést kaptak a titoktartási kötelezettség alól, ha drogfogyasztót kezeltek. Nem volt se rehabilitáció, se terápia, se fokozatos leszoktatás, legfeljebb kényszergyógykezelés. Mármint a Harmadik Birodalom első napjaiban; később a függők rögtön a koncentrációs táborba kerültek. A függőket a szellemileg visszamaradottak közé sorolták, és megtiltották, hogy házasodjanak és gyereket vállaljanak. A nácik arra hivatkoztak, hogy

fajhigiéniai okokból meg kell akadályoznunk a kóros függőségben szenvedők szaporodását.

A drogfüggőket a náci propaganda bűnöző hajlamú elmebetegekként kezelte, majd később simán összemosták a zsidó mételyt és a kábítószeres fertőt. Már nem lehetett tudni, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik, annyira egyforma volt a zsidókra és a drogosokra használt fogalomkészlet. Ez, jegyzi meg Ohler, egyébként máig sem változott.

Ijesztő, hogy ezek közül egyes kifejezések mennyire ismerősen csengenek a fülünkben ma is. Miközben más náci szószörnyetegeket teljesen kiirtottunk a nyelvünkből, a kábítószer elleni küzdelem terminológiája mélyen belénk ivódott

– írja Ohler, aki egy interjúban elmondta, hogy fiatalkorában többféle kábítószert kipróbált.

Horogkereszt és hipokrízis

De a nácik drogellenes propagandája csak porhintés volt. A berlini olimpiai plakátokon a test volt a szent templom – arról meg mindenki hallgatott, hogy egyes sportolók az amfetamintartalmú Benzedrinnel doppingoltak. A német propaganda mindent megtett, hogy az egészséges élet kultuszát erősítsék, de a náci vezérkar eközben nem vetette meg a drogokat. A Gestapót megalapító Hermann Göring, a német légierő parancsnoka egy korábbi sérülése miatt morfinfüggőségben élt; a háta mögött Möringnek csúfolták. És ha hihetünk az Ohler által előkeresett orvosi papíroknak,

Hitler szervezetében több kábítószer fordult meg a háború alatt, mint egy vidéki gyógyszertárban.

Ami azt illeti: a papíroknak hihetünk, de annak nem, hogy Ohler mit olvasott ki belőlük. Az erősen valószínűnek tűnik, hogy Hitler fogyasztott kábítószereket – kokaint, metamfetamint, morfiumot, vitamininjekciókat, és más kísérleti gyógyszereket. Legfeljebb a mennyiségen lehet vitatkozni, de azon érdemes is, mert Ohler szerint Hitler a háború végére elvonási tünetektől szenvedő, beszámíthatatlan emberi ronccsá vált a súlyos drogfüggősége miatt. 

Adolf Hitler méregkeverője

Dr. Theodor Morell
Dr. Theodor Morell

Hogy a Führer kapcsolatba kerülhetett a drogokkal, abban nagy szerepe volt dr. Theodor Morellnek, Hitler személyes orvosának.

Morell nem sokkal a náci párt megalapítása után belépett az NSDAP-be, és felesége vagyonából rendelőt nyitott az előkelő Kurfürstendammon. Jövedelmező magánpraxisában a rangos párttagok egymásnak adták a kilincset.

Morell úttörő volt a vitamininjekciók használatában, és a betegek szerették, mert ezek gyors és látható eredményt hoztak. Kezelt értelmiségieket, híres színésznőket, katonatiszteket és gazdag gyárosokat.

1936-ban ajánlották be Hitlernek, aki gyorsan bizalmába fogadta Morellt, miután a doktor enyhítette a felfúvódással járó gyomorpanaszait és bélbántalmait. Csak neki vallotta be, hogy egészségi állapota olyan rossz, hogy néha a beszédei megtartása is nehezére esik.

Morell jód, máj- és vitamininjekcióinak hatására a Führer csakugyan jobb formába került. Hitler annyira hálás volt neki, hogy a doktor szó szerint elengedhetetlen szövetségesévé vált. Morell a háború után azt mondta: alighanem ő volt az egyetlen ember, aki a háború végéig minden második napon látta Hitlert.

Kristály, éjszaka

Amikor a Temmler Művek vegyészmérnöke, dr. Fritz Hauschild megtudta, hogy a berlini olimpia eredményei részben az amfetamintartalmú Benzedrin hatására alakultak így, tanulmányozni kezdte az N-Metilamfetamin nevű molekulát. A Temmler 1937. október 31-én készült el saját metamfetamin-termékével. A szer neve Pervitin lett.

Tiszta metamfetamin volt: mai nevén kristálymet.

A Benzedrin és a Pervitin között az a különbség, hogy az előbbi a sima amfetaminra épül, amit utcai forgalomban speedként ismerünk. A hatása gyengébb, mint a metamfetaminé, de nem is annyira káros.

"Csodaszer mellékhatások nélkül"
"Csodaszer mellékhatások nélkül"

Mivel a metamfetamin molekulaszerkezete hasonlít az adrenalinéhoz, átjuthat a vér-agy gáton, majd az agyba jutva beindítja a noradrenalin és a dopamin termelését. Megnő az önbizalom, elillan a fáradtság, a fogyasztót mámoros eufória önti el – ide nekem a világot! A szer hatását még 12 óra múlva is érezni; nagyobb dózisban több napig ébren tart.

De a szervezet tartalékai végesek: az idegsejtek egy idő után nem bírják a túlterhelést és elpusztulnak. Csökken a koncentrációs készség, eluralkodik a kimerültség, kognitív zavarok lépnek fel, depresszióval és sötét hangulattal súlyosbítva.

A Temmler nem törődött a szer hosszú távú mellékhatásaival, csak az előnyeit ecsetelte. A háziorvosoknak küldött termékminták felkeltették a páciensek érdeklődését a Pervitin iránt, amit hangulatjavítóként és teljesítményfokozóként is használtak, de kokain- és ópiátfüggőket is kezeltek vele. Óriási siker lett. 

„A Pervitin minden társadalmi rétegben népszerűvé vált: szedték a titkárnők, hogy gyorsabban tudjanak gépelni, a színészek, hogy az előadás előtt egy kissé feldobják magukat; az írók, hogy világos fejjel végig tudják dolgozi az éjszakát, de a nagyüzemek futószalag mellett dolgozó munkásai is, hogy még nagyobb munkateljesítményt csiholjanak ki magukból. A bútorszállítók több bútort tudtak elszállítani, a tűzoltók gyorsabban oltották el a tüzet, az éjjeliőrök már nem bóbiskoltak el a feladatuk közben, a mozdonyvezetők zokszó nélkül vezették hosszú órákon át a mozdonyokat, és a teherautó-sofőrök is beletapostak a gázba, és pihenő nélkül száguldottak terhükkel a rekordidő alatt megépített autópályákon. Az ebéd utáni szunyókálásnak egyszer s mindenkorra vége lett.”

 – írja Ohler, de ezúttal nem tesz hivatkozást a szöveg mellé. Való igaz, hogy a Pervitin nem szorult rá a népszerűsítésre: a szer eladta magát. De hogy a Harmadik Birodalomban 1937-től 1945-ig mindenki metamfetaminon élt – ahogy néha Ohler sugalmazza –, az egyszerűen nem igaz.

De a hadsereg meglátta a fantáziát a készítményben.

Dr. Otto F. Ranke professzor, a Wehrmacht orvosa olyan szert keresett, ami fáradhatatlan szuperkatonát farag a németekből. A Pervitin ígéretes harci drognak tűnt, de addigra már befutottak a rossz hírek is a szer mellékhatásairól. A Müncheni Egyetemen külön kijózanító részleget kellett létrehozni azoknak a diákoknak, akik Pervitin-túladagolás miatt lettek rosszul. Hja, talán nem kellett volna recept nélkül, csokis ízben is piacra dobni egy potenciálisan veszélyes készítményt, főleg nem hosszú távú hatástanulmány nélkül.

De már késő lett volna visszatáncolni. Amikor a nácik 1939 szeptemberében lerohanták Lengyelországot, a náci katonákat nem a hazaszeretet hajtotta, hanem a metamfetamin.

Hullafáradt vagyok, és ebből már elegem van. Minél hamarabb küldjetek még egy kis Pervitint és Hillhall- vagy Kamil-cigarettát

– írta a frontról hazaküldött levelében a későbbi irodalmi Nobel-díjas Heinrich Böll.

A Pervitint akkor még nem alkalmazták hivatalos harci drogként, de a Wehrmacht titokban hatalmas készleteket vásárolt fel a gyógyszertárakból. Amikor Németország villámháborút indított Franciaország ellen, a páncéloshadosztályok és a Pervitintől feltüzelt gyalogság sosem látott stratégiával és lendülettel dúlta végig az országot, és néhány napon belül megközelítették Párizst. 

„Nem volt benne félelemérzet – tipikus jele a nagy adagban történő metamfetaminfogyasztásnak. Akár az éjszaka közepén is gyorsan továbbhaladt, egyenesen a menetoszlopból is megtámadott jól kiépített védelmi állásokat, lövedékek özönét zúdította az ellenségre, és váratlanul csapott le. A franciák kétségbeestek a nagy sebességgel védelmi állásaik felé robogó gépszörnyetegek láttán. Hogyan is kellett volna reagálniuk? Erre nézve nem voltak utasítások, ilyen szituációval a hadgyakorlatok során sem ismerkedtek meg”

– írja Ohler Erwin Rommel német tábornagy franciaországi akcióiról.

Megint egy igazolhatatlan állítás. Rommel remek stratéga volt, ez igaz; az offenzíváknál valóban hatalmas lendületet ad a támadásnak a meglepetésszerű lerohanás; és a francia és brit csapatok valóban nem voltak felkészülve rá, hogy a német hadsereg támadásának lendülete nem fog lanyhulni. De hogy ez bizonyítaná, hogy Erwin Rommel drogok hatása alatt vezette győzelemre a páncéloshadosztályát? Korántsem. De tény, hogy a történetnek ezen a ponton nagyon kellett egy tankból derékig kihajoló, a pusztítás parancsszavait ordító, metamfeatmintól szétcsapott náci.

Ranke eközben járta a frontot, és ezerszámra biztosította a gyógyszerutánpótlást a frontkatonáknak. 

„1940. június 6. vasárnap. Nem sokkal a tervezett indulás előtt, 10 órakor előáll a kocsimmal Holt, a sofőröm, aki éjszaka nem talált rám. Hurrá. Bepakolunk 40 000 Pervitint. Indulás 11-kor a 14. hadtesthez. Első csokoládém (én ülök a volánnál). Lormes főterén egy csésze kávé, utána tovább Montesauce-ig. Egész nap csak egy csomag kekszet ettem.”

A Wehrmacht csak 1940-ben több mint 35 millió tablettát osztott szét a frontkatonák között. Soknak tűnik? Mindjárt más a helyzet, ha elosztjuk a számot a két és negyedmillió frontra induló német katonával: fejenként 15 tabletta jutott. És mivel ezeknek a javát eleve a tankhadosztályok kapták, sok olyan katona lehetett a német hadseregben, aki soha nem evett metamfetamint.

A Pervitin lendülete 1941-ben tört meg. Az orosz fronton nem lehetett villámháborút vívni, és a német katonák ereje hamar felőrlődött. A megtorpanásaik alatt a szovjeteknek mindig volt idejük tartalékokat mozgósítani, és lassan visszaszorították a német alakulatokat. (Noha Hitlerék még az utolsó pillanatokban is a háború megfordításában bíztak, méghozzá egy a Pervitinnél is potensebb új csodadrog segítségével.)

A vereségekkel párhuzamosan a Führer kedélyállapota is romlott, és Morell kénytelen volt egyre nagyobb vitamin- és kábítószeradagokat adni neki. Nyilvános fellépései és fontos tárgyalásai előtt a doktor injekciói hozták formába. Hol máj- és vitamininjekciókat fecskendezett Hitlerbe, hol serkentőszereket, hol stimulánsokat. A vezérkar nem nézte jó szemmel Hitler és Morell kapcsolatát, és meg is próbálták eltávolítani, de Hitler ragaszkodott hozzá.

Talán dünnyögj egy új mesét

Ohler mindig talál egy történelmi eseményt és egy bejegyzést Hitler oltási kartonján, amiből sajátos összefüggéseket vezet le. Ennek alapján úgy tűnhet, a harci drogok használata és a hadműveletek sikerei között csakugyan szoros összefüggés van. De ettől igaz lesz-e? Ilyen alapon kereshetnénk összefüggést a metamfetamin népszerűsége és a tömegek fanatizálhatósága között, hiszen Észak-Koreában szinte a metamfetamin az egyetlen vegyipari készítmény, amit a lakosság gyógyszerként használhat, és ők is egy Hitlerhez hasonló diktátort tartanak a vállukon.

Hiába hangzik logikusnak, ez csak látszólag ok-okozati összefüggés: az egész helyzetről a hiánygazdaság tehet.

Ahol nincs fájdalomcsillapító, ott a veszélyes kábítószer is jobb alternatíva lesz, mint a fájdalom. Viszont a Totális kábulat az ilyen látszólagos összefüggésekből gyakran épít alternatív történelmet.

Ohler minden történelmi hézagba megpróbál becsöpögtetni egy kiskanálnyi heroint. Amikor a Führer napi injekcióadagjait próbálja kisilabizálni Morell macskakaparásos jegyzeteiből, gyakran bonyolódik találgatásokba. Hitler szuggesztív fellépésének hatására Benito Mussolini még annak ellenére sem lép ki a háborúból, hogy a szövetségesek már Rómát bombázzák? Magyarázat: Hitler Eukodal-injekciót kapott, amit az oltási lapján Morell X-szel jelölt, és feltételezhető, hogy ez azt jelzi. De akkor máshol miért írta ki, hogy csakugyan Eukodalt kapott? Mert Morell félt a Gestapótól, és attól, hogy mit szólna Himmler és Göring, ha megtudnák a papírokból, hogy drogfüggőt csinált a Führerből. És így tovább.

Dr. Theodor Morell és Adolf Hitler 1944-ben
Dr. Theodor Morell és Adolf Hitler 1944-ben
Fotó: Scherl

A Totális kábulatra az efféle spekulációk miatt nehéz komolyan vehető történelmi munkaként tekinteni. Ohler is elismerte, hogy szándékosan domborította ki a drogfogyasztás aspektusát, mert szerinte a Harmadik Birodalomról írt történelmi munkák ezt hajlamosak elbagatellizálni. 

„Kevésbé tévesztjük meg az olvasót, ha felhívjuk a figyelmét arra, hogy a történetírás a legjobb esetben is (csak) irodalom. Vizsgálatunk tárgyát szokatlan és némileg eltorzított perspektívából fogjuk nézni, és reméljük, hogy éppen ez a „torzítás” segíti hozzá az olvasót a valóság jobb megértéséhez”

– írja a magyar kiadás használati utasítása. Talán azért is fontos ezt feltüntetni, mert az angol kiadást – ami ezzel a témaválasztással bérletet váltott magának a New York Times bestsellerlistájára – épp emiatt bírálták. Hogy ez nem annyira igaz történet, mint inkább igaz történet alapján.

11873457 1472853363018336 6879120025470802778 n
Kép: Norman Ohler

Rutinos drogfogyasztók – mint amilyennek Ohler is vallja magát – időnként hajlamosak a másik furcsa viselkedését pszichoaktív szer fogyasztásával magyarázni. Mitől ilyen hülye ez, be van állva? Körülbelül ilyen logikával lehet levezetni, hogy a Harmadik Birodalom, a második front Oroszország ellen, meg az egyszemélyes tengeralattjárókban a La Manche-csatornára kiküldött, harci drogokkal teletömött gyerekkatonák egy össznemzeti amfetaminpszichózis melléktermékei.

Sajátos megközelítés, de kissé veszélyes. A drogozás nem ad felmentést az elkövetett háborús bűnökre, de amikor Ohler ezt használja magyarázatként, az olyan hatást kelt, mintha megpróbálná elhárítani a felelősséget. Pedig a történelem már többször bebizonyította, hogy a felelőtlen döntésekhez nem kell kábítószer.

A nácik drogfogyasztásának kidomborítása még érthető gesztus lenne, de ez a domborítás néha súlyos konteókba csúszik át. Nem is feltétlenül mentegetőzési szándékkal, csak azért, hogy a nézőpont szokatlanabb, a cselekmény érdekesebb legyen. A Totális kábulattal nem az a baj, hogy fikció. A mexikói drogkartellek háborúját is a Don Winslow-krimik adják vissza a legjobban, pedig azok nem akarnak szakirodalomnak látszani. Csak ennyi túlzás, valószínűsítés és elhamarkodott következtetés után hajlamosak vagyunk kétkedve fogadni, hogy HItler a háború végén heti 150-200 tablettát szedett, és 18-20 injekciót kapott.

Az, hogy Ohler novellista, jót tesz a könyv olvashatóságának, de a nagyvonalú következtetések miatt megesik, hogy még a gondosan hivatkozott tényeket is gyanakodva méregetjük. A Führer drogfogyasztásával foglalkozó történelmi munkák és dokumentumfilmek, illetve a nácik metamfetaminhasználatáról szóló könyvek (mint Werner Pieper Nazis on Speedje) segíthetnek megfelelő kontextusba helyezni a Totális kábulatot. Jobban járunk, ha nem kizárólag ebből a könyvből akarjuk megérteni az SS működését.

(„De az SS-eket felesleges megérteni, elég kiirtani őket” – mondhatná Jorge Semprun.)

(Borítókép: Facebook/Norman Ohler)