Rossz háború, rossz helyen, rossz ellenség ellen

A kereskedelmi és geopolitikai szempontból stratégiailag fontos területen fekvő Korea több ezer éven keresztül, a 20. század közepéig egy ország volt. Az északi-déli megosztottság közvetlen előzménye, hogy a nagyhatalmi álmokat dédelgető Japán 1910-ben annektálta, és hivatalosan is a Japán Birodalom részévé tette, ami ellen akkor sem az Egyesült Államok, sem Nagy-Britannia nem emelt kifogást.

Japán három évtizedig olyan szinten nyomta el a hetvenmilliós koreai népet, hogy még a más nemzetek szabadságmozgalmairól szóló könyveket is betiltották a félszigeten. Például az Elbeszélések a hős Kossuthról szóló című művet is, amely az első Magyarországról szóló könyv volt Koreában – írja Csoma Mózes, a Korea – Egy nemzet, két ország című munkájában.

A második világháború végén az USA és a Szovjetunió megállapodtak Potsdamban, hogy a 38. szélességi fok környékén felosztják a félszigetet, attól északra a szovjet, délre pedig az amerikai csapatok szállták meg az országot. A két övezetben egymástól független hatalmi központok alakultak a két hidegháborús szuperhatalom katonai felügyelete mellett. Ezekből délen az ENSZ közreműködésével kikiáltották a Koreai Köztársaságot, amelyet az USA és szövetségesei azonnal elismertek. Válaszul északon bejelentették a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság megalakulását, amelyet elsőként a Szovjetunió ismert el.

Mao és Sztálin nemzetközi dominanciaharca 

Egyik újonnan létrejött Korea sem volt elégedett a helyzettel, mindkét államalakulat szerette volna egyesíteni az országot, de nem diplomáciai eszközökkel, hanem fegyveres erővel. A déli vezetés többször nyilvánvalóvá tette, hogy lerohannák északot, ezt azonban megakadályozta az USA, amely olyan alacsony szinten tartotta a déli hadsereg felszereltségét, hogy az csak a rendfenntartásra legyen elegendő.

Kim Ir Szen észak-koreai kommunista diktátor viszont meggyőzte Sztálint, hogy jó ötlet háborút kezdeményezni Dél-Korea ellen. Észak azért is lehetett ennyire bátor, mert Douglas MacArthur tábornok, az USA csendes-óceáni erőinek főparancsnoka egy interjúban arról beszélt, hogy Dél-Korea nem tartozik az USA védelmi vonala mögé, vagyis arra számíthattak északon, hogy dél lerohanása csupán diplomáciai kardcsörtetést válthat ki. Nem így történt: az 1950-ben kirobbant, három évig tartó korai háborúban több mint harminc ország vett részt,

A háborút többször úgy interpretálták, hogy szovjet-kínai összeesküvés volt az amerikaiak ellen, ami valószínűleg elég távol áll a valóságtól. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a kommunista nagyhatalmak ázsiai pozícióharcáról volt szó – írta Henry Kissinger a Világrend című könyvében. A kínai-szovjet szövetség ugyanis valójában nem volt annyira egységes, mint sokan gondolták, Sztálin és Mao gyanakodva figyelték egymás tevékenységét, és mindketten az ázsiai vezető hatalom szerepére áhítoztak.

• Az Észak-Korea háborúját engedélyező Sztálin azzal számolt, hogy a konfliktus határmenti krízisbe sodorhatja Kínát, az USA figyelmét pedig Európáról Ázsiára irányíthatja, vagy legalábbis mindenképpen jelentős forrásokat vonhat el előbbi helyről.
• Sztálin számára különösen előnyös lett volna, hogy ha a koreai egyesítés szovjet támogatással valósul meg, akkor a birodalom jelentősen megerősödhetett volna Kína ellensúlyozására Ázsiában
• Kim Ir Szen Maót is meggyőzte a hadművelet szükségességéről, aki nem akarta, hogy a Szovjetunió teljesen kiterjessze befolyását Koreában, így ő is támogatásáról biztosította az északi diktátort

Észak-Korea 1950 nyarán lerohanta Dél-Koreát, bevette Szöult, és úgy tűnt, megvalósulhat a két ország fegyveres egyesítése. Az USA kérésére azonban még aznap összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, és agresszornak minősítették Észak-Koreát. Érdekesség, hogy ez azért történhetett meg, mert az ENSZ BT állandó tagjai közül a szovjet képviselő nem ment el az ülésre, így tiltakozva amiatt, hogy Kínát kizárták az ENSZ-ből – írja Kissinger.

A szovjet fél távollétében az ENSZ BT felszólította a nemzetközi szervezet tagországait, hogy védjék meg a szabad világot, és a hadműveletet az ENSZ parancsnoksága alá helyezte, írta Csoma Mózes.

Az egész világ Koreára figyelt

Az USA azért döntött a háború mellett, mert Harry S. Truman elnök meg akarta akadályozni a “kommunista veszedelem” terjedését. Ekkor még egy év sem telt el a kínai polgárháború lezárása óta, amely végén szintén kommunista hatalomátvétel történt Ázsia legerősebb országában.

Truman úgy látta, hogy Korea kommunista újraegyesítése komolyan veszélyeztetné Japán “Nyugat-orientáltságát”. Az USA összességében az agresszió legyőzése érdekében szállt harcba, az azonban nem volt konkretizálva, hogy pontosan mit értenek ez alatt. Vagyis

1950 szeptemberben az ENSZ csapatok partra szálltak Icshonnál és komoly csapást mértek az északiakra, a hónap végére visszafoglalták Szöult, és átléptek a 38. szélességi fokon. Az amerikaiak által vezetett koalíció tovább nyomult, és hamar elérték a koreai-kínai határnál húzó Jalu folyót.

Washingtonban ekkor merült fel igazán a kérdés, hogy mi lehetne a háború értelmes folytatása. Az ENSZ-csapatoknak jó esélye lenne a két Korea katonai egyesítésére, azonban ezzel lehetséges, hogy túllépnék a hatáskörüket, hiszen a BT csupán az “agresszió legyőzésére” adott felhatalmazást, amely már tulajdonképpen megtörtént.

Az USA kérdésére lényegében a Kínai Központ Katonai Bizottság adta meg a választ. Maoék számítottak arra, hogy a haderőben jóval erősebb ENSZ-alakulatok könnyen le fogják verni az északiakat, és azt is gondolták, hogy a nyugati koalíció nem fog megállni a 38. szélességi foknál.

Korea ténylegesen a világon zajló küzdelem középpontjában áll. Az Egyesült Államok Korea meghódítása után minden bizonnyal Vietnam és más országok ellen fordul. Ezért a koreai kérdés legalábbis a Kelet kulcsa

- hangzott el 1950. augusztus 26-án a Kínai Központi Katonai Bizottság ülésén az egyik résztvevőtől.

Kína számára nemcsak a szárazföldi nyomulás tűnt fenyegetőnek, hanem az is, hogy ekkora Truman a Tajvani szoroshoz vezényelte az amerikai hadsereg 7. flottáját, vagyis Kína tengeri kijáratainak jelentős része nyugati fennhatóság alá kerülhetett volna.

Egymillió kínai katona az ENSZ-alakulatokkal szemben

Ezek a jóslatok arra késztették Maót, hogy szembeszálljon az amerikaiakkal, így mire az ENSZ-erők a Jalu folyóhoz értek, már egymillió kínai “népi önkéntes” várta őket. A kínai csapatok a 38. szélességi fok környékére visszaverték a nyugati csapatokat, és gyakorlatilag két évig tartó állóháború alakult ki.

Ebben az időszakban erősödött fel igazán a dilemma az USA-ban a folytatást illetően. MacArthur tábornok azt hangoztatta, hogy a kommunista agresszió ellen ott kell fellépni, ahol éppen van, így jelen pillanatban Ázsiában. A tábornok álláspontja az volt, hogy az amerikai haderőt maximálisan ki kell használni, nem pedig valamilyen jövőbeli eseményre tartogatni, állomásoztatni Európában.

Az amerikai kormány viszont úgy látta, hogy a szovjetek célja az Európa feletti befolyás megszerzése, így a koreai háború végigvitele és kiterjesztése Kínára, ahogy Kissinger idézi Omar Bradley tábornokot:

Rossz háború, rossz helyen, rossz időben és a rossz ellenség ellen.

Truman – megmutatva a hadsereg feletti civil kontrollt – leváltotta MacArthurt a kormányzatnak ellentmondó nyilatkozatai miatt, a kínai-amerikai tárgyalások eredményeként pedig 1953 júliusában megszületett a két Korea közti fegyverszüneti megállapodás, amely kisebb megszakításokkal a mai napig érvényben van. Békeszerződés nem született, így a háború hivatalosan a mai napig tart.

Emiatt érthető egyébként az is, hogy Észak-Korea a mai napig miért az Egyesült Államokkal akar valamilyen egyezségre jutni.

A 20. század fordulópontja

A háború tulajdonképpen döntetlen lett, azonban Kissinger értékelése szerint nagyon különböző következményekkel járt a résztvevő nagyhatalmakra nézve. Kína megvédte a határait és nyilvánvalóvá tette megvetését azokkal a nemzetközi szabályokkal szemben, amelyek kialakításában nem vett részt. Az USA megvédte egy szövetséges ország területi integritását, és megállította a kommunista terjeszkedést. Ugyanakkor az USA nagyon sokat veszített.

A veterán diplomata szerint ezért a koreai háború a 20. század fordulópontja lett. Ekkor vált nyilvánvalóvá az is, hogy az USA közvéleményét mennyire meg tudja zavarni, ha a hadseregét bevetik egy kétes célú és kimenetelű háborúban a világ másik végén. Ez történt Vietnamban, Afganisztánban és Irakban is. Az USA ellenfelei is megtanulhatták, hogy csak addig kell kitartaniuk, amíg az amerikai közvélemény ki nem hátrál a háborúk mögül.

A háború legnagyobb vesztese Kissinger szerint a Szovjetunió lett. Mivel katonai segítséget csak nagyon kis mértékben volt hajlandó nyújtani, rengeteg segélyszállítmányt kellett küldenie a szövetségeseinek, és a bizalom is megromlott vele szemben. Innen eredetezhető a kínai-szovjet szövetség felbomlása. Igazán súlyos csapásként viszont a koreai háború után olyan mértékű amerikai fegyverkezés kezdődött, amely felborította a két világhatalom addigi látszólagos egyensúlyát.

(Borítókép: Amerikai katonák gyülekeznek egy hegygerincen valahol Koreában 1951 május 3-án. - fotó:  Keystone / Getty Images Hungary)