Jolán
2 °C
4 °C

A kokain átlépte a megcsonkított haza demarkációs vonalát, Pest önfeledten szipákol

GettyImages-3312808
2018.01.20. 14:51

„Valóságos divatőrületté fajult a kokain élvezete. Csaknem mindegyik táncosnőnél van egy kis dobozocska, amely körülbelül akkora, mint a rizspordoboz. Ha megfelelő társaságba kerülnek, elegáns mozdulattal veszik ki retiküljükből a csinos kis dobozt és hintik ki belőle a port kézfejükre” – számolt be a Pesti Napló 1924 őszén. Bár nem a divatoldalon, a Budapest éjjeli életébe bevonult a kokain című anyag folytatása szerint az új szer annyira trendi, hogy sokan csak mímelik.

Nem is kokainport, hanem valami ártatlan fehér port. Csak azért, mert divat a kokain élvezete. Az éjszakai életben ezeket a dobozokat renomé dobozoknak nevezik, mert azt tartják, hogy valamirevaló nő el sem lehet nélküle.

Egy-két évvel korábban a kokaint csak hírből ismerték Pesten, efféle tudósításokból: „Kétségtelen, hogy minden világvárosban fellelhetők azok a kétes egzisztenciák, akik első pillanatra előkelőknek, választékosoknak, finomaknak látszanak, amint azonban közelebb érnek hozzájuk, hát kibújik a talajavesztett embernek minden kétségbeesett elszántsága, aki előtt ismeretlen fogalom a becsület és morál.”

A pesti világ azonban néhány hónap alatt nagyot fordult. Pikk-pakk, és néhány hónap alatt nálunk is lett kokain. Annak, aki csak újságból tájékozódott, úgy tűnhetett, jó dolgában a fél város máris kokaint szipákol.

Budapest mintha mostanáig szerencsés lett volna, mert alig jutottak el ide a különcködéseknek és degeneráltságnak ezek a hullámai. Most azonban mind többször és többször hallunk arról, hogy közöttünk is élnek aránylag nagyszámban emberek, akik nem csak morfint, hanem kokaint is szednek”

– írta 1923-ban a Magyarország.

A teljes cikkért kattintson!
A teljes cikkért kattintson!
Fotó: Arcanum

Ez a „kokainláz” ideje; a kifejezést egy frissen megjelent tanulmány szerzője használja. A Jogriporter Alapítványt igazgató és a Drogriportert szerkesztő Sárosi Péter munkája valóban hiánypótló: ez volt az első kábítószerügyi hisztéria Magyarországon, amikor a sajtó, a közvélemény és idővel a rendőrség is kiemelten foglalkozott a szerhasználat terjedésével. Sárosi (ebben a cikkben döntő részben az ő munkájára hagyatkozunk) a korabeli magyar sajtó cikkeinek módszeres áttekintésével vizsgálja, hogy találkozott szembe a magyar társadalom először a kábítószerekkel. Vagy saját félelmeivel, amit ezek a hírek gerjesztettek.

A kokainláz ugyanis Sárosi szerint kevésbé a valóságban, inkább az újságok hasábjain létezett. Ezt persze nehéz megítélni, hiszen a valós fogyasztásról megbízható statisztikák akkor sem álltak rendelkezésre. A rendőrség látóterébe az összes ügynek csak csekély hányada került, és bár érezhetően egyre több páciens jelent meg a „bódítószerek” miatt orvosoknál, a szakemberek is inkább csak nagyvonalú becsléseket tettek a valós számokról. Hudovernig Károly, az Új Szent János Kórház igazgatója 1926-ban ötvenezerre saccolta a narkotikumok hazai élvezőinek számát.

Ópiumbarlang a Ligetnél

Bár az orvosok ennek ellenére „azt hangoztatták, hogy nem okoz komoly népegészségügyi problémát a kábítószer-élvezet”, a sajtóból úgy tűnhetett, Budapest már a szakadék szélén táncol. A riporterek arról számoltak be, hogy már megjelent az addig nálunk tényleg csak regényekből ismert ópium is, amit a hírek szerint az itt – főleg Erzsébetváros legendás Csikágó negyedében – élő kínaiak terjesztenek el.

Nálunk az ópiumszivás egészen újszerű, kezdetleges dolog. Egy lakásról tudtam nagyon hosszas, fáradságos kérdezősködés és kutatás után hírt szerezni. Ennek a lakásnak igen exkluzív-körű vendégserege van. Akik megfordultak benne, azok se igen tudják, hogy merre jártak. Soha ennyire titokzatosan nem vezettek vállalkozást, mint ezt a pesti ópiumbarlangot

– írta Az Ujság című újság. A tényfeltáró riport egy közelebbről nem behatárolt, Városliget környékére helyezett pesti ópiumtanyáról számolt be. A szerző úgy hallotta, ezt „egy világot megjárt, kiöregedett félvilági hölgy” vezeti, az élet pedig rendesen éjjel kettőkor kezdődik. A vendéget bekötött szemmel viszik a helyszínre, majd délben, még ópiummámoros állapotban vissza a lakására, hogy senkinek ne tudjon beszámolni a koordinátákról.

Teddy, adj kokaint

Az igazi para azonban a kokain körül volt. „Nos és a kokain? Róla nem énekelnek Pesten, de a múltkor záróra felé az egyik mulatóban, amikor a zenekar, mondanom sem kell, ismét a Bananá-t játszotta, tanúja voltam, amikor egy szőke, vékony, finom és ideges táncosnő odahajolt partneréhez: –Teddy, adj kokaint! Teddy, szintén vékony, szőke és enervált, egyébként parkettáncos, helyeslően intett és odacsúsztatott valamit a nő kezébe. Röviddel azután becsukták a boltot s a furcsa párocska sietett haza. Szédült, türelmetlen izgalommal ültek kocsiba s vágtattak a kokain mérges, titokzatos örömei felé. Csak ennyit láttam. No ez is elég. Budapest, úgy látszik, megnyílt az előkelő nyugati szenvedély számára” – írta Fodor László.

Egy évvel korábban még inkább csak a mozivásznon lehetett találkozni felénk a szerrel. Miután Wallace Reid, a „tökéletes szerető” szerepére termett politoxikomán némafilmsztár túladagolta magát morfiummal és kokainnal, özvegye üzletileg is sikeres filmet forgatott a drog kevésbé előnyös tulajdonságairól. Az emberi roncs című morális tanmesét (a film mára elveszett) Pesten is sikerrel vetítették. A bemutatónak azonban állítólag inkább bumeránghatása volt. Vidor Dezső VI. kerületi rendőrfogalmazó (rá a sajtó „a kokainisták réme” nevet aggatta) arról számolt be, hogy a filmet

leginkább azok a nők és férfiak nézik, akik mint szenvedélyes morfinisták ismeretesek. Ezek a demoralizált emberek lelki kéjjel gyönyörködnek a filmen és előadás közben zsebükből kokainos dobozt húzva elő a sötétben, éppen úgy szippantják fel a mérget, mint ahogy a filmen látják.

A teljes cikkért kattintson!
A teljes cikkért kattintson!
Fotó: Arcanum

A témát színpadra is sikerrel adaptálták. 1927-ben a Budapesti Színházban kezdték játszani a Kokain-t, a darab a „kokain kéjes, idegőrlő és romboló hatásait” mutatta be.

De a színházban nem mindenki tette magáévá a kokainellenes harc jelszavait. A szer akkor is erősen kötődött a szórakoztatóiparhoz, kiemelt fogyasztói között nagy számban voltak színészek és más kétes mulattatók az artistáktól a sztriptíztáncosnőkig. Nem is csak fogyasztók: Gábor Ernő, a Teréz körúti Színpad színésze ellen például a rendőrség kokaincsempészés miatt indított eljárást; a művésznek a Hársfa utcában volt egy kokainlebuja is.

Megbízható német kokain

Az új pénz bevezetése után az újságok 2-3 pengőre tették egy adag pesti árfolyamát, de a mennyiséget nem részletezték. A szert egyébként nem csak por formájában árulták; folyadékként, üvegcsében is lehetett kapni. A budapesti feketepiacra a kokain majdnem kizárólag Németországból került. A húszas évekre egyébként is Berlin lett az európai kokainfőváros. A háborús célokra felhalmozott kokainkészletek a háború után megtalálták az utat a feketepiacra, Németország pedig nem csak az ópiátok előállításában volt világelső, ők voltak a világ fő kokainexportőrei is.

Mint a nácik és a drogok komplex kapcsolatáról szóló könyv apropóján írtuk: a Merck, a Boehringer és a Knoll cégek uralták a globális kokainpiac 80 százalékát. „A gyártáshoz szükséges kokaint legálisan importálták, évente több ezer tonnát – Peru teljes kokaintermése a Weimari Köztársaságban kötött ki. A legkelendőbb drogokat az ecstasyt is előállító Merck gyártotta; a kokainjuk annyira jó minőségű volt, hogy a jellegzetes címkével ellátott terméküket a kínaiak is hamisítani kezdték.” Nem hiába, nagy dolog a hagyomány: a Merck 1862 óta foglalkozott a kokain előállításával; már Freud is az ő kokainjukat vette.

Miután a német gyógyszeriparból kicsempészték, hozzánk sokszor csak felütött, aszpirinnal kevert kokain jutott. Már akkor is voltak drogfutárok: például „a Dr. Boross Ervin 27 éves magánhivatalnok által irányított hálózat”, amely a rendőrségi hírek szerint Bécsen keresztül csempészte a német kokaint Budapestre.

A két csempész egy autó alvázába elhelyezett dobozba rejtette a drogot, az autót pedig egy sofőrrel hozatták át a határon, míg ők vonaton utaztak.

Olyan is megesett, hogy ortodox görög álérsek szervezte a szállítást Bécs és Budapest között. Az álca kedvéért úgy tett, mintha zarándoklatot szervezne a közismerten zárt Athos hegyre, ez azonban nem jött be, lebukott. Akár csak Madame Seraphine, aki egy előkelő budapesti szállóban próbált lehúzni egy földbirtokost, akinek kokaint kínált, de a rendőrség elkapta és toloncházba vitette.

Nem járt jobban az egyik első pesti kokainelosztási hálózat feje, Sohár Elek vegyészmérnök sem. Ő „korábban tejellenőrként a kávéházakban ellenőrizte a tej minőségét, mielőtt szakmát váltott volna” – idézi róla Sárosi. Sohár a korabeli „kokainnegyed” közepén lakott: ezt a híradások a VI. kerületbe, a Nagymező, az Ó utca, Hajós utca, Hársfa és Zichy utca környékére tették. Itt volt a legtöbb érintett mulató és magánlakáson kialakított kokainbarlang. A szórakozóhelyeken a fogyasztók fő egyezményes jele a rendőrök szerint az volt, hogy „a jobb kézfej hüvelyk- és mutatóujjának összefutó helyét tartják az orruk alá”, így üzenték meg egymásnak, hogy új adagra volt szükségük.

A kokainnak rengeteg híve van. Férfiak és nők vegyesen áldoznak neki. Az éjszakai élet notórius alakjainál mindenkor található.

De ki tehet minderről?

Természetesen az országcsonkító katasztrófa és a bolsevik terror. „Ezeknek a gyermekkorát a világháború borzalmai sötétítették el, kamaszkorukban Szamuelyt látták és mint fiatalemberek, a szédületes tőzsdei árfolyamokat” – emelte ki a 8 Órai Újság. A nemzeti sajtó szerint a kokaint elsőként a végromlás seregei, tehát a román csapatok (a toposz szerint arcukat festő tisztek!) hozták el hozzánk: „A románok, mint emlékezetes, belevetették magukat Budapest éjszakai életébe, sőt erősen fel is virágoztatták az akkor rosszul menő mulatókat. Mint kuriozitást mutogatták és adták kóstolóul a táncosnőknek, éjjeli lányoknak a kokaint” – állította az Ujság. Azt is mondták, hogy az első állandó hasis-szállítmányokat is a megszálló francia Antant-csapatok hozták be. A szélsőjobbot persze ekkor sem lehetett félrevezetni: a kokain csakis a zsidó amoralitással állhat összefüggésben, ugyan mi egyebet bizonyítana, hogy éppen a mulatók éjszakai életében terjedt el a szer?

A morfium, a kokain és a heroin, előcsapataikkal átlépték a megcsonkított Magyarország demarkációs vonalát ... Ave Caesar Cocain! Morituri te salutant!

– írta illően megrendülve Pünkösti Andor író és színházi rendező. A közállapotokért aggódó, felelősségteljesen homlokráncoló sajtóból egyértelműnek tűnhet, hogy mindez az erkölcsi romlás, a nyugati dekadencia sötét eredménye. Na és mindenekelőtt az új borzalmas divaté, az erotikus zene mámoráé, a fekete démon csábításáé: a jazz.

Remegés, kipirult arc, rabbá tevő kábulat: mint Sárosi rámutat, a big band jazz hatását szívesen hasonlították a kokainéhoz. „Bomlott, száguldó részeg öröm, egy bomlott kultúra örökbefogadott eszeveszettsége, szalonba finomodott bűn, kokain szelíd adófizetők számára ... charleston!” – tudósított a Chocolate Kiddies pesti koncertjéről az Est. Amikor 1928-ban Josephine Baker turnéja Pestre ért (Bécsből, ahol az érsek jónak látott engesztelő misét elrendelni), nálunk a parlamentben tiltakoztak a keresztény erkölcs nevében a botrányos meztelenkedés és a néger kultúra beszüremkedése ellen. Mindhiába, a Nyugatiban így is életveszélyesen tolongott a művésznőre váró tömeg.

Ő a fürdőkádban ül, én ... pedig véletlenül megtalálom a veszedelmes (szart) szert ... Szégyellem, hogy erről eddig nem tudtam

– írta Kosztolányiné hites uráról („Miért a kokain? Megvannak okaim”), aki a Mérgek litániájában egyszerre vallott szerelmet az atropinnak, a veronálnak, a morfiumnak és további titkos szeretőinek:

Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
Komor nevük imába foglalom.
Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
mint átkomat és örök bánatom.

Közben a sajtó inkább a könnyebben lebukó, kétesebb státuszú szerhasználókról írt, azokról, akikről a rendőrség is fényképes nyilvántartást vezetett, épp mint a homoszexuálisokról. Bár illusztris körökben is voltak fogyasztók, a Pesti Hírlap a klinikai tudósításában nagyjából úgy festette le a kokainistát, mint a hetvenes években a szipusokat, vagy manapság a Hős utcában kikevert cuccal fetrengőket szokás:

A szája félig tátva, a tekintete bárgyú, reszkető lábai meg-megrogynak, térdei összeverődnek, karjai esetlenül himbálóznak testének legkisebb moccanására. Kérdéseinkre értelmetlen dadogással válaszol.

A „méregszomjas” betegeket többek között Lipótmezőn kezelték, de megjelentek a kamu csodaszerek is. Mint az „antitoxikus” Narcosan, ami egy protein- és vitaminkoktél volt, a reklám szerint „az összes kábítószereknek az orvossága”. Arról a kellemetlen mellékhatásról nem ejtettek szót, hogy több halálesetet is okozott. Végképp a csodavizes humbugok elődje volt a Ferenc József keserűvíz, amit bőszen ajánlottak „mindazon mérgezési esetek leküzdésénél, melyeket romlott élelmiszerek, valamint túl sok ivás és dohányzás, vagy morfium és kokain élvezete idéz elő”.

Vigyázat, hedonisták!

A sajtófigyelem hatására a rendőrség közben önálló detektívcsoportot alapított a hálózatok lefülelésére. A fővárosból kitiltották az elkapott terjesztőket, a kéjnőknek nem engedték, hogy orvosi engedély nélkül kokaint tartsanak maguknál. A közvélemény (itt éppen az Est) közben folyamatos jelleggel követelte a szigorúbb törvényeket

A főkapitányság egyre-másra tartja a kokain-razziákat, radikális módon azonban nem lehet a veszedelmes fehér méreg terjesztői ellen föllépni, mert az elfogott kokainistákat, törvényes rendelkezés hiányában legfeljebb néhány százezer koronás pénzbüntetés után szabadon kell bocsátani.

Az új törvény végül 1930-ban született meg, de mai szemmel ez is nagyon enyhe volt. Bár kihágásból bűntetté minősítette a kábítószerek engedély nélküli tartását, raktározását, behozatalát, kivitelét, terjesztését és gyártását, a büntetési tétel elsőként mindössze hat hónap fogház volt.

A teljes cikkért kattintson!
A teljes cikkért kattintson!
Fotó: Arcanum

Sárosi Péter szerint a sajtó, a közvélemény és a rendőrség így is túlreagálta az ügyet. Értelmezésében a húszas évek kokainnal kapcsolatos sajtókampánya volt az első magyar drogügyi morális pánik, megelőlegezve a későbbi hasonló démonizálásokat, amik, ha máshonnan nem, a Szomszédok iskolában drogos cukorkát kínáló dílereitől és a random politikusi nyilatkozatokból biztosan ismerősek mindenkinek. „Bár a fogyasztók számának növekedése kétségkívül reális közegészségügyi és szociális kockázatokat jelentett, az ezektől való eltúlzott félelemben egy jóval mélyebb egzisztenciális szorongás nyilvánult meg. A sajtóbeszámolókban a kokainfogyasztás terjedése a társadalom morális értékrendjének teljes fellazulásával fenyegetett – a kokainistában a modern, gyökértelen, kozmopolita és hedonista embertípust, életstílust kárhoztatták” – írja tanulmányában.

Azért ne feledjük a jószándékú korabeli óvást: bizony, „a morfiummal, kokainnal, ópiummal való élés nem pusztán öröm, sok üröm is keveredik bele. Rengeteg fáradságba és nehézségbe kerül ugyanis ezek beszerzése. A mérgek kiszolgáltatása ugyanis tiltott dolog.”

Borítókép: kokaint használó nő. Fotó: Henry Guttmann / Getty Images Hungary.

Sárosi Péter kutatása az Arcanum adatbázisának elemzésén alapszik, a cikkünkben idézett korabeli cikkek az Arcanumban szintén megtalálhatók. Sárosi Péter tanulmánya (Kokain és morális pánik Budapesten az 1920-as évek média-beszámolói alapján) teljes terjedelmében a socio.hu-n olvasható

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?