Ödön
2 °C
11 °C

Miniszter lenne Afrikában? Keresse Inger Szolimán alkirályt hétköznap 10 után

BorsszemJanko 1898  pages771-771
2018.01.30. 12:57

„Inger Szolimán, a szomali alkirály, a ki évekkel ezelőtt főhadnagy volt az osztrák-magyar hadseregben, a minap Budapestre érkezett kíséretével s a Nagy János-utca 42. száma alatt lakik. A magyar születésű afrikai fönség rokonait jött meglátogatni a fővárosba” – lehetett olvasni 1898 tavaszán a pesti sajtóban.

Mint a következő napokban kiderült, a titokzatos szomáli uralkodó nem csak udvariassági látogatást tett mifelénk. Hamarosan hirdetés jelent meg:

„Aki egy afrikai hadseregben katonatiszt vagy altiszt akar lenni, az jelentkezzék a kiadóhivatalban megtudható címnél.”

Ez sokak figyelmét felkeltette. A Pesti Napló szerint „a leendő sok szomáli harcos egymásután jelentkezett az alkirálynak elegánsan berendezett lakásában. Színről színre azonban ő fenségét nem láthatta senki.”

Fenséges Szolimán, mint a földi halandó által meg nem pillantható Óz, annyira nem kívánta a nyilvánosságot, hogy kerítésén minden órában nagy vastábla volt kifüggesztve:

„Az uraság nincs itthon”

Titkárai szigorúan meghagyták a jelentkezőknek, hogy ne álljanak szóba újságíróval. De hát tudjuk, milyen a sajtó. „Ez a titokzatosság bírta rá tudósítónkat arra, hogy tiszteletét tegye ő fenségénél” – írta a Pesti Napló, és Inger Szolimán múltjáról is egyre több minden látott napvilágot.

„Született magyar ember. Temesváron hadnagy volt a közös hadseregben. Kalandos hajlamú ember lévén, a boszniai okkupáció után kiment Afrikába. Az angol-szudáni háború alkalmával belépett Gordon basa hadseregébe. A máhdi elfogatta őt is és tíz évig volt fogságában.”

Mielőtt rátérünk, hogy erre miért is ne vegyünk mérget, nézzük, mit állított magáról Inger Károly. A Monarchia volt tisztje saját bevallása szerint az 1880-as években török szolgálatba lépett, majd Szudánba került, ahol a magát messiásnak, Mahdinak nyilvánító lázadóvezér csapatai foglyul ejtették. A lázadók szerencsére felismerték tehetségét, így felkoncolás helyett a mahdista sereg lett az osztályrésze; ő tiszt lett, felvette az iszlámot, a nevét pedig arabra cserélte: az egykori Inger Károlyból ekkor született meg Szulejmán ibn Inger Abdullah.

Ez mind szép és jó, derék kalandorhoz méltó. Vagy inkább a rabigában senyvedő népek dicső felszabadítójához, hiszen Inger szívesen állította be magát a nemzeti szabadságküzdelmek bajnokának. Csak az a baj, hogy a jelek szerint a romantikus történetből nem sok szó volt igaz.

„Jóllehet Inger Károlyt, mint afrikai magyar utazót tartja számon a szakirodalom, úgy tűnik, kiérdemli a nagy magyar hazudozó nevet is”

– jellemzi hősünket egy néhány évvel ezelőtti doktori disszertáció. Szélinger Balázs etióp-magyar kapcsolatokkal foglalkozó munkájában külön fejezetben vizsgálja a sztorit. A magyar történész többek között egy régi brit publikációt idéz, és ez számos ponton cáfolja Inger történetét.

A szerző, G. N. Sanderson szerint Inger egyáltalán nem vett részt a szudáni felkelésben. Emlékiratokban és más angol levéltári anyagokban azonban rábukkant a magyar kalandor nevére. Ezek arról tanúskodnak, hogy Inger csak 1895-ben szerelt le a k.u.k. hadseregéből, és ezután hiába próbálkozott előbb Marokkóban, majd más arab hadseregeknél. Sandersonnak nincs kétsége: „Inger egy csaló volt, aki sem emír nem volt, sem a kalifával nem állt kapcsolatban”.

Inger Károly, az alkirály
Inger Károly, az alkirály

Miután bejárta az iszlám világ jelentős részét Tangertől Dzsibutiig, Inger valószínűleg tényleg megpróbált eljutni a szudáni lázadókhoz. Ez azonban nem sikerült. „1896. október 31-én, az éhhalál szélén álló, mahdista öltözetben kóborló Ingert egy vadász mentette meg” – írja Szélinger. Az angolok ezután letartóztatták, kitoloncolták és felrakták egy hajóra Trieszt felé.

Amikor tehát 1897 végén Inger Károly, mint szomáli alkirály jelent meg Budapesten, nem bontotta ki az igazság minden részletét, de hát tudjuk, ez a legnagyobbakkal is megesik. Néhány fura ellentmondásra a korabeli pesti sajtó is hamar rárepült. A Pesti Napló egy állítólagos táviratot is megszellőztetett, melyet Inger még Konstantinápolyból küldött haza egyik segítőjének.

„Béreljen ki számomra vagy a főváros környékén, vagy valamely külvárosban egy 4—5 szobából álló bútorozott lakást. Hogy a dolog feltűnő ne legyen, mondja, hogy én egy exotikus fejedelem vagyok, vagy talán a kairói herceg. Ügyünk érdekében lépjen érintkezésbe Betsek Mohamed Károly-köruti szivacskereskedővel.”

Az érdekes hírek a rendőrség figyelmét is felkeltették. Szombatfalvy detektívfelügyelő két legügyesebb emberét, Kassai és Haluska detektíveket bízta meg az alkirály szemmel tartásával. Az egykori temesvári főhadnagynak azonban nem szegte kedvét a figyelem. Pesten expedíciós sereget verbuvált Szomáliába – hivatalosan kereskedelmi céllal, lényegében azonban egy afrikai magyar gyarmat reményében.

A Monarchia és benne Magyarország köztudomásúlag kimaradt a gyarmati versengésből. Miközben az erősödő Németország nagyon ambicionálta, hogy megkapja a szeletét a gyarmati tortából, a belső problémákkal küzdő Monarchiának csak arra volt reménye, hogy saját közel-külföldjén, a Balkánon erősítse a befolyását. Ezzel együtt időről-időre voltak próbálkozások a Csendes-óceántól a Jeges-tengerig – a hamar hamvukba holt kalandor kísérletekről itt olvashatnak részletesebben.

Ebből az összeállításból kimaradt Szomália, pedig a századfordulón elég nagy figyelmet keltett Inger Károly próbálkozása. Az expedíció körüli botrányokról 1898-ban napi szinten lehetett olvasni a magyar sajtóban. Igaz, inkább csak bulvárhírként, gúnyosan említve.

„Ha az ilyen királyság jól beüt, többet ér, mint egy nagyforgalmu bolt, így fogta föl az életet Inger Szolimán, az egykori főhadnagy, ki nem azért törte magát a szomál trón után, hogy hűséges alattvalókra, hanem azért, hogy némi aprópénzre tegyen szert.”

Szulejmán ibn Inger Abdullah azonban két hónap alatt csak összeszedte a kompániát és a szükséges tőkét. Arról, hogy miből, különféle találgatások láttak napvilágot. Egy névtelen feljelentő szerint idős nők tartották ki Ingert. A hivatalos verzió arról szólt, hogy pesti kereskedők és tőkepénzesek dobták össze a pénzt, de állami háttértámogatásról is pusmogtak. Politikai hátszelet sejtett a fiumei angol konzul is: „Csekély a kétség, hogy a magyar kormány tud minderről, mivel a vámhatóság nehézségeket támasztott a fegyverek és a lőszer kivitele miatt, azonban elhallgattatták őket egy kormányzati engedély felmutatásával” – jelentette Fiuméből az osztrák-magyar Maria B. kihajózásáról.

Jó harmincan voltak a fedélzeten, köztük az „alkirály” és legénysége, a reménybeli gyarmatosítók: mérnök, több egykori katonatiszt, komornyik, arab és török kereskedők, egy állítólagos fekete sejk, valamint Fisch József budapesti bérkocsis. És jelentős mennyiségű fegyver is, valóban.

Az expedíció „hosszú hányattatás után” érkezett meg július 18-án Szomáliába. A brit hatóságok azonban nem engedték partra szállni az utasokat. A hajón is kitört a balhé. Többen, köztük Dr. Moór Emil orvos a hírek szerint kénytelen volt megszökni Ingeréktől, akit ezután gyakorlatilag feljelentettek az angoloknál, majd Ádenen keresztül visszatértek Budapestre. A következő hetekben az ő Ingert mószeroló nyilatkozataikkal volt tele a sajtó.

Az expedíció pénze elfogyott, ruhája elrongyolódott s a vállalkozó szellemű utasok rendkívül sokat éheztek és szenvedtek.”

A találgatások nem utolsósorban arról szóltak, hogy tényleg volt-e kormányzati támogatás az akció mögött. Ezekben bizonyos Hell Lajos, a kereskedelmi minisztérium hajón utazó, Ádenből hazatérő tisztviselője lett a főszereplő.

Hell maga ezt mondta az újságíróknak: „Annyi való, hogy Inger ajánlatot tett a magyar kormánynak, mely szerint vele kereskedelmi összeköttetésbe lépjen, de a kormány méltóságon alulinak tartotta egy politikai kalandorral összeköttetésbe lépni. (...) Én mint a magyar kormány megbízottja vendégképpen csatlakoztam az expedícióhoz és meggyőződtem teljesen, hogy Inger Szolimán közönséges szédelgő.”

Szomália 1911-ben
Szomália 1911-ben
Fotó: Wikipedia

Az illetékesek azonban nem csak azt tagadták, hogy Inger támogatást kapott a magyar államtól, de azt is, hogy ez a Hell az ő emberük lett volna. Az ifjú Lajos valójában – mint egy jól informált, de inkognitóját őrző olvasói levélben állt –, alig 19 éves, éppen csak befejezte a kereskedelmi iskolát. Az államtól mindössze egy utazási ösztöndíjat kapott a Keleti Tanfolyam keretében.

„Miről volt is szó? Tulajdonképpen néhány magyar kereskedő megbízta Ingert, hogy a Szomáli-birodalomban fölhalmozódott nyerstermékeknek (elefáncsont, kávé, bőr stb.) Magyarország felé való behozatalára módot találjon. Ezt a módot pedig csakis a jelenlegi viszonyok fölforgatásával lehetett megtalálni, ami azt jelenti, hogy Ingernek fegyverekről és puskaporról kellett gondoskodnia” – írta az illető, aki a kalandoron gúnyolódó cikkek után próbálta védeni a vállalkozást.

Mi lehetett a háttere ennek a katyvasznak? Ezt száz év után sem tudjuk megmondani. Az egyértelmű, hogy Inger kalandor volt, ha nem is annyira nagypályás, mint a világszinten is kiemelkedő Trebitsch Ignác. De tényleg volt titkos politikai támogatás az elbukott projekt mögött? Mi lehetett a magyar szándék? Üzleti lehetőségeket kerestek volna, vagy valóban ott volt egy kolonizációs lehetőség csábítása is? Ki lehetett ennek a fő politikai támogatója? Vagy Inger teljesen a saját szakállára dolgozott? Csak ő igyekezett elhitetni a környezetével, hogy komoly támogatói vannak? Elképzelhető, hogy léteznek ma már kutatható levéltári források, de amíg valaki nem megy szisztematikusan utánuk, csak találgatni lehet.

Inger néhány évvel később könyvet is írt a szomáli kalandról. Már a címe is beszédes: Magyarország gyarmata Szomáliföldön. Ekkor már egyenesen a magyar szent koronához tartozó bennszülöttekről és a Magyar Királysághoz került birtokról fantáziált. A könyvben, mint a Nyest a szomáliai sztorival foglalkozó cikkében is idézte, ezt írja:

„Tény azonban, hogy Szomáliföld az enyém! Erre jogot adnak Európa és az egész világ előtt a nemzetközi törvények. Én voltam az első európai, ki ott megvetette lábát s kivel a bennszülöttek szilárd alapokon álló egyezményeket kötöttek. Mert Szomáliföld és az ott harczoló szomáliak a jog és törvény szerint az én személyemmel hazám, Magyarország birtokába mentek át. Azok a szomáliak tehát, kik ma függetlenségükért Anglia ellen harczolnak, azok a magyar szent koronához tartozó férfiak és az általuk védett terület magyar föld.”

Ekkor a kalandor úgy magyarázta vállalkozását, mint ami egy önálló magyar gyarmat megszerzésére irányult, és amit titokban, az osztrákok háta mögött a magyar hatóságok is támogattak. Azonban amikor Bécs tudomást szerzett az ügyről, fordult a kocka. 

E verzió szerint Afrikában azért tartóztatták fel őt az angol és a francia hatóságok, mert a magyar kormánytól hivatalos felhatalmazást nem tudott felmutatni, és Nudapest a segélykérésére sem reagált. „Tisztán láttam, hogy a cs. és kir. külügyminiszteriem vállalatom ellen van és hogy a magyar kormány engem – a saját fedezése czéljából – elejtett” – írja utólag, hozzátéve, hogy az őt lejárató cikkek is egy politikai kampány részei voltak. Legalábbis Inger beszámolója szerint, aki azért, mint láttuk, szintén nem volt a hitelesség mintapéldánya.

Inger Károly, a földbirtokos
Inger Károly, a földbirtokos

Az 1898-as kudarc után Inger 1903-ban még egyszer megpróbálkozott Szomália bevételével, de ekkor már csak Arábiáig jutott, az angolok kiutasították. Itthon letelepedve birtokot vett Biharban. Itt élt arab nevén, hithű muszlimként 1935-ös haláláig.

Ki volt hát Inger Károly, alias Inger Szolimán szomáli alkirály? Szélinger Balázs szerint „Inger Károly nem csupán kalandor volt, hanem feltehetően terhelt pszichéjű személyiség is”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kizárólag saját szakállra dolgozott. „Bár életének számos vonatkozását továbbra is homály fedi, valószínűsítjük, hogy szomáliai gyarmatszerző szándéka és az ennek érdekében tett lépések valóságosak voltak. Bizonyítottnak látszik, hogy törekvéseiben támogatta a magyar kormány is, ugyancsak kalandor politikával” – áll a doktori disszertációban.

Vagy ahogy a Pesti Napló láttatta őt, a szomáliai magyar országimázson aggódva, Afrikáról a rasszista állatkerti emberkiállításokra asszociálva: „Aki Inger Szolimánt vörös fezzel a fején s testhez simuló fekete kabátban látta, az nem tagadhatta meg tőle azt az elismerést, hogy jóképű gentleman. Modora nyájas és előzékeny. Akik beszéltek vele, egyértően vallják, hogy egy szikra fejedelmi gőg sincs benne. Valami különös lángésznek sem igen mutatkozott. Amit a napkeleti dolgokról írt, az igen csekély értékű s igen zagyva tartalmú munka volt. Szóval, tucatembernek kellene őt tartanunk, ha nem akarna minden áron király lenni.”

„A legszomorubb az egész dologban az, hogy most Szomálban rajtunk nevetnek, s nekünk kilátásunk sincs a revánsra. Mert valljuk meg őszintén: jóformán azt sem tudjuk, mi fán termett Szomál, milyen atyafiak lakják, mit lehet tőlük venni s mit lehet nekik eladni. Igen életre való ötlet lenne Inger Szolimántól, ha egy szomáli karavánt hozna az állatkertbe ottani notabilitásokból. Ez lenne a veszett koronának a nyele.”

A korabeli cikkekhez az Arcanum adatbázisát használtuk forrásként.

Borítókép: karikatúra a Borsszem Jankóban. Fotó: Arcanum.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?