Hedvig
5 °C
23 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

A kommunisták 50 éve űzték el a zsidókat Lengyelországból

cov
2018.03.09. 12:52
1968 márciusában gumibotokkal, egy diáktüntetés szétverésével, hazug hecckampánnyal és totális pártállami propagandával kezdődött a kommunista Lengyelország állami szintre emelt antiszemitizmusa, mellyel a holokauszt után megmaradt lengyelországi zsidóság harmadát elüldözték az országból. Hogy fér össze az államszocializmus és a zsidóellenesség? Jól, de nézzük meg egy kicsit az 1968-as történések hátterét.

1968. március 8., Varsó, egy szolidaritási diáktüntetés, amit a kivezényelt rendőrök szétvernek – bár a világban nem annyira ismert, mint mondjuk a párizsi egyetemfoglalások, tulajdonképpen ezzel kezdődött a nagybetűs, ma is kultikus és kultikusan gyűlölt ‘68. Innen, Lengyelországból indultak el a világon ötven éve végigsöprő diákmozgalmak.

A lengyel megmozdulásnak azonban odahaza egészen más hatása volt, mint az ifjúsági lázadásoknak Nyugaton. A tüntetés szétverése egy olyan politikai kampány kezdetét jelentette, mely a maga nemében páratlan a holokauszt utáni Közép-Európában: államilag szervezett, a hivatalos propaganda által telibe tolt antiszemita hecc, a zsidó elit elüldözésének szolgálatában.

Két diákkal kezdődött

A szétvert demonstráció résztvevői két kirúgott egyetemi hallgató mellett álltak ki – nem tudom, hány korabeli varsói egyetemistát ismernek, de a kettő közül az egyik a közép-európai nyilvánosságnak ma is meghatározó alakja: Adam Michnik, aki a nyolcvanas években az ellenzék ideológusa lett, ma pedig a Gazeta Wyborcza főszerkesztője, a jobboldali lengyel kormány egyik fő ellenfele. Michnik és akkori társa, Henryk Szlajfer (ő később ugyanennek az egyetemnek a professzora lett) kipenderítése a lengyel diákmegmozdulások kulcseseménye volt.

Diáktüntetők Varsóban 1968 márciusában
Diáktüntetők Varsóban 1968 márciusában
Fotó: marzec1968.pl

Az egész egy szovjetellenes áthallásai miatt betiltott színdarabbal kezdődött. Történt, hogy a nagy októberi 50. évfordulóját a varsói Nemzeti Színház egy provokatív darabbal „ünnepelte”, Mickiewicz nemzeti klasszikusát állították színpadra, a közönség pedig tökéletesen vette az oroszellenes, forradalmi üzenetet. Ebből botrány lett, a hatóságok betiltották a darabot. Az utolsó, eksztatikus előadásból heveny politikai demonstráció lett, a hangadókat pedig elkezdték kiszórni az egyetemről.

A pártvezetés (a Szolidaritás későbbi története alapján egyáltalán nem alaptalan) félelme az volt, hogy az ellenzéki értelmiségiek és a diákmozgalmak kapcsolatot találnak az áremelkedések miatt amúgy is elégedetlen munkástömegekkel. Ezt akarták minden áron megakadályozni, és ez ekkor még sikerült nekik: az egyetemistákra helyi munkásőrökkel támadtak rá.

„Esküszünk azoknak az emlékére, akik meghaltak a népi hatalomért, hogy munkásöklünkkel megtisztítjuk a lengyel földet minden árulótól és puccsistától”

– küldték az elvárt tónusban a dühödt feliratot a pártvezetésnek a gyári munkások jól reagáló szervezetei.

A taktika egyszerű volt, de működött: a mozgolódó diákokat a hatalom idegen érdekek képviselőinek állította be, német revizionisták által pénzelt ellenséges ügynököknek, esetleg visszatérni akaró sztálinisták embereinek, vagy éppen hataloméhes zsidóknak. Ez lett a kulcsüzenet: kihasználva Michnikék zsidó származását, azt hangsúlyozva, hogy a diákvezetők sztálinista funkcionáriusok privilegizált gyermekei, óriási antiszemita kampányba fogtak. Az állambiztonság eddigre már összeállította a veszélyesnek ítélt zsidó értelmiségiek listáját, és egy „cionista összeesküvés” víziójával kínálta meg a tömegeket.

Baloldali antiszemitizmus?

Mindjárt rátérünk arra, hogy ennek már voltak jelentős előzményei a megelőző hónapokban, de előbb röviden arról, hogy mégis hogy fért össze a hivatalos ideológiával és az antifasiszta lózungokkal az államilag propagált zsidóellenesség. Hogy a névleges kommunizmus és az antiszemitizmus egyáltalán nem zárják ki egymást, ismert: már az orosz forradalmat is kísérték pogromok, Sztálinon pedig, aki már a zsidók kollektív kitelepítését tervezte, utolsó éveiben teljesen úrrá lett az antiszemita paranoia. A zsidó orvospereknek csak a diktátor halála vetett véget, ennek köszönhető, hogy Magyarországon végül Rákosi ezeket nem másolta le.

Bár a keleti blokkban a zsidóságot általában a rendszer kedvezményezettjének tekintették (sőt, mint a privát naplók is tanúsítják, nagyon sokan az egész kommunizmust zsidó uralomként és zsidó bosszúként élték meg), a zsidó lét az egész blokkban szűk korlátok közé volt szorítva: a hitélet vegetált, a rendszer az asszimilációt és a tabusítást támogatta, miközben az antifasiszta retorika politikailag gúzsba kötötte a zsidóság maradékát.

A legérzékenyebb aktuális kérdés külpolitikai volt: a szovjet blokk országai (köztük mi és a lengyelek is) az arab-izraeli konfliktusban az arabok mellett voltak, a Nyugat pedig Izraelt támogatta. Az 1967 júniusában váratlanul kitört hatnapos háborúban a párt Lengyelországban is élesen elítélte a „brit-amerikai imperializmust szolgáló” Izraelt. Gomułka pártfőtitkár azonban behozta a konfliktust Lengyelországba. Rádióbeszédben ment neki mindazoknak, akik a pártvonallal szemben szerinte Izraellel szimpatizáltak, ezeket a „cionistákat” belső ellenségnek, árulónak, az országon belüli ötödik hadoszlopnak bélyegezte, és arról elmélkedett, a legjobb az lenne, ha szépen elhagynák az országot.

Népiek és moszkoviták

Ezzel kezdődött ‘67 nyarán az anticionista kampány, ami aztán a következő év márciusában, a diáktüntetések hatására szintet és sebességi fokozatot lépett. Valójában mindez szorosan összefüggött a párton belüli frakcióharcokkal is. Akárcsak Magyarországon az ötvenes években, itt is egy „népibb” és egy „moszkovita” irányzat rivalizált egymással a hatalomért. Bár a törésvonal névleg arról szólt, hogy valaki a háborúban az otthoni ellenállásban vett részt (őket csak „partizánnak” hívták) vagy a Szovjetunióban volt, tudni lehetett, hogy burkoltan zsidó/nem zsidó kérdésről van szó. Ezt különösen a népiek erős embere, a munkatársai között antiszemita kirohanásairól híres Mieczysław Moczar belügyminiszter élesítette, aki „a zsidó funkcionáriusokkal szemben” saját utódlási esélyeit akarta megerősíteni.

Az anticionista kampányt mindenekelőtt a hadsereg pártszervei és a lengyel állambiztonság irányította, és az őket felügyelő Moczar volt a legkeményebb ököl. Bár Gomułka hozzá képest viszonylag mérsékelt volt, hogy a párton belüli gyengülő helyzetét javítsa, maga is beállt a hecckampányba, aktívan részt vett a zsidóellenes hangulatteremtésben, és a hisztériának egyáltalán nem sietett véget vetni.

Az igazi őrület 1968 márciusában, a diáktüntetésekre válaszul kiadott cionista listákkal kezdődött. Bár a felülről szervezett számtalan demonstráción ott voltak az

„Antiszemitizmus – Nem! Anticionizmus – Igen!”

táblák, a valóságban anticionista címszóval egyértelműen általában keltek ki a zsidók ellen. Pedig Lengyelországban ekkor már alig voltak zsidók. 1939-ben, a háború kitörése előtt 3 és fél millió zsidó élt az akkori államterületen, a holokauszt után mindössze pár tízezren maradtak: 1968-ban nem több, mint 30 ezren egy 32 milliós országban – igaz, a vezetők és az értelmiségiek között arányaiban jóval többen.

Anticionista gyűlés 1968-ban. Elöl egy "cionisták Izraelbe" feliratú tábla
Anticionista gyűlés 1968-ban. Elöl egy "cionisták Izraelbe" feliratú tábla
Fotó: marzec1968.pl

A nagy zsidó összeesküvés

Az állambiztonság mégis lényegében egy zsidó összeesküvést vázolt fel, és a sajtóban több ezer propagandacikk jelent meg az antiszemita forgatókönyvnek megfelelően.

„Mi a különbség a háború előtti antiszemitizmus és a mostani között? A háború előtt nem volt kötelező”

– szólt a korabeli vicc, és valóban: a kampányt három hónapon keresztül pörgették teljes intenzitással. Az állami tévében, a munkahelyi és iskolarádiókban, a végeérhetetlen pártgyűléseken, a kiosztogatott brosúrákon, a moziban a film előtt, a katonaságban, az úttörők, az ifjú kommunisták, a nőszervezetek és a háborús veteránok gyűlésein, a szakszervezetekben és a pártaktívákon – az elítélés ötvenes évekből ismerős rituális színházaiban, ahol arra is figyelni kellett, hogy mindenki feltétlenül a megfelelő szavakkal ítélje el a belső ellenséget.

Az, akinek nem voltak ezzel kapcsolatos skrupulusai, ezzel a karrierjének is jó szolgálatot tehetett persze. De az is hozzátartozik, hogy mivel előtte szinte egyáltalán nem lehetett nyíltan zsidó-lengyel viszonyról beszélni, az alig burkolt antiszemitizmusra építő propagandát sokan tabudöntőnek, felszabadítónak élhették meg. Ráadásul így végre éles bírálatot is meg lehetett fogalmazni, ha nem is minden vezető, de legalább a zsidók ellen. Őket okolták a sztálinizmus minden bűnéért, miközben éppen a sztálini időkhöz hasonló boszorkányüldözést csináltak. Bár ez az ötvenes évek ellenségképzésének és paranoiájának visszatérése volt, a szlogenek gyakran régi antiszemita kliséket fogalmaztak át.

„Lengyelország soha nem volt a hazájuk... Az ő hazájuk az amerikai dollár”

– harsogta az újság. A dolog annyira működött, hogy a lakossági hisztéria kapcsán anticionista pszichózisról is lehet beszélni. Bár a kampány a hatalom megtartását (illetve párton belüli megszerzését), a társadalmi elégedetlenség elvezetését és a megfelelő bűnbakok felkínálását szolgálta, működött – kinek okoz ez ma meglepetést?

50 év után

Bár a katolikus egyházi vezetés tiltakozott, néhány hónap alatt sikerült elüldözni a zsidó származású értelmiség meghatározó részét: ‘68-tól 13-15 ezer zsidó hagyta el Lengyelországot, az összes zsidó bő harmada. Formálisan le kellett mondaniuk a lengyel állampolgárságról, cserébe kivándorlási engedélyt kaptak Izraelbe – többségük végül máshol telepedett le. Különösen sokan mentek el a csúcsértelmiségiek, írók, művészek, tudósok közül – nálunk talán a filozófus Leszek Kołakowski és a szociológus Zygmunt Bauman a legismertebbek.

Az évforduló kapcsán most részben olyan aktualizáló szövegekbe lehet ütközni, melyek a lengyel antiszemitizmus tartósságát hangsúlyozzák a holokauszttól ‘68-on át mostanáig. A januárban elfogadott új holokauszttörvényt sokan a saját felelősség teljes tagadásának tekintik, a szélsőjobb felé tett gesztusokról és az antiszemita összeesküvés-elméletek megerősödéséről beszélnek; egyesek szemében a közhangulat a '68-asat idézi.

Mateusz Morawiecki, a jobboldali miniszterelnök ‘68 kapcsán a héten tagadta a lengyel felelősséget. 1968-ban a szovjet megszállás miatt „nem is volt Lengyelország” – mondja; a zsidókat tehát, szól az érvelés, nem a lengyelek, hanem a kommunisták kergették el. „Vannak, akik szerint Lengyelország akkor nem is létezett, és a Szovjetunió volt a felelős... de '68 márciusa csak Lengyelországban történt meg” – reagált az izraeli nagykövet.

„Az utolsó másfél hónapban kiderült, milyen könnyű Lengyelországban felébreszteni az antiszemita démonokat – akkor is, ha már alig vannak zsidók az országban”

– vette elő az 1968 kapcsán gyakran hallott érvet Anna Azari. Andrzej Duda köztársasági elnök a miniszterelnökkel szemben csütörtökön bocsánatot kért az 50 évvel ezelőtti eseményekért a lengyel zsidóságtól: bár, mint mondta, a mai Lengyelország és az ő generációja nem felelős az akkor történtekért, „azt szeretném mondani, kérem, bocsássanak meg a köztársaságnak, a lengyeleknek és az akkori Lengyelországnak, hogy ilyen szégyenletes módon cselekedtek”.

Bár a kollektív felelősség vádja és tagadása ugyanabból a logikából fakadhat, az ilyen szintű viták pedig nem biztos, hogy sok mindent segítenek megérteni, a végére idekívánkozik Władysław Bartoszewski (a kommunizmusban bebörtönzött háborús ellenálló, a rendszerváltás után külügyminiszter) 1968-ban kelt levele, melyben mély szégyenéről írt barátjának:

„Nem érzem magam felelősnek (a kommunisták) tetteiért, mert ez idegen hatalom, karhatalmon alapszik, és Lengyelországra kényszerítették... De nagyon sajnálom, hogy mindez a lengyelek és Lengyelország nevében történik, és olyan emberek szervezik, akik lengyelül beszélnek.”

Kommentelheted ezt a cikket az index.hu Facebok-oldalán: