Szex, Mao, macskakő

További Történelem cikkek

A Gucci legújabb kampánya 1968 macskakő-hajigálós, egyetemfoglalós Párizsát idézi meg, a Christian Dior az 50. évfordulón szintén ‘68-at idéző modelleket futtat: logó pulcsik, szoknyák, patchwork dzsekik, „álmodozó fiatalok” – 1968-cal pár évtized alatt ez történt, a forradalmat megette az haute couture, a lázadás tartalom nélküli nosztalgikus designtéma lett.

A békésebbnek tűnő jelszavakat jobb híján bármikor be lehet dobni unalmasabb marketinges brainstormingokon:

Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent!

Minden hatalmat a fantáziának!

Az aszfalt alatt ott a strand

– ezekkel biztos nem lesz semmi gáz, az utcaköveket úgysem kezdi senki kiszedni már a célcsoportból, hogy eljusson a plázsig.

1968, illetve az általa szimbolizált hatvanas évek és az ifjúsági lázadás rég nyugdíjba ment, ahogy mára lényegében a nagy generáció is, az antikapitalista forradalom helyén dekorációs kellékek maradtak és a barikádépítések nosztalgiája, különben sem jönne ki nagy muníció a rendőrsorfal ellen abból a kevés utcakőből, amit meghagytak a turisták kedvéért a kandeláberes utcákban. (Fotó: AFP)

A nosztalgia, mint az egyik leginkább lenézett, kispolgárinak mondott érzemény persze igazán nevetségesen 1968-ból nézve, “68 ma mégis ez: nagymamák és nagypapák könnybe lábadt emlékei a fiatalkorukra; valójában az egyetlen olyan időszakra, amikor igazinak tűnt fiatalnak lenni. 1968 teremtette meg a par excellence ifjúságot, a "nagy generációt", amihez képest minden későbbi korszak fiataljai nem lehetnek mások, mint gyenge dublőrök, megalkuvók, koravén alkalmazkodók, saját nem-autentikus létük melankolikus szószólói, mint a nyolcvanas évek kelet-európai undergroundja, vagy a kapitalizmusban maximalizált élvezeti értéket találók, netán a hagyománytisztelő újkonzervatív polgárt szerepjátszók, akik nyakkendőbe öltözve hirdetik saját antihatvannyolcasságukat. (Fotó: Jacques Marie / AFP)

'68 a maga eszméivel, szimbólumaival és magatartásmintáival prímán tudott integrálódni a kapitalizmusba. Fair trade kávé, Instagramra optimalizált lakóautó-hippiskedés, 2000 dolláros meditációs elvonulások - a kapitalizmus mindent fel tudott szívni, ami valamikor a kapitalizmuskritikával és az ellenkultúrával függött valahogy össze; a fogyasztás elleni látszatlázadásnak kényelmes helye lett, elfér az is Marx szülinapi tortája mellett. (Fotó: Jacques Marie / AFP)

1968 Nixon megválasztásának éve is többek között, mégis a lázadás éveként maradt meg. 1848-hoz hasonlóan igazi nemzetközi esemény, Nyugat-Németország, Anglia, Olaszország, vagy éppen a keleti blokk és Magyarország mellett még Afrikában is voltak megmozdulások, de csak Franciaországban jártak közel ahhoz, hogy egy diáktüntetés majdnem megdöntse a hatalmat. (Fotó: Jacques Marie / AFP)

Az egész azzal kezdődött márciusban, hogy a kollégista fiúk és lányok atjárhassanak egymás kollégiumi szobáiba. 1968 előbb szólt a szexről, mint a politikáról, de a szexuális forradalom néhány hét alatt kinőtte magát. (Fotó: AFP)

De 1968 mindenekelőtt kulturális forradalom volt. Politikai céljai nem teljesültek, de a kulturális kánont teljesen átírta, az soha többé nem lehetett olyan, mint előtte volt. Tavasszal a Beatles Indiában transzcendentális meditált, igaz, Ringo Starrnak két héten belül elege lett; a Hair átkerült a Broadwayra, a Stones meg Cannes-ban bulizott a fesztiválon, illetve csak bulizott volna, mert 1968 májusán az is forradalmi helyszín lett: előbb a diákok vonultak be oda is, aztán Godard-ék vették át a hatalmat. (Fotó: Jacques Marie / AFP)

Az első szikra, a Nanterre-i egyetem szociológia és pszichológia tanszékének környékén pattant ki, a hallgatók úgy érezték, manipulatív ársadalomtechnikát kell tanulniuk, miközben ők forradalmi, a társadalmat átalakító tudományt akartak volna. A hatvanas években az egyetemeken még beöltözött, maskarás figura kiáltotta nagy hangon előadások előtt a professzor érkezését. Franciaország általában is sokkal konzervatívabb és hierarchikusabb volt annál,mint amilyennek most el szoktuk képzelni.

Az első szikra, a Nanterre-i egyetem szociológia és pszichológia tanszékének környékén pattant ki, a hallgatók úgy érezték, manipulatív társadalomtechnikát kell tanulniuk, miközben ők forradalmi, a társadalmat átalakító tudományt akartak volna. A hatvanas években az egyetemeken még beöltözött, maskarás figura kiáltotta nagy hangon előadások előtt a professzor érkezését. Franciaország általában is sokkal konzervatívabb és hierarchikusabb volt annál,mint amilyennek most el szoktuk képzelni. (Fotó: Reg Lancaster / Getty Images Hungary)

„Ma már nem is emlékezünk arra a világra, amikor a nők nem nyithattak önálló bankszámlát férjük aláírása nélkül. Olyan társadalom volt, amelyben például Franciaországban Alain Peyrefitte tájékoztatási miniszter, aki egyben az egyetemekért is felelt, minden nap megkapta a napi hírösszefoglalót, mielőtt az este 8 órakor tv-képernyőre került, és bármikor beleavatkozott az adásokba, ha kedve tartotta" - emlékezett vissza “Vörös Dany, vagyis a félig német származású anarchista diákvezér, Daniel Cohn-Bendit. (Fotó: AFP)

Az eredeti "forradalmi osztály" egyértelműen az egyetemi diákság volt; egy igazi tömegképzés résztvevői. Franciaországban a megfelelő érettségi belépést jelentett az ingyenes felsőoktatásba, a hatvanas években megtriplázódott és 600 ezerre emelkedett a hallgatók száma, és társadalmilag is sokkal vegyesebb lett az összetétel. (Fotó: AFP)

Felívelő korszak volt ez egyébként, legalábbis anyagi értelemben: az algériai háború ugyan nagy sokk volt a francia gloire-nak, de egy kivételesen hosszú, harminc éves gazdasági prosperitás jött 1945 után - a permanens kormányválságok és a III. köztársaság halála ellenére széles körű volt a gyarapodás. (Fotó: AFP)

1968 májusa Franciaországban valójában márciustól júniusig tartott, de az országot megrengető krízissé valóban májusban lett. Május harmadikán a rohamrendőrség megrohamozta az egyetemet, ahol a jobboldali diákszervezetek csaptak össze a baloldaliakkal. Sok diákot megvertek és letartóztattak, az oktatást felfüggesztették, ez pedig megállíthatatlanná tette a láncreakciót.

1968 májusa Franciaországban valójában márciustól júniusig tartott, de az országot megrengető krízissé valóban májusban szélesedett. Május harmadikán a rohamrendőrség megrohamozta a Sorbonne egyetemet, ahol a jobboldali diákszervezetek csaptak össze a baloldaliakkal. Sok diákot megvertek és letartóztattak, az oktatást felfüggesztették, ez pedig megállíthatatlan láncreakciót indított el. (Fotó: Reg Lancaster / Getty Images Hungary)

Több tízezer egyetemista vonult az utcákra, követelve társaik szabadon bocsátását, amihez aztán az egyetemi tanárok szakszervezete is csatlakozott. Május 10-én a diákok az egész Quartier Latin elfoglalását határozták el, mire a karhatalom könnygázzal és foszforgránátokkal reagált, nem kímélve a környék kávézóinak érdeklődő közönségét sem. Az utcai harcok után 468 embert tartóztattak le, 367-en kórházba kerültek, többségük rendőr. (Fotó: AFP)

Másnap a hatalom visszakozott. Pompidou miniszterelnök bejelentette, hogy visszavonják a rendőrséget, a letartóztatott diákok ügyét újravizsgálják, a Sorbonne-t ismét kinyitják. Az egyetemet ezután elfoglalták a diákok. A falakra Marx, Lenin, Trockij, Mao, Castro, Guevara képek kerültek, még Sztálin is, de őt azért inkább csendben leszedték. (Fotó: Central Press / Getty Images Hungary)

A zsúfolásig megtelt előadókban éjjel-nappal beszéltek; lényegében mindenről, ami valaha egy diák fejében megfordult a szextől a vizsgákon át az élet értelméig. Néhány korabeli meghirdetett téma mindegyiknél megjelölték, hogy melyik előadóban miről lesz szó: A harc szervezete; Egyetemi válság vagy társadalmi válság; A rendőri elnyomás aktái; Önigazgatás; Vizsgákról; Tanítási formák; Szexuális elnyomás; A gyarmati kérdés; Ideológia és misztifikáció. (Fotó: Stf / AFP)

"Az emberek egyszerűen felmentek, és teljesen szabadon beszéltek egymáshoz. Az euforikus állapot az egész két hétben, amit ott töltöttem, mindvégig kitartott. Egy falfirka tökéletesen magába sűrítette a lényeget: 'Déja dix jours de bonheur' - már tíz nap boldogság." (Fotó: AFP)

Néhány további jelszó és grafiti a számtalan közül: A forradalom az elnyomottak fesztiválja. Az anarchia én vagyok. Gombold ki olyan gyakran az agyadat, mint a nadrágodat! Vegyük komolyan a forradalmat, de ne vegyük komolyan saját magunkat! Mindegyikünkben ott szunnyad egy zsaru, meg kell ölni! Vizsgák = Hierarchia! (Fotó: AFP)

1968 az emlékezetben nagyrészt a diáklázadásokról szól, a néhány hétbe sűrített barikádromantikáról és a politikai libidórobbanásról, de a forradalmi hangulat másokra is hatott. Még a focistákra is, akik "A futball a futbalistáké" jelszóval pár napra elfoglalták a labdarúgó szövetség székházát. (Fotó: Reg Lancaster / Getty Images Hungary)

De össztársadalmilag a gyárfoglalások voltak döntők; a munkásosztály megmozdulása a diákokéval szemben valóban létében fenyegette a rendszert. A francia történelem legnagyobb általános sztrájkjában 9 millióan vettek részt, ez, és az egymilliós utcai tüntetés megrengette de Gaulle hatalmát. Nem is csak az övét: a munkásokra a kritikák szerint rátelepedett régi szakszervezetekét is; 1968 lázadása annyiban is az újbaloldal születése, hogy a hagyományos munkásmozgalmi alakulatok, pártok és érdekvédelmi szervezetek képtelenek voltak uralni az eseményeket. (Fotó: AFP)

A Latin negyed összecsapásai után a diákok is megpróbáltak koalícióra lépni a munkásokkal. A Renault-gyár francia, spanyol, algériai melósainak Sartre szónokolt, de a közös front (amihez hasonló aztán például Lengyelországban a Szolidaritásal meg tudott valósulni) a hatalom, a kommunista párt és a hivatalos szakszervezetek munkálkodásának is köszönhetően nem jött össze. (Fotó: AFP)

A Franciaországban nagy befolyású Kommunista Párt Moszkva utasítására a forradalom ellenében tevékenykedett, amivel lényegében de Gaulle-nak segítettek megőrizni az elnöki székét - 1968 a nyugat-európai kommunizmus nagy korszakának a végét jelentette, miközben így vagy úgy, de minden más ideológiát is átalakított. (Fotó: AFP)

De Gaulle, aki a Latin negyed utcai harcai idején az akkor még a Nyugat nagy barátjának számító Ceausescunál vendégeskedett Romániában, május végén, a megbénult Franciaországból, néhány napra egyszerűen eltűnt. Mint később kiderült, az államfő az NSZK-ban állomásozó francia csapatokhoz ment, ahol Massu tábornok biztosította, hogy a hadsereg nem fogja elárulni őt. (Fotó: Georges Melamed / AFP)

Az idős államfő visszatérve elébe ment az eseményeknek. Feloszlatta a parlamentet, nagy beszédben állt ki a rend helyreállítása mellett és hatalmas békemenetet szervezett - 1968-ban ő tudta kivinni a legtöbb embert az utcára, nem a világforradalmat és/vagy az ő lemondását követelők. Június elejére aztán a nagy béremelési ígéreteket és más kedvezményeket kapó munkások többsége újra felvette a munkát, a tömeges vadsztrájknak vége lett, és a diákmozgalmak is kifáradtak. A rendőrök visszafoglalták a Sorbonne-t, de Gaulle maradt, a júniusi előrehozott választás pedig megerősítette a hatalmát. A forradalom elbukott. (Fotó: Keystone / Getty Images Hungary)

Bukott forradalom, megfoghatatlan forradalom, forradalom nélküli forradalom - néhány kifejezés a számtalan utólagos értelmezésből. A hatalom puccsról beszélt, de a hatalmat valójában csak egy trockista "élcsapat" akarta megszerezni, a többieknek politikai értelemben nem volt forradalmi programja. Leginkább a paternalista állam ellen és de Gaulle, a materializmus, a kapitalizmussal a baloldali tanok szerint szükségszerűen együttjáró általános elidegenedés, na meg a polgári kiüresedett unalom ellen küzdöttek - de az ideológiai jelszavak nem biztos, hogy megfogják a lényeget, a forradalom, ha az volt, a sok jelszó és teoretikus ellenére is sokkal inkább volt ösztönvezérelt, miközben persze végtelenül idealista is. (Fotó: AFP)

Hogy '68 álforradalom volt, beteljesítetlen ígéret, a középkori karneválok médiaszenzitív reinkarnációja, ugyanúgy megítélés kérdése, mint az, hogy valóban elbukott-e. Szimbólumai feloldódtak a piacon a nemzetközi licenc szerint exportálható romkocsma-üzemeltetéstől a tantrikus jóga workshopokig. Az önmegvalósítás igénye, ami a fogyasztásellenességről szólt, a fogyasztói magatartás fő mozgatója lett az összkomfortos élménytársadalomban. (Fotó: Reg Lancaster / Getty Images Hungary)

Közben a "poszt-68-as" irányzatokkal egy sor olyan társadalmi mozgalom jött létre a zöldektől a feminizmuson át a globalizációkritikáig, amik alapvetően átalakították a politikát akkor is, ha a szimpatizánsaik inkább úgy érzik, nem sokat értek el abból, amiért küzdöttek. (Fotó: Reg Lancaster / Getty Images Hungary)

A hajdani '68-as vezérek, egykori anarchisták és trockisták, maoisták és az én forradalma nevében mindenféle izmust elutasítók idővel maguk is belesimultak a rendszerbe. A nevek ismertek, a kancellárból lett Gazprom-milliomos Schröder, a szintén diákmozgalmárként induló Joschka Fischer, vagy a franciáknál egy időben nagyjából mindenki, aki a baloldalon kicsit is adott magára - elég csak a Fidesz-propagandában szimbolikus ellenségként kezelt Daniel Cohn-Benditre gondolni: a párizsi egyetemfoglalások egykor anarchista vörös loboncos vezetője ma a rendszerkonform politikus megtestesülése, aki onnan, hogy "Je veux renverser le capitalisme" (le akarom rombolni a kapitalizmust) odáig jutott, hogy 68 jelszavait ma már el kell felejteni, egyrészt mert már nincs mi ellen lázadni, másrészt meg a 68-asok úgyis sok hülyeséget összehordtak. (Fotó: Reg Lancaster / Getty Images Hungary)

Miközben a balliberálissá lett '68-asok ma a jobboldal legfőbb ellenségei Sarkozytől Schmidt Máriáig és Orbánig, az újbal mellett részben a troll-ideológiájában lubickoló újjobboldal is 1968 örököse. Az önfeledt polgárpukkasztás és az elit elleni lázadás egyik gyökere a hatvannyolcasság akkor is, ha éppen ellenük lázadnak. Ahogy '68 az identitásképző közös referenciapont a rendszerkritikus balosoknak és az európai elit nem csekély hányadának, a jobboldalon is az. (Fotó: Stf / AFP)

Nihilista érték- és társadalomrombolás, vagy bukásában is nagyszerű önfelszabadító kísérlet - bármit is látunk bele, 1968 jelen van; nem annyira, mint nosztalgikus kép, hanem mint a részünk: ott van bennünk akkor is, ha azok vagyunk, akik szerint az 50 évvel ezelőtti forradalom az elérhetetlen csúcs, a "hiszem, mert lehetetlen" korosztályi mítosza; és akkor is, ha úgy gondoljuk, ez volt a szellem kiszabadításának démoni pillanata - visszazárni a palackba így is, úgy is lehetetlen. (Fotó: AFP)