Arnold, Levente
17 °C
27 °C

400 éve kidobtak az ablakon két urat, mire kitört a világháború

Defenestration-prague-1618
2018.05.23. 20:02

Éppen 400 éve, 1618. május 23-án, Thurn Mátyás cseh főúr kidobatott a prágai palota ablakából két császárhű kormányzót és szegény titkárukat. A defenesztráció, vagyis az ablakon való kihajíttatás akár különleges cseh hagyománynak, amolyan bohémikumnak is tekinthető. Két évszázaddal korábban ugyanez már megtörtént: akkor a huszita háborúk részeként repültek az urak. Szemben a meglincselt elődökkel, 1618-ban a sértettek csak egy szemétkupacra huppantak, és elbiceghettek, mégis ennek az esetnek lettek súlyosabb következményei.

A szokásos kronológia szerint ez az epizód a kezdete a harmincéves háborúnak, az 1648-ig tartó öldöklésnek, ami vérbe borította Európát, és amit sokan az igazi első világháborúnak tartanak. Ha ennek a több kontinensre kiterjedő harc a feltétele, az is megvan: a holland flotta például a brazil cukornád-ültetvényekért is harcolt Portugáliával, de Ceylonban is sok hindu és buddhista szentély kapott lángra: itt ugyancsak a hollandok és portugálok vontak be rivális helyi királyságokat a háborúba, hogy a kelet-indiai hadszíntéren vívják meg a maguk kis proxy-háborúját az európai hatalmak kaotikus egymásnak menésében.

A három évtizeden át tartó, idővel csak fokozódó, újabb és újabb hadseregeket bevonó háborúskodás azonban mindenekelőtt Európát emésztette fel. Bár mára sokaknak legfeljebb egy bonyolultsága miatt kerülendő érettségi tétel, a harmincéves háború messze több volt annál, hogy csak egy legyen a sok harc között. Gyakran hallani, hogy ez volt ez volt az első totális háború; de mindenképpen az első igazán nagyszabású, modern, szervezett öldöklés, ami már nagyon nem hasonlított a középkori lovagi csatákra.

Arányaiban többen haltak meg benne, mint akár az I., akár a még pusztítóbb II. világháborúban, hatásai pedig évszázadokon keresztül, a XX. századig egészen biztosan meghatározták Európa sorsát és hatalmi berendezkedését. Nem véletlenül emlékeztek rá még 1900 környékén is úgy sokfelé, mint A Háborúra, az igazi tragédiára, ami nem csak az áldozatok száma, de politikai konzekvenciái miatt is a legfontosabb.

Különösen német földön, ahol úgy tartották, a harmincéves háború a nemzeti balsors igazi oka. Nevezik a harmincévest német háborúnak is: a fő hadszínteret a német nyelvű területek alkották, ezek szenvedték a legtöbbet. A háborút lezáró vesztfáliai béke egyebek mellett azt jelentette, hogy a Német-Római Császárság, bár 1806-ig formálisan fennmaradt, lényegében megszűnt nagyhatalmi erőközpont lenni. Német egység helyett két évszázados szétszabdaltság következett; ennek ugyancsak bőven a XX. századba érnek a következményei.

Na és mi hol vagyunk?

Ehhez képest a XVII. század őskatasztrófája nálunk elég homályosan maradt meg az emlékezetben. Igaz, Magyarországon viszonylag kevés volt a harc, és bár magyar katonák eleinte nagyobb számban vettek részt az európai harcokban, a Habsburgok ezt hamarosan már nem preferálták annyira: attól tartottak, hogy a magyarok átállnának Bethlen Gábor erdélyi fejedelem protestáns egységeihez. Erdély ugyanakkor, éppen Bethlen politikájának köszönhetően, ekkor került be igazából az európai politikába: nem véletlen, hogy a hosszú háborúskodást lezáró békében a nagyhatalmak teljesen elismerték a szuverenitását. Az erdélyi fejedelmet a modern történetírás atyja, Leopold von Ranke „a harmincéves háború, e világmozgalom egyik leghatalmasabb vezéregyéniségének” nevezte, és ha ez túlzás is, mások is úgy értékelték, hogy „bevitte Erdélyt Európába.”

Hogy Bethlen hogy került bele, és milyen szerepet is játszott a háborúban, annak a megértéséhez egy kicsit jobban vissza kell menni. A háború frontvonalai, folyamatosan átalakuló szövetségi rendszerei, egyáltalán a tétje az európai történelem egyik kivételesen bonyolult kérdése. Hagyományosan vallásháborúként szokták leírni, melyben a Katolikus Liga és a Protestáns Unió álltak egymással szemben, de ez az értelmezés minimum leegyszerűsítő.

Valójában egy rendkívül összetett, emiatt nagyon nehezen elbeszélhető történetről van szó, ahol sokan eleve csak vallási köntösben harcoltak egyéni érdekeikért és a hatalmi viszonyok átrendezéséért, a dinasztikus-állami érdekek pedig a háború előrehaladtával csak még inkább túlléptek a felekezeti különbségeken. Ehhez elég, hogy Richelieu bíboros katolikus Franciaországa protestáns hatalmakkal szövetkezett az ősellenség (és szintén katolikus) Habsburgok ellen, a svédek pedig a dánokkal is egymásnak mentek, noha mindkettő protestáns királyság.

Rézkarc Jacques Callot "A Háború nyomorúsága" című a harminc éves háborúról szóló rézkarc gyűjteményéből
Rézkarc Jacques Callot "A Háború nyomorúsága" című a harminc éves háborúról szóló rézkarc gyűjteményéből
Fotó: Wikimedia Commons

Ettől még persze igaz, hogy a vallási ellentétek döntő szerepet játszottak az események eszkalálódásában. Már a prágai ablakjelenet is erről szólt: a protestáns cseh rendek ki akartak szakadni a katolikus Habsburg Birodalomból. A közvetlen előzmény, hogy 1618. május 18-án magyar királlyá koronázták a Habsburg II. Ferdinándot, aki elődje toleránsabb politikája után a kőkemény ellenreformáció alakja volt. Mivel a Habsburg dinasztia gyakorlatilag monopolizálta a német-római császári címet, ez nekik komoly fenyegetés volt. A kormányzók kidobása után a csehek egy protestáns fejedelmet hívtak meg a királyi trónra; a cikk elején említett Thurn Mátyás pedig egy évvel később csapataival már Bécset fenyegette.

Bár a csehek mellett protestáns koalíció szerveződött, a háború ebben a kezdeti szakaszában még nem tűnt úgy, mint ami egész Európát fogja évtizedekre vérbe borítani. Ekkor került képbe a szintén protestáns Bethlen, aki szövetségben állt a cseh-morvai-szilériai rendekkel, így harcolt a Habsburgok ellen, és tört be Kassára, a Magyar Királyságba. Bethlen cseh-magyar konföderációt akart létrehozni, tervéhez azonban nem sikerült megnyernie a Portát.

A fő probléma azonban az volt, hogy a Habsburg-ellenes szövetség ekkoriban nagyon gyengén volt ellátva: A „Ki mit vitt a koalícióba” című korabeli szatíra szerint:

Anglia kétezer pipadohányt, Hollandia ötven zsák borsot Nyugat-Indiából, Svájc ezer eladósorban lévő fejőlányt. Bethlen Gábor pedig egy köteg levelet, amit a Portával váltott.

Ilyen körülmények között 1620-ban a fehérhegyi csatában a protestáns rendek megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ekkoriban terjesztette el Bethlenről a katolikus propaganda, hogy valójában végig török érdekeket szolgált, sőt, – ismerős ugye ez a XXI. századból is – titkon maga is muzulmánná lett, „a keresztény vért itta és fürdött légyen benne.”

Az idézet R. Várkonyi Ágnestől származik; a 2014-ben elhunyt kiváló történész azt is kiemelte, hogy a propaganda egyébként is soha nem látott szerepet kapott ekkor. Ezt ugye az ezzel egyidős hitvitázó irodalom remekeiből, Pázmányék zseniális beefjeiből is tudhatjuk, de mindez a harmincéves háborúban is meghatározó volt. Sőt, a fake news tekintetében is talán ez az első modern harc:

„a gyilkos gúny, a kegyetlen pamflet, a körmönfont megtévesztés fegyverei” korábban nem látott mértékben és módon jelentek meg, az információs világ átformálta a politika technikáit.

A győzelmek hatására a Habsburg császár még erőszakosabb rekatolizációba kezdett, magára zúdítva az ellenséges felek még nagyobb haragját.

Magyar láz és boszorkányőrület

Ezután terjedt ki csak igazán a háború. Beléptek a franciák és Svédország is – később ők ketten lettek a háború fő nyertesei, de ehhez még sok évnek és irdatlan pusztításnak kellett jönnie. Ma talán furcsának hangzik, de Svédország ekkor igazi erőszakos nagyhatalom volt, a tágan vett Baltikum és Észak ura akart mindenekelőtt lenni, de egy időre elfoglalta még Elzászt is. Amikor Gusztáv Adolf király 1630-cal a protestáns oldalon belépett a háborúba, tőle várták a nagy fordulatot. Két évvel később azonban a király a sűrű köddel nehezített lützeni csatában (a „lützeni köd” kifejezés állítólag még ma is létezik svédül) elesett, páncélját a Habsburg csapatok diadalmasan vitték Bécsbe. Ez volt a háború egyik legvéresebb csatája, de nem annyira kegyetlen, mint Magdeburg kifosztása: ebben az egy városban 24 ezer ember halt meg, többségük saját otthonában égett halálra, mikor felgyújtották a házaikat.

A támadó seregeknek egyébként a városok „tűzpénzt”, vagyis védelmi pénzt voltak kötelesek fizetni, de mindenhol alapból is megemelték az adókat a katonák etetésére. A zsoldosseregek és fizetett martalócok, az uralkodók hadai és az irreguláris milíciák, a felfegyverzett paraszti seregek folyamatos mozgósítása tömegeket üldözött el a lakóhelyükről. Ha ez nem lett volna elég, az 1600-as évek válságához még az európai kis jégkorszak is hozzáadódott. Az ínséges évtizedekben krónikus éhínség sújtotta a falvakat és a városokat, a legyengült lakosságot betegségek tizedelték. A tífusz (ezt „magyar láznak” is nevezték ekkoriban Európában) és a pestis a történészek szerint valójában több embert ölt meg, mint a fegyverek.

A pogromok és menekültek lemészárlása mellett az őrült haláltánc az európai történelem egyik legnagyobb boszorkányhisztériájában csapódott le. (A korábbi mániáról például itt olvashatnak.) Különösen Németország déli részén, a katolikus ellenreformációval összefüggésben keresték megrögzötten az ördöggel cimboráló, rontást hozó boszorkányokat. Bamberg püspökének csak „Hexenbischof” volt a gúnyneve, Würzburgban pedig – és ez csak egyetlen centruma a kollektív pszichózisnak – 900 embert égettek el máglyán 1626 és ‘31 között.

Visszafogott becslések szerint Közép-Európa lakosságának ötöde halt meg a háború miatt, összesen 4 és 12 millió közöttire teszik az összes halottat. Összehasonlításként: a II. világháború a Szovjetunióban, ahol a legtöbb áldozatot követelte, 12 százalékos pusztítást okozott.

Hányszor harmincéves?

A harmincéves háború nem csak történészi szakkérdés. Ha a részletei esetleg már homályosak is, mégis ott van az európai kollektív tudattalanban, mint a paradigmatikus háború, ami nem kímél civileket, nőket, időseket és gyermekeket sem, ahol a nemi erőszak köznapi, a halál banális, az élet cinikus, az erőszak öntörvényű és a béke csak pillanatnyi illúzió.

A háború és az azt lezáró vesztfáliai szerződés a nyugati önértelmezés és a hol mélyebb, hol felszínesebb politikai aktualizálások örök forrása. Így volt ez a két XX. századi világháborúval kapcsolatban is, melyeket együtt, az okok összetartozását hangsúlyozva szokták Európa második harmincéves háborújának is nevezni. A mostani közel-keleti káosz kapcsán is rendszeresen húznak párhuzamot – többek között az amerikai geostratéga Brzezinski is élt a lehetőséggel.

Mint Tóth Gergely írta Koselleck kapcsán a párhuzamokról, a harmincéves háborúban és a XXI. századi Közel-Keleten egyaránt:

  • mindenki érzi, hogy egyetlen konfliktusról van szó, de ebben az egyetlen konfliktusban annyi frakció, sérelem és követelés sűrűsödött össze, amit felmérni is nehéz;
  • a válság egy olyan többpólusú hatalmi szférában dúl, ahol már nincs megkérdőjelezhetetlen hatalmú döntőbíró, aki kikényszeríthetné a megnyugvást (ilyenek voltak annak idején a Habsburgok, ilyen lenne most az Egyesült Államok);
  • a reálpolitikai alapú rendezésnek pedig keresztbe tesz a konfliktushalmaz vallásháborús dimenziója.

Hogy miért lehet hasonlóságokat keresni a mai, a kétpólusos világrend utáni világpolitika bonyolultsága és a XVII. századi káosz között, azt R. Várkonyi Ágnes egyik utolsó tanulmánya is érzékeltetheti:

A kora újkorban a politika stratégiák és taktikák bonyolult művelete, több síkon operáló, sok szálat mozgató, kockázatos eljárások, rejtett akciók, nehezen átlátható, szövevényes jelenség. Minden hatalom több álarcot használt, több kártyával játszott és nem árulta el, hogyan tör célja felé. „Senki nem járt meztelenül az agorán.”

Bár legalább ennyi különbséget is fel lehetne sorolni, a konfliktusok akkor és most is egyszerre zajlottak államokon belül és államok között, vallási alapokon és szekuláris érdekek szerint, mérsékeltek és a radikálisok között, miközben a polgárháborúk és a proxy-háborúk látszólag kibogozhatatlanul keveredtek össze. A legegyszerűbb tanulság talán a legfontosabb: az I. világháborún kívül a harmincéves a kitörölhetetlen bizonyíték rá, hogy a korábban viszonylag békés Európa előre nem látott módon képes időnként láncreakciószerű eseményekkel totális káoszba fulladni, olyan pusztító következményekkel, hogy a sebei csak évszázadok alatt gyógyulnak be, ha valaha.

(Borítókép: A prágai defenesztráció egy korabeli metszeten - forrás: Wikimedia Commons)