Zsanett, Janka
10 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben

fortepan 138510
2020.05.02. 14:13
Harminc évvel ezelőtt ült össze a rendszerváltó parlament, azóta képviselő Orbán Viktor és még pár ősfideszes, a népi-urbánus harcot félretéve pedig rögtön az első napon megkötötte egymással a paktumot az MDF és az SZDSZ. A kormányozhatóság érdekében hozott megállapodást azóta is kárhoztatják; a mostani kerek évfordulón a kormánytöbbség fogadott el politikai nyilatkozatot.

Kereken harminc éve ül a parlamentben Orbán Viktor, Kövér László, Németh Zsolt és Kósa Lajos; a rendszerváltó országgyűlésből ők négyen maradtak bent nyolc ciklussal és három évtizeddel később is. A mai országgyűlés az alkalomból politikai nyilatkozatot fogadott el „Magyarország népképviseleti rendszerének harminc évvel ezelőtti visszaállításáról”, és ez valóban politikai: miközben leszögezik, hogy 1990. május másodikát visszanyert szabadságunk első napjának tekintik, a főhajtások mellett a rendszerváltoztatás továbbvitelének kudarcáról, posztkommunista uralmi törekvésekről, a lecsúszás veszélyéről írtak benne, amit a fideszes többség által elfogadott nyilatkozat szerint csak a 2012-es új Alaptörvény zárt le.

A leghosszabb ideig parlamenti képviselők toplistája 1990 után.
A leghosszabb ideig parlamenti képviselők toplistája 1990 után.
Kép: nntp.hu

1990 óta az országgyűlés összement, vesztett a politikai súlyából és nagyjából minden más is megváltozott, de a szimbolikus deklarációk, a jelennek szóló múltpolitika most is a rendszerváltást idézi, csak a politikai marketing lett profibb körülötte. Hol vannak ma már az olyan politikai hirdetések, mint az győztes MDF-é 1990-ből, amiben olyan mondatokkal próbáltak a tömegekre hatni, hogy bennük van „Berzsenyi klasszikus erkölcsisége, Kölcsey hazaszeretete, Széchenyi gyakorlatiassága, Petőfi gyújtó lendülete, Kossuth fáradhatatlansága, Deák megfontolt bölcsessége, Teleki Pál önfeláldozása, Bajcsy-Zsilinszky hősiessége, Németh László nemzetnevelő elhivatottsága, Bibó István politikai gondolkodása”?

Az értelmiségi létből hirtelen a politika környékére kerültek kommunikációs esetlensége még a fajsúlyosabb erőknél is megkapó volt, nem beszélve a rendszerváltás folklórját színesítő olyan alakulatokról, mint a királyságpárti Magyar Legitimista Párt, egy siófoki rokkantnyugdíjas Baloldali Revízió Pártja, a Magyar Egészség Párt vagy a Pártonkívüliek Pártja. Krassó Magyar Október Pártja, A Petrasovits Anna féle szocdemek vagy Palotás Vállalkozók Pártja ezekhez képest egész komoly szerveződéseknek tűntek.

Új idők új dalai

A választáson 58 párt vett részt, közülük végül hat jutott be listán a parlamentbe: MDF, SZDSZ, FKgP, MSZP, Fidesz és a KDNP – ez a párttérkép lett meghatározó a következő két évtizedre is. „Az ország modernkori történelmében ez volt az első olyan választás, amely az általános, egyenlő és titkos választójog, illetve a tájékoztatás többé kevésbé érvényesülő esélyegyenlősége alapján is szabadnak és demokratikusnak volt tekinthető” – értékel az OSA évfordulós összeállításában Mink András történész. Mint írja, a szoros eredmények miatt több körzetben kellett újraszámolni, ezért is csúszott a hivatalos eredmény, az új országgyűlés végül május 2-án ült össze, ahol rendszerváltás-formáló bejelentések és fogadkozások hangzottak el.

A Parlament alakuló ülése 1990.május 2-án
Az Országgyűlés alakuló ülése 1990. május 2-án.

„A kor meghatározó politikai szereplői képesek voltak felelősségteljes, nagyvonalú, olykor emelkedett gesztusokra, és készek voltak az együttműködésre, nemcsak szavakban, hanem tettekben is, a rendszerváltás első szakaszát fenyegető politikai válság és kataklizma elkerülése, az elkövetkező, nem kevésbé fenyegető gazdasági és társadalmi válság közös legyűrése érdekében. A parlament első két ülésnapjának beszédei erről tanúskodnak” – fogalmaz Mink, bírálattal folytatva:

Ma már tudjuk, hogy ez a kegyelmi pillanat nem sokáig tartott. Ami 1990 tavaszán normálisnak és magától értetődőnek látszott, fokozatosan elenyészett, és a mai hatalomgyakorlásban már a nyomai sem lelhetőek fel.

A nagy megegyezés részben személyi kérdésekről szólt és hatalommegosztásról, részben a kormányozhatóság érdekében hozott új konstrukcióról. Ekkor ismertették a Parlamenttel az MDF-SZDSZ-paktum szövegét, melyről április 29-én kötött megállapodást Antall József és Tölgyessy Péter. A paktumot főleg az MDF keményvonalasabb részéről, majd általában a jobboldalról sokat támadták a későbbiekben, sokak szerint a józan és az ország érdekében szükséges politikai kompromisszum egyik ritka magyar példája az elmúlt évtizedekből.

Pedig az MDF és az SZDSZ, az azóta a történelmi süllyesztőben egyaránt eltűnt két nagy rendszerváltó párt között addigra már eléggé elmérgesedett a viszony. A választási kampány nagyrészt a két csoport küzdelméről szólt, melyben gyakorlati kérdések, mint a privatizáció módja (az SZDSZ eleinte gyors, kritikusai szerint érdekvezérelt spontán privatizációt forszírozott, az MDF óvatosabb volt), és személyi ügyek, mint a köztársasági elnök megválasztása mellett elég hangsúlyosan kulturális-törzsi identitások domináltak.

Ősbűnök

Miközben az SZDSZ maga radikálisabb, határozottan antikommunista és értelmiségi csoportosulásnak számított, az MDF a „nyugodt erő” hangsúlyozásával növelte népszerűségét.

Nekünk nem kell hangos kommunista-ellenességgel feledtetnünk múltunkat. (...) Mi nem a népet akarjuk leváltani, hanem a népet megnyomorító rendszert akarjuk megváltoztatni

– mondták magukról. Antall ekkor még határozottan elutasította a nacionalizmus vádját, azt mondta, akik ezzel támadják őket, az ország presztízsének is ártanak.

A később teljesen nyílttá váló médiaháború már jócskán a választások előtt, 1990 elején megkezdődött. Miközben a nyilvánosságot a nevet váltó állampárt és az állambiztonság is aktívan formálta (januárban derült ki a Dunagate-botrány), a jobboldali értelmiség úgy érezte, hogy a sajtó meghatározó része az SZDSZ és a baloldali reformerek felé húz. A kultúrharc akkor robbant be igazán, amikor Pozsgay kirúgatta Aczél Endrét a Híradó éléről, és az MDF-közeli Pálfy G. Istvánt nevezte ki a helyére.

A heves reakciókra Csurka egy botrányt keltő rádiójegyzettel válaszolt: ebben az addigra már a MDF népi-jobboldali szárnyának vezérévé váló író arról szónokolt, hogy „Tönk szélén áll az ország, istentelen sarc van kivetve a családok zömére, és egyesek, köztük a demokrácia legradikálisabb élharcosai is, nem átallják ezzel traktálni a közvéleményt? Hát elég volt. Mind mese és hazugság. Abu Dhabiról van szó, a nyaralásokról, a dohányról és az uralkodás lehetőségéről.”

Csurka burkolt zsidózással azt mondta, hogy „egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság”, és az SZDSZ vezetőire, kommunista-szimpatizáns szüleikre vagy saját indulásukra utalva Lenin-fiúkról beszélt. Ezt az MDF vezetése aztán emlékezetes szófordulattal Csurka írói munkássága részének nyilvánította, persze a toposz nagyon is politikai toposz, ami azóta is él, legutóbb épp Schmidt Mária vetette be a már halott Rajk ellen.

Vagy mi, vagy a mucsa

Az SZDSZ részéről alpári választási fogásnak mondták a baloldaliságukkal kapcsolatos vádakat, és inkább az MDF elnökségében ülő volt kommunista párttagokat hozták elő. Az első forduló előtt egy nappal aztán Tamás Gáspár Miklós Beszélőben megjelent írása okozott újabb botrányt. Ebben az akkor konzervatív-liberális TGM új Horthy-korral ijesztgetett: „...Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem.”

Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út

– írta azóta is emlékezetes választási szövegében. (Mondatait az Indexnek adott interjúja szerint azóta is védhetőnek tartja, bár most már hangsúlyosabban szól „kozmopolita mucsaiságról” is.) Az SZDSZ megbízott elnöke, a szintén filozófus Kis János nem tartotta már olyan jónak a választót Mucsával fenyegetni, ő arról beszélt, hogy parlamenti váltógazdaságot szeretnének, amiben az SZDSZ-nek az MDF természetes ellenzéke, és fordítva.

A korabeli közvélemény-kutatások szerint a választók többsége egy MDF-SZDSZ nagykoalíciót szeretett volna, de a két forduló között az MDF részéről ezt Antall József végképp elutasította, nagy volt a pártban az SZDSZ-ellenesség, és ezt fordított irányból is nagy kompromisszumnak érezték volna. Érdekes módon éppen egy fideszes, Németh Zsolt érvelt többek között az MDF -SZDSZ nagykoalíció mellett, mondván erős kormányra van szükség. Ő akkor úgy gondolta, attól sem kell tartani, ami miatt amúgy szokás volt: hogy ha a nagy rendszerváltó kormányok mind kormányon lesznek, az utódpárt lesz a fő ellenzéki erő. „Ami az MSZMP népszerűségének esetleges növekedését illeti: talán kellő biztosítékot jelent ez ellen az elmúlt néhány évtized” – írta. Mint tudjuk, az MSZP így is, úgy is abszolút többséget szerzett a következő választásokon.

Kompromisszum, nem puccs

Bár nagykoalíció nem lett, az MDF későbbi koalíciós társaival, a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal kötött választási szövetséget, a parlamentben így is meg kellett állapodnia a két tábornak. Bár a paktumot hivatalosan az MDF és az SZDSZ kötötte, és azt mindkét párt részéről többen írták alá, lényegében Antall József és Tölgyessy Péter között történt a megállapodás. „A párton belül sokak szemében az SZDSZ-szel megállapodni bűnös dolognak számított. Az MDF egy része zsigerből utálta az SZDSZ-t. De Antall volt az elnök, megvolt a mozgástere. Utólag pedig minden testület jóváhagyta az aláírt megállapodást, persze volt még felhördülés” – emlékezett vissza Kónya Imre, az MDF majdani frakcióvezetője.

A tárgyalások az MDF Bem téri székházában folytak, és nem egy csőszkunyhóban, és Tölgyessy nem álruhában érkezett azokra, hanem a barna kinyúlt szvetterében

– mondta arról, hogy miért nevetséges  szerinte , amikor arról beszélnek, hogy ezt Antall puccszerűen csinálta. Szavai szerint eleinte Csurka is jónak tartotta a paktumot, csak később lett annak leghevesebb kritikusa.

Április 29-én állapodtak meg, ezt május 2-án, az Országgyűlés megalakulásakor hozták nyilvánosságra. „Mind a kormányzat, mind az ellenzéki pártok különleges felelősséget viselnek a nemzet előtt: hogy a születő demokratikus intézmények megszilárduljanak és az ország kormányozható legyen. Ezért szükségesnek tartják, hogy a demokratikus intézmények stabilitását és az ország kormányozhatóságát érintő közjogi kérdésekben egyetértésre jussanak” – szólt a szöveg. A megállapodás több pontból állt (érdemes lehet erről elolvasni  Schiffer András mostani írását  is a Válaszban), a lényeg a kormányozhatóság érdekében hozott kompromisszumok sora volt.

Jelentősen korlátozták a kétharmados törvények körét, megágyaztak az erős miniszterelnöki pozíciót biztosító kancelláriarendszernek, az MDF pedig lemondott a köztársaságielnök-jelölés jogáról az SZDSZ javára. Pontosabban személyesen Göncz javára, akiről Antallnak is jó véleménye volt. Megkötötték egyúttal a médiamegállapodást is, ami ugyan szintén kompromisszumos volt, de legalább annyira elősegítette a médiaháború folytatását, mint megakadályozta.

A pillanat nagysága

A mi munkánk gyümölcsének tekintem, ezért nem keserű a szám íze, hogy ma Önök előtt benyújthatom Önöknek kormányom lemondását

– állt az alakuló parlament elé Németh Miklós, Göncz Árpád pedig, ekkor még az Országgyűlés elnökeként így fogalmazott: „Megrendülten, a pillanat nagyságának, jövendő felelősségemnek teljes tudatában köszönöm a bizalmukat.” Formálisan ő bízta meg Antallt a kormányalakítással, ilyen méltató szavakkal:

„Antall József urat – mikor még nem volt Antall József úr – egészen fiatal korában ismertem. (...) Ennyi idő alatt módom volt megismerni erkölcsi, szellemi adottságait. Mindig csodálkoztam rajta, hogy milyen mély történelmi, alkotmányjogi és jogi ismeretekkel rendelkezik. (...) Mindezt azért mondom, hogy személyes tapasztalataim alapján – amelyek talán közelebbiek, mint az Önök pusztán politikai tapasztalatai – állíthassam, hogy Antall Józsefet tökéletesen alkalmasnak tartom a feladatra.” (Hosszan tartó taps.)

Végül jöjjön Antall válasza,melyben mindenekelőtt bizalmat kért:

Szeretném, ha hinnék és tudnák, hogy semmiféle személyes ambíció nem irányít ebben a kérdésben. Semmiféle karriervágy nem vezet.

Mennyire távolinak hangzik ez most, egy félig már idegennek ható világból. Harminc év telt el mindössze.

A cikkben jócskán építettünk az OSA forrásgyűjteményére.

(Borítókép:  Az Országgyűlés ülése 1990. május 2-án. Az előtérben Göncz Árpád, Sólyom László, Szentágothai János,  középen áll Antall József miniszterelnök, tőle jobbra Balsai István és Salamon László, mögöttük állva tapsol Csóti György, tőle balra Antall József mögött Zétényi Zsolt. A jobb felső sarokban Zacsek Gyula. Fotó: Szalay Zoltán/Fortepan)