Sírnak a lovak a gáztámadásban

Az "alulnézet" ráadásul még csak nem is amolyan kényszer-metafora, mert az Acélzivatarban háromszázegynéhány oldala tényleg lentről mutatja be a háborút: Jünger perspektívája a gránáttölcsérekből kipislogó, a nehéztüzérséggel szétlőtt falvak romjai közül kikukucskáló, vagy a detonációktól megremegő fedezék mögül kiperiszkópozó baka perspektívája. És a harctereken a halált is csak alulnézetből lehet várni, mert a pusztítás odaföntről jön: a vécére pottyanó ágyúlövedék, a mezők felett szétfröccsenő halálos kis repesz, a lövészárok mellvédje mögé beívelt kézigránát miatt a katonák állandóan az eget kémlelik, az eget fülelik.

Nem szép ez az irodalom

Senkit ne vezessen félre, hogy az Acélzivatarban-t az egész világon a legfontosabb háborús regények között tartják számon: ez a könyv valójában nem is egy regény, hanem egy krónika. Ikertestvérével, A Nyugaton a helyzet változatlan-nal szemben tulajdonképpen még története sincs, csak történései. Ezek a történések lassú spirálban érkeznek el 1914-ből 1918-ba: vonulás, lapulás, támadás, sebesülés, túlélés, pihenés, megint vonulás, megint lapulás, megint támadás - és megint sebesülés.

Nincs fejlődés vagy jellemrajz sem, a Jünger körüli alakok csak névvel és rendfokozattal rendelkező fantomok, akik megsérülnek vagy meghalnak. A fantomok névsora igen hosszú, a hannoveri ezred – amelynek ezredjelvénye a nemzetállami időket megelőző kort idéző módon még III. György brit uralkodótól származik – ugyanis a háború végéig kétszer is elveszítette teljes emberállományát.

Még az elbeszélő személyében sincs teljes koherencia, Jünger egyszer átadja az emlékezés lehetőségét a Cambrai-nál súlyos sérülést szenvedett, és csak a vakszerencsének köszönhetően megmenekülő öccsének is. Miután a sokadik kiadásra Jünger már kigyomlálta a visszaemlékezésből a kurvázásokat és a nacionalista elmélkedéseket is, a leírás nyelvileg sem a katonai argóra, inkább a harctéri naplóbejegyzések szabatosságára támaszkodik.

Az amatőr háborús természetbúvár kézikönyve

Az amatőr természetbúvár Jüngerből egyedül a háborús tájleírásoknál tör elő a művészi ábrázolás igénye. A szászországi Hannoverből bevonuló tinédzsert ugyanis lenyűgözi az az erő, amivel a hadiövezet kivégzi a kultúrtájat, átírja a topográfiát; ahogy kő helyét átveszi a beton, a kicsavart fákét meg az acél.

A táj arculata komoly és meseszerű volt; a harc letörölte a környék kedves vonásait, csak vasból készült arcéleit véste mélyen a földbe, ezek láttán azonban megrettent a magányos szemlélő. (...) Az istállókban a még mindig láncra vert háziállatok csontvázai, a feldúlt kertekben árkok, közöttük - mélyen a gyomok közé bújva - hagyma, fehér üröm, rebarbara és nárcisz mutogatja a maga zöldjét.

A legijesztőbb nyomokat nem is a robbanások, hanem a gáztámadások hagyják maguk után:

a növényzet nagy része elfonnyadt, a csigák és vakondokok holtan hevertek mindenfelé, a lovas hírvivők Monchyban elhelyezett lovainak szájából és szeméből ömlött a víz. A szerteszét szórt lövegeket és gránátrepeszeket mutatós zöld patina borította.

Az Acélzivatarban a pusztulás tömény tapasztalata ellenére egyáltalán nem egy háborúellenes könyv, hiányzik belőle Robert Graves Isten hozzád Angliá-ját átható "hogyan juthattunk ide?"-tépelődés. A krónikás szenvtelen hangja alól előkúszó ellenszenv csak a gépies katonai rutinnak, a rideg anyagháborúnak, a személytelen, ipari pusztításnak szól.

Jünger a két világháború közti népszerűségét annak is köszönhette, hogy a romantikus-nietzscheánus harcoseszmény képviselője volt, aki a békés, kispolgári eszmények elöli menekülésként vonult be ezredébe, és a lövészárok-háború sem tudta belőle kilúgozni azt a képzetet, hogy a háború nem megnyomorítja, hanem megedzi az embert.

A szövegből is érezhető például a megkönnyebbülés, amikor Jünger kézigránát-párbajba vagy szuronycsatába bocsátkozhat, és tényleg az az olvasó érzése, hogy a háború ott kezdődik, amikor Jünger először látja úgy istenigazából az ellenség szeme fehérjét: Az első világháborúra jellemző módon erre csak 1918 márciusában került sor.

A nacionalista nem náci

Az Acélviharban nem jó regény, de tényleg erős könyv. Erejét 2014-ben olvasva nemcsak a szöveg adja, hanem a krónikás fordulatos és utóélete is - magyarul kevés jelent meg róla, de Szalai Zoltán tanulmányát érdemes elolvasni.

Jünger sikerét részben azzal magyarázzák, hogy a német közvélemény ki volt éhezve arra, hogy valaki elmesélje: mi is volt ez a kurtán-furcsán lezárt világháború? A történelmi magyarázatokat az összeesküvés-elméletek határozták meg - Tőrdöfés-elmélet megvan? -, de az Acélzivatarban volt az a könyv, melyben a milliónyi frontot megjárt ember saját magára ismerhetett, és melynek segítségével a tízmilliónyi otthon izguló és gyászoló pedig egyfajta élményközösséget alakíthatott ki a katonákkal.

Jünger könyvét ráadásul érdemei is hitelesítették - megkapta a legmagasabb porosz katonai kitüntetést, a Pour lé Merité-t is -, ezért a fiatalember a húszas években a nemzeti-konzervatív tábor ikonjává vált. Ekkor került felületes kapcsolatba a náci párttal is, mely akkoriban csak egy volt a minden rengeteg nacionalista-revizionista mozgalom közül, Adolf Hitler politikai befolyása pedig akkoriban nem volt sokkal nagyobb, mint a mai magyar politikában Kásler Árpádé.

Ennek ellenére érthető, hogy az utókor Jüngernél is ezt a korszakot kutatja a legintenzívebben. De ahogy azt az íróról szóló kevés magyar cikk egyike is leszögezi, fontos megértenünk, milyen mély árok választja el Jünger konzervatív nacionalizmusát a forradalmi nemzetiszocializmustól. A szellemi arisztokrácia eszménye felől ugyanis kevés dolog tűnik alantasabbnak, mint a fajelmélet vagy a riefensthali tömegesztétika. A hardcore konzervatív álláspontból nézve a nácik által képviselt nacionalizmus egyáltalán nem a gyűlölt modernség ellenszere, hanem a wagneri máz ellenére is csak a modernség torz kiteljesítése.

Nehéz volt ellenállni a népnek

Leírva ez nagyon egyszerűnek tűnik, de a politikai gyakorlatban mégis nagyon nehéz konzervatív alapról ellenállni a Volk vonzásának - ugye a magyar konzervatív értelmiség is némi berzenkedéssel bár, de simán betagozódott a Fidesz népi szocializmusába. Jünger azonban kigúnyolta az antiszemitizmust, a fajelméletet pedig a tehetségtelenek mentsvárának tartotta, ami csak a valódi értékkülönbségek elfedésére szolgál.

A náci hatalomátvételt követően megpróbálták beszervezni a német művészeti akadémiába, de ő inkább belső emigrációba vonult. Ekkor írta meg 1939-ben a Fried (Béke) című könyvét, melyben az épp egy minden korábbinál pusztítóbb háború előérzete mellett is el tudta és el merte mesélni az egységes Európa álmát - ekkor már rájött, hogy ifjúkora nagy, vonzómetaforái, az Erő, a Háború és az Egység politikai zsákutcát jelentenek.

Jünger 102 éves koráig - valaki árulja el, hogyan lehet 14 háborús sérüléssel és negyven hónap lövészárok-életmóddal ilyen kort megélni? - a botanikától kezdve a fényképészeten át ezer dologgal foglalkozott, a háború kitörésének 70 évfordulóján Kohl kancellár és Miterrand elnök között állva ő képviselte a lövészárkok ekkorra már eltűnőfélben lévő generációját.

Én csak azt nem értem, hogy miért kellett 100 évet várni az Acélzivatarban magyar kiadására, ha máskor nem, a két világháború között simán vevő lett volna rá az Isonzó és Przemysl emlékét nyögő generáció. Most azonban a Noran Kiadó jóvoltából korrekt fordításban (Csejtei Dezső és Juhász Anikó munkája), illetve az alapos utószóval végre ezt is fel lehet tenni a polcra. Graves vagy Remarque mögött ez is elfér.