Fiúk, rajtam nem fog a golyó

Idén van az első világháború kitörésének századik évfordulója, és talán ez az utolsó lehetőség arra, hogy összegyűjtsük azokat a tárgyi emlékeket, fotókat, leveleket és képeslapokat, amiket sokan a padláson őrizgetnek arról, amit a nagy- és dédszüleik átéltek a borzalmas öt év alatt. Babarczy Eszter néhány évvel ezelőtt találta meg az alábbi fotókat, amiket részben a császári és királyi 23. bácskai gyalogezred kötelékében szolgáló nagyapja, Vajda Marcell készített. A tartalékos hadnagyként szolgáló Vajda és mások képeiből Kun József Jenő állította össze az ezred hadialbumát, azt a 400 oldalas könyvet, ami részben német, részben magyar nyelven tartalmazza mindazt, ami 1914 és 1916 között az alakulattal történt.

 A hadialbum érdekes olvasmány, nyugodt szívvel lehetne kötelező olvasmányként ajánlani mindenkinek, aki valamiért azt gondolja, hogy az első világháború (vagy tulajdonképpen akármelyik másik háború) romantikus történetekben bővelkedő kaland volt. Természetesen a kiadást a hadsereg pénzelte, így sok kritikát nem fogunk kiolvasni a lapokból, de elég csak néhányat elolvasni abból az ötvenoldalas részből, ami azt írja le, milyen körülmények között estek el és haltak meg az ezredhez tartozó férfiak.

Prusa Kelemen, az ezred első halottja, 1914. augusztus 18-án esett el Sabácnál. A „nőiesen finom, de férfiasan komoly lelkű” főhadnagyot egy szerb komitácsi terítette le egyetlen lövéssel. Nem segített rajta a Mária-kép, amit az édesanyja „katonáskodása első napján talizmánul vett az életbe induló fiúnak”. Grynaeus Géza hadnagy augusztus 19-én, kétszáz lépésre az ellenségtől „már két sebet kapott… A monokli meg sem rettent szemén… Csak állt és lőtt… Ekkor jött a harmadik golyó és szíven találta.” Lovag Piwonka Károly hadnagy, akinek már az apja és a nagyapja is végigküzdötte a saját kora háborúját, és abban bízott, hogy majd rajta is segít a család jó szelleme. Nem segített: augusztus 23-án Sabácnál kapott halálos sebet, de két fivére sem érte meg a szeptembert.

 Persze nem csak az ellenségtől kellett tartani, volt aki a Dunába fulladt, miközben egy felfordult hajó utasait akarta kimenteni, és előfordultak olyan balesetek is, mikor a saját bajtárs gránátja esett rossz helyre. Parchetich László hadnagy is így halt meg, ő a hadialbumban feljegyzett utolsó olyan halott, akinek végzetéről pontos leírást kapunk: elöl állt, egy fáról visszapattanó gránát robbant fel mellette a lövészárokban. Két év alatt nagyjából ezer ember halt meg, a sebesülés miatt elvesztettek ennél sokkal többen voltak.

 Az albumból az is kiderül, hogy a gyalogezred lehetőségeihez képest nagyon jól teljesített, rendszeresek voltak a kitüntetések, az ezeknek szentelt oldalakon ötszáznál is több név szerepel. 1914 augusztusa és 1916 novembere között a 23. gyalogezred katonái 16 arany vitézségi érmet, nagyjából 1500 ezüst és bronz vitézségi érmet, 86 vas érdemkeresztet és 10 német háborús szolgálati érmet kaptak összesen. Az egyes esetek részletes leírásából az derül ki, hogy a huszonhármasok folyamatosan túlerővel szemben harcoltak, a csaták során domináltak a géppuskák, és az sem volt ritka, hogy egy néhány fős raj több száz ellenséges foglyot és fegyvert zsákmányolt.

Persze a hősök között olyanok is voltak, akik halálukkal érdemelték ki a kitüntetést. Weszely Gyula 10 lépésre az ellenségtől halt meg, Bokor István főhadnagyot az orosz drótakadálynál lőtték le. Sokan estek hadifogságba, de volt, aki onnan is visszaszökött: Takács Mihály közvitéz annak ellenére tudott meglépni 1915 szeptemberében az őt elfogó kozákoktól, hogy elvesztette a kézitusát (ami eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy az ellenség puskatussal ütötte a fejét).

 A 23. gyalogezred hadialbumából az is kiderül, hogy az ezredet sok helyen bevetették. A tűzkeresztségen 1914. augusztus 18-án esett át Sabácnál, Szerbiában. Még augusztusban az orosz harctérre vezényelték őket, ez az időszak a „két galíciai offenzíva” című bekezdés alatt szerepel az albumban. Ezekben a rettenetes harcokban kétszer is komoly visszavonulásra késztette őket az orosz hadsereg, egyszer egészen a magyar határig szorultak vissza a súlyos veszteségeket elszenvedő császári és királyi csapatok.

A huszonhármasok még 1914. novemberben Sziléziába kerültek, itt is az oroszok ellen harcoltak a II. hadsereg kötelékében. Sulmierzice, Korzenice, Turovice mellet ütköztek meg az ellenséggel, az év utolsó csatáját december 27-én vívták Potok mellett. Ez olyan jól sikerült, hogy a következő hat hét viszonylagos nyugalomban telt.

1915 február vége már a Kárpátokban érte a katonákat, itt mínusz húsz fokos hidegben, méteres hóban harcoltak a mai Lengyelország déli határvidékén. A hadialbum szerint „a kárpáti harcok a legdicsőbb napjai lehetnek az ezrednek”. Március 28-án már az akkori Magyarországon, Újszomolnoknál vették ki a részüket az orosz előretörés megfékezésében. Újszomolnokot 1980-ban a Sztarinai-víztározó építése miatt lerombolták.

 A 23. gyalogezred 1915. július 26-án Kamionka-Sztrumilowánál átkelt a Bug folyón, és „minden ellenséges ellenállás ellenére egész Galicián át orosz földre is eljutott”. 1915 telén aztán a huszonhármasok is belekényszerültek abba a lövészárok-háborúba, amiről az első világháború annyira ismert. Zorow-Jezierna környékén „erős állásokban”, de „állóharcok mellett telt el az idő egész április, május hóban, az ellenséges front néhol alig ötven lépésre volt”, így aztán „napról napra kézigránát harcokat, folyamatos földalatti aknaharcokat, a pokol minden próbáját” kellett megélniük. A hadialbum anyagát 1916 júniusában zárták le, a 23. gyalogezred akkor a már nyugat-ukrán Ternopil (Tarnopol) városa mellett harcolt „az ellenség minden képzeletet meghaladó támadásai” ellen.