130 ezren haltak bele Churchill tévedésébe

2015.03.18. 20:03
A brit hadtörténelem legnagyobb kudarcában az egyetlen részsiker a maradék csapatok trükkös evakuálása volt. Három modern nemzet és rengeteg legenda született Gallipoliban, a halál és megbékélés kultikus helyén. 100 évvel ezelőtt, 1915. március 18-án az angol haditengerészet fél nap alatt kudarcba fulladó támadásával kezdődött az első világháború egyik legnagyobb mészárlása.

Hallottak már a szerencsétlen sandringhamiekről, az eltűnt zászlóaljról? Százezredmagukkal dobták őket partra a Gallipoli-félszigeten 1915 nyarán, hogy fejenként egy liter vízzel és szuronyos puskákkal szálljanak szembe a török géppuskaállásokkal. Ekkor már hónapok óta, mindkét oldalon egyre nagyobb hadtestek bevetésével zajlott az összecsapás, ami később az első világháború egyik legtragikusabb, legendásabb és értelmetlenebb mészárszékeként híresült el.

 
 

Churchill terve az új, déli front megnyitásáról az íróasztalon nem csak impozáns volt és merész, de még logikus is.

  1. A nyugati front döntésre vihetetlen állóháborújától komoly erőket csoportosítani át Konstantinápoly mellé;
  2. A rettegett brit flottával összezúzni a gyengének hitt oszmán sereget;
  3. Elfoglalni a szultáni fővárost és a Boszporuszon át kiszabadítani az orosz hajóhadat a Fekete-tengerről.

Ha így lesz – kalkulálták –, annak további előnyei is lesznek az Antant számára: a várható gyors vereségek után a törökök elhidegülnek majd a német tábornokoktól, a megváltozott balkáni erőviszonyok között Bulgária hadbalépésétől sem kell majd tartani, és a török vereséggel az oroszok sem lesznek kénytelenek több frontos háborút vívni. Több német erőt kötnek le, ennek pedig a nyugati fronton is lesz hatása. A törökök megtámadása a legjobb esélynek látszott a háború lerövidítésére.

Menjünk ide

– mutatott a fiatal és ambiciózus, akkor haditengerészeti miniszterként szolgáló Winston Churchill a térképen a Dardanellákra, és a tervhez megnyerte Lord Kitchenert, a toborzóplakátokon is megörökített karizmatikus hadügyminisztert. A térképek azonban pontatlanok voltak, az előzetes felderítés szinte semmilyen sem, a legközelebbi brit bázis ezer mérföldnyire - az egész stratégia száz sebből vérzett. A brit hadtörténelem egyik legcsúfosabb kudarca lett ebből, amibe Kitchener és ideiglenesen Churchill is belebukott. Összesen félmilliónyi veszteséget szenvedtek el a felek; legalább százharmincezren meghaltak.

Not too bad

Mire a sanringhami zászlóaljat a Gallipoli (török nevén Gelibolu) félszigetre szállították, a brit-francia kötelékek már több súlyos bukáson voltak túl. Amikor februárban felvonultak a hajóhadaik, Carden admirális azt táviratozta Churchillnek, hogy a flotta két hét alatt Konstantinápolyban lehet. Ekkor még azzal számoltak, hogy pusztán a tengeren győzelmet aratnak: szisztematikusan előrehaladva a 60 kilométer hosszú csatornában szépen felszedik az aknákat, és hatástalanítják az ellenség partmenti ágyúit.

Két hét alatt azonban az angolok egy méterrel sem jutottak közelebb a céljukhoz, és már Carden sem volt sehol: idegösszeomlással küldték haza. A török védelem sokkal hatékonyabb volt, mint gondolták, bonyolult víz alatti aknarendszerrel, napról napra több löveggel, és jól képzett német tisztekkel.

Március 18-án a reménytelen körülmények ellenére az angol hajóhad Churchill parancsára teljes támadást indított – még aznap a tenger fenekére süllyedt három cirkálójuk, és meghalt 700 emberük. A kudarc egyértelművé tette, hogy csak szárazföldi segítséggel lehet esélyük, ezért a terveket sebtében átalakították. Alig egy hónap múlva, április 25-én megindult a nagyszabású partraszállás a hosszú és keskeny, de főként kopár és élhetetlen Gallipoli félszigeten.

Katonai térképeik elavultak és elnagyoltak voltak, sok helyen a dombokat sem jelezték, pedig ezekről a törökök akadály nélkül lőhették a csónakokból partraszálló briteket, ausztrálokat, új-zélandiakat, indiai és nepáli gyarmati seregeket. A terep valójában nem volt alkalmas tenger felőli invázióra, a magaslatok miatt a védekező fél előnye óriási volt. Bár az eredeti cél az állóháború helyettesítése lett volna, Gallipolin a felek – mindkét oldalon hatalmas veszteségeket elkönyvelve – hamarosan ugyanúgy beásták magukat, mint a franciák és a németek a nyugati fronton. A félsziget jelentős része ma is leginkább lövészárkok maradékának a hálózata.

Rózsaszín felhő a hegyen

A sanringhami zászlóalj augusztusi bevetése a második nagy Antant partraszálláshoz kapcsolódik, amikor a Suvlai-öbölnél újabb 20 ezer britet tettek partra. Két nappal azután, hogy partra dobták őket, a szomjúságtól kitikkadt, a tengeribetegség elleni gyógyszerektől és védőoltásoktól támolygó zászlóaljat elindították a néhány kilométerre lévő török állások ellen. Ekkor következett be a rejtélyes eltűnés: a visszaemlékezők szerint hat (mások szerint nyolc) felhő szállt le a magaslatra, amin a csapat átvonult. Miután az utolsó katona is eltűnt a ködben, a felhő rózsaszínessé változva felemelkedett. Egyiküket sem látta később soha senki.

Az eltűnt zászlóalj legendája csak évtizedekkel az események után, az 50. évfordulón bukkant fel. Valójában elég jól lehet tudni, mi történt ezzel a norfolki szakasszal: utólag megtalálták az összekaszabolt holttesteket; az emberi maradványok, egyenruhák és váll-lapok évek múlva is árulkodtak a történtekről: sokan brutális közelharcban haltak meg, másokat közelről lőttek fejbe - a törökök nem szívesen ejtettek hadifoglyokat.

A sanringhamieké az egyik a sok első világháborús mítosz közül, melyek a természetfeletti segítségével próbálták elbeszélni a modern korban addig elképzelhetetlen tömegmészárlásokat. Gallipoliról az angolok amúgy is nagyon nehezen beszéltek. Óriási kudarc volt számukra, tele rengeteg tévedéssel és szinte nevetséges számítási hibával. Mint a suvlai partraszállásnál is - a britek csekély ellenállásba ütköztek, de az alkalmatlan parancsnok nem használta ki a lehetőséget: megálltak, pedig lendületből komoly eredményeket érhettek volna el.

Johnnyk és Mehmedek mítoszai

Gallipoli egyébként is az inkompetens katonai vezetésről és az egyszerű katonák értelmetlen feláldozásáról híresült el. Különösen az ausztrálok és új-zélandiak érezték úgy, hogy miközben az ANZAC kötelékében a királynőért és soha nem látott országokért harcoló fiaik emberfeletti hősiességről tesznek tanúbizonyságot, az angol tisztek skrupulusok nélkül kockáztatják az ő életüket. Ezt a nézetet erősítette nyolcvanas évekbeli Peter Weir-film, az ausztrál nemzettudat szempontjából is kultikus Gallipoli is Mel Gibsonnal a főszerepben, de már a korabeli ausztrál haditudósítások is ilyenre színezték a képet. A közhiedelem szerint az ausztrál és az új-zélandi nemzettudat Gallipoliban született meg; az április 25-ei ANZAC-nap mindkét országban nemzeti ünnep, Gallipoli pedig számukra nemzeti zarándokhely azóta is.

Tábort vernek az angol csapatok Gallipoli egyik sík vidékén.
Tábort vernek az angol csapatok Gallipoli egyik sík vidékén.
Fotó: Iwm/getty Images / Europress / Getty

De Gallipoliban fogant a modern Törökország is. Itt derült ki, hogy az oszmán seregek sokkal felkészültebbek és eltökéltebbek, mint azt akár saját szövetségesei is hitték. Amikor az egyik partszakaszon elfogyott a lőszerük (egyébként is a lőszerhiány volt az egyik állandó gondjuk), bajonettekkel mentek a támadók ellen.

Nem azt parancsolom, hogy harcoljatok. Azt parancsolom, hogy haljatok meg. Addig további csapatok és parancsnokok jöhetnek előre és foglalhatják el helyeinket

- adta ki a parancsot egy hamarosan legendássá váló fiatal tiszt, Musztafa Kemál. A későbbi Atatürk, a modern török állam alapítójának személyes legendáját is a Gallipolinál való helytállás táplálta, de az egész modern török nemzettudat számára Gallipoli az elsőszámú megalapozó mítosz.

Bár az Oszmán Birodalomtól szinte senki nem várt komoly ellenállást, miután a szultán-kalifa meghirdette a dzsihádot és beléptek a háborúba a központi hatalmak oldalán, a haldoklónak hitt birodalom úgy tartott ki a háború végéig, hogy végig három-négy frontos háborút vívott a Kaukázustól Mezopotámián át Palesztináig. A Gallipolinál aratott győzelemnek is volt szerepe abban, hogy Törökországnak egyetlen vesztes országként volt ereje katonailag szembeszállni a ránézve súlyosan hátrányos békeszerződésekkel, hogy 1923-ra - szintén példa nélküli módon - el is érje azok felülbírálását.

A monumentális emlékművekkel telerakott Gallipoli az önmagát megvédő, erős és modern Törökország legfőbb emlékezeti helye lett, több tízezer török megy el ide minden évben, és óriási a nemzetközi idegenforgalom is. A Gallipoli-öblöt a törökök a megbékélés jegyében Anzac-öbölre nevezték át, a harmincas évek óta Atatürk megindító felirata hirdeti:

Számunkra nincs különbség a Johnnyk és a Mehmedek között, akik a hazánk földjében egymás mellett fekszenek. És ti, édesanyák, akik távoli országokból küldtétek el ide fiaitokat, töröljétek le a könnyeiteket; fiaitok immár békében nyugszanak a mi szívünkben. Ezen a földön veszítették életüket, így most már ők is a mi fiaink.

Százéves ködfoltok

Szép lenne, de nem lenne igaz, ha itt érne véget a történet. Bár a kölcsönös gesztusok miatt a korábbi ellenségek között ma szorosak a kötelékek, Gallipoli kapcsán mindig vannak emlékezeti háborúk. Ebben az évben a törökök a százéves megemlékezéseket március 18. helyett váratlanul április 24-re, az ANZAC-partraszállás előestéjére hirdették meg.

Ír katona egy lövészárokban (Gallipoli, 1915.)
Ír katona egy lövészárokban (Gallipoli, 1915.)
Fotó: Europress / Getty

Ezzel egy komoly baj van: az örmények (és a kisázsiai görögök, asszírok) elleni tömeges népirtás ugyanazokban a napokban kezdődött el, mint a Gallipolii szárazföldi harcok; a megemlékezések fő dátuma éppen április 24. szokott lenni. A két emlékezés szándékos összecsúsztatásának valódi oka az lehet, hogy Törökország ezzel akarja csökkenteni az örmény népirtás iránti nemzetközi figyelmet.

A felhőbe vonuló és misztikusan köddé váló angolokéhoz hasonló legendája egyébként a törököknek is van. Abban - a török iszlamista irányzatok erősödésével párhuzamosan mostanában egyre népszerűbb - verzióban a felhő muszlim szentek közbenjárására az ellenséges flottára száll le, hogy megoltalmazza a kalifátust a hitetlenek támadásától.

Egy jótékony fátyol azonban később az angolokat is segítette, legalább abban, hogy elhagyják az átkozott félszigetet. Amikor 1915 decemberében úgy döntöttek, hogy vállalva a kudarc nyilvános beismerését is, teljesen otthagyják Gallipolit, hihetetlen módon sikerült az utolsó emberig evakuálni bázisaikat. Már alig volt közülük valaki a szárazföldön, de az egyszerű trükkös fegyvereik még órákig lövöldöztek a kiürített lövészárkokból. A ravaszokat zsinórokkal konzervdobozokhoz kötötték: ezekbe egy magasabban lévő dobozból víz csepegett; amikor elég víz volt bennük, a zsinór megfeszült és meghúzta a ravaszt. Az Antant-erők számára ez volt nagyjából az egyetlen siker a Gallipoli pokolban.