Erőszakos menekültek utaznak ide-oda a hazában

Az igazi nagy menekülthullám 1915-ben indult meg Bécs és Budapest felé, amikor a keleti front a Monarchián belülre került. Igaz, már a háború kitörése után elkezdődött a spontán menekülés a veszélyessé vált Galíciából és Bukovinából, de az orosz sikerek után már az államnak kellett megszerveznie az evakuálást vasúton a Habsburg Birodalom központi területeire. A mostani, XXI. századi menekültkrízishez képest ez elég nagy különbség: ekkor a Monarchia a saját alattvalói menekítését szervezte meg. 

Máskülönben viszont különösebb erőlködés nélkül is jó néhány párhuzamot lehet találni a mai állapotokkal. A menekültkvótákról való alkudozás és az országok közötti emberpingpongozás sem előzmények nélküli: Magyarország az első világháborúban is arra törekedett, hogy minél kevesebb galíciai menekült kerüljön hozzánk. Arra hivatkoztak, hogy a galíciaiak nagy része osztrák állampolgár — és bár a menekültek nagyobb része tényleg Ausztriába került, végül Magyarországot is jelentős menekülthullám öntötte el.

Kelletlen befogadás

Az eleinte gondoltnál tömegesebb, tartósabb és feszültségekkel terhesebb menekültválság a fogadó országok (az EU helyett ebben az esetben az akkori multikulturális empírium, a dualista Habsburg Birodalom) kohéziójának a korlátait is világossá tette. Bécs gyorsan megtelt (1915 tavaszán már 200 ezer menekültjük volt), és a nagyobb osztrák városokat is lezárták. Ezután vidéken igyekeztek szétteríteni a menekülteket, de a felállított menekülttáborok is szűkösnek bizonyultak. Miután a front közeledése miatt újabb hullám érkezett, a magyar hatóságoknak hosszabb válságidőszakra és költségesebb ellátásra kellett felkészülniük.

Hogy milyen különbségek voltak az osztrák és a magyar menekültpolitikában, az Pálvölgyi Balázs jogtörténésznek az ELTE Válságtörténeti Kutatócsoportjában tartott előadásából derült ki. A magyar hatóságok eleinte csak a magyar állampolgárokról akartak gondoskodni, az osztrákokat pedig igyekeztek minél gyorsabban átdobni a határ túloldalára, a már osztrák fennhatóság alatt lévő Magyarhradisra. Az Ausztriában létrehozott nagy állami táborok azonban gyorsan megteltek, így vállalni kellett az ő elhelyezésüket is, azzal, hogy az osztrák fél elvileg fizet az ellátásukért, és időről-időre elindul egy-egy transzport Ausztria felé.

A magyar állam a városokra próbálta terhelni a menekültek ellátását. Többségüket középületekben helyezték el, a tehetősebb menekültek pedig mehettek, amerre gondolták; többnyire magánházakba kerültek. Amikor éppen javult a fronton a Monarchia helyzete, a magyarok minél gyorsabban szerették volna hazaküldeni az itt ragadt menekülteket, ezért a csekély állami segély folyósítását is felfüggesztették. Bár voltak, akik tényleg elindultak, a változó háborús körülmények között nem sikerült véget vetni a menekültválságnak.

Az elhúzódó krízist 1916-ban az erdélyi román betörés eszkalálta tovább. Ez 100 ezer magyar menekültet indított el, az ő elhelyezésük miatt egekbe szöktek Pesten az albérleti díjak, és súlyos lakásválság keletkezett. A rászorulók támogatásának lelki és anyagi tartalékai ekkorra végképp kezdtek kimerülni. Az eleinte bőséges felekezeti adományok is fogytak, és a romló ellátással párhuzamosan a lakosság menekültellenessége is egyre erősebb lett. Míg eleinte még a keleti front menekültjeit is övezte némi megbecsülés, szolidaritás később már inkább csak az erdélyi magyarok felé nyilvánult meg, a galíciaiakkal szemben pedig gyökeresen megváltozott a hangulat.

Bár a menekültek a Monarchia alattvalói voltak, a Pestre és Bécsbe érkezők zöme kulturálisan idegennek számított. Különösen a legnagyobb létszámú csoport, a „galiciáner” zsidók váltottak ki dühödt ellenérzéseket. A pajeszos, kaftános ortodoxok különböztek a Monarchia nagyvárosainak asszimilált zsidó polgáraitól, de az első világháború évei a hátországban általában is az antiszemitizmus korábban nem látott megerősödését hozták. A magyar társadalom szélsőségesen polarizálódott, az össztársadalmi gyűlölködés a háborús nehézségekkel párhuzamosan erősödött, az idegenek pedig ideális alanyai voltak a bűnbakképzésnek.

Térfoglalás és faji százalék

Mint Bihari Péter történész Tényleg.com-on megjelent írásában olvasható: „a legtöbb bajt a galíciaiak (illetve általában a zsidók) nyakába lehetett varrni. E szerint a galíciaiak „uzsorások”, „árdrágítók”, „feketézők”, „miattuk van áruhiány és infláció”, „miattuk nincsenek üres lakások”, az ő „keleti erkölcseik fertőzik meg az embereket”, és hasonlók.”

A menekülteket ma sem ismeretlen módon járványok terjesztésével és gazdasági haszonszerzéssel gyanúsították. Persze az akkori krízis nem egy viszonylag konszolidált állapotban következett be, a vádak egy már eleve égő világba vetettek újabb szikrákat. Ráadásul a valóságosnál nagyságrendekkel nagyobbnak gondolt (1870-től valójában a zsidó ki- és nem a bevándorlás volt túlsúlyban a statisztikák szerint) „galíciai zsidó térfoglalás” évtizedek óta bevett antiszemita klisé volt.

Ezeket nem lehet átgyúrni! És nem bírunk ennyit átgyúrni! Bocsánatot kérek, a faji százalékra vigyázni kell!

— mondta az Országgyűlésben Fényes László ellenzéki honatya, aki 300 ezer Magyarországon lévő menekültet emlegetett (legfeljebb ötödennyien lehettek valójában). Az „ország kifosztásáról” tartott expozéban a fajvédelem és az asszimilációs képesség szempontja mellett a „saját rászorulóinkra” hivatkozva támadta az idegeneket — szintén ismerős elem száz évvel később is. „Nem tudunk földet adni a rokkantnak, ki nyomorékon, félkézzel, féllábbal jön haza; ezek a galicziánerek pedig, akik idemenekültek, a mi szájunk elől veszik el a falatot és drága áruként adják el odakint. Ezek veszik el a földet” — fejtegette a Parlamentben.

A belügyminiszter ugyanekkor arról biztosított mindenkit, hogy a kormány a lehető legsürgősebben el kívánja távolítani az országból a menekülteket, és különbséget tesz a humanitárius segítségre szoruló „igazi” menekültek és a — mai kifejezéssel élve — „megélhetési bevándorlók” között. Utóbbiak a miniszter szerint csak azért vannak itt, mert „élelmezési szempontból kedvezőbbnek ítélik viszonyainkat”, és hogy meg nem engedett üzleteket folytassanak. A rendezetlen státuszú „illegális bevándorlók” (a szóhasználatban itt megint aktualizálunk) ellen eljárásokat indítottak; ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy közveszélyes csavargónak minősítették azokat, akiknek nem volt lakása vagy igazolt munkahelye.

A régi módon jónak lenni 

A menekülteknek Kosztolányi Dezső újságcikkben kelt védelmére. Az 1916-os Mi huszonötezren című írásában az egyre inkább gyűlölettel fogadott menekültek nevében írta:

„...Mi, huszonötezer gácsországi földönfutók, árvák és betegek és fáradtak, hozzátok emeljük lankadt szavunkat, magyar parasztok. Úgy rendelkeztek, hogy hazánk helyett, melyet az ellenség dúlt föl, egy ideig hazánk legyen a ti földetek, a ti falutok. Szegényes, szerény vendégségbe megyünk hozzátok. Sárga ujjunkkal motozunk házikótok fakilincsén. Egy ital vizet kérünk meg egy vackot, hova lehajtsuk fejünket. Vagy még annyit se. Csak azt kérjük, ismerjetek meg bennünket. Lássátok meg arcunkban az ember arcát, szemünkben a testvért. Amikor pedig a falu határán ballagunk, rongyos, tarka batyunkkal, a dűlők táján, szóljatok rá a komondorokra, melyek lábikránkba akaszkodnak, és le akarják rólunk húzni a gúnyát, amit még nem egészen téptek le rólunk.”

Az első világháborús menekültválság végül humanitárius krízisek sorozata lett, ami évtizedes kálvária után, 1924 táján zárult le. Ausztriából a háború végén hatósági erővel vitték vissza a lepusztított Galíciába a menekülteket. További fordulatot jelentett, hogy az éppen újjászülető nemzetközi rendben senki nem akarta őket: már nem voltak osztrák állampolgárok, de a megalakuló Lengyelország sem fogadta vissza a zsidó menekülteket. A hontalanná vált emberek sorsának rendezésében a Népszövetség is közvetített; végül sokan Palesztinába távoztak.

Az összeaszalódott Magyarországra pedig megérkezett az addigiaknál is hatalmasabb menekülthullám —az elcsatolt országrészekből jövők tömegeivel, vagonlakásokkal és nyomortelepekkel, megmutatva sok magyarnak a menekültlét hétköznapjait a másik oldalról is.