Diána
12 °C
27 °C

A bagdadi elem

2008.04.13. 00:02
Az elektromosság görög eredetű szó, ami arra utal, hogy már az ókori Görögországban is megfigyelték a jelenséget, igazi természetének megismeréséhez azonban egészen a 18. század végéig várni kellett. Izgalmas bekezdéssel egészítheti ki a tudománytörténet vonatkozó fejezetét az a különös antik leletegyüttes, amelyet a Bagdadban található Iraki Nemzeti Múzeumban őriznek.

1936-ban Bagdadtól nem messze szokatlan felépítésű terrakottavázákra bukkantak egy közel 2000 éves ókori párthus település feltárásakor. A 13-14 cm magas agyagedények belsejében egy rézcső található, ami egy oxidálódott vasrudat foglal magában. A két fémet alul és felül is bitumennel szigetelték el egymástól. Vizsgálatok kimutatták, hogy a vasrúdon található korróziót valószínűleg savas kémhatású folyadékkal való érintkezés okozta. A furcsa összetételű régészeti leletek csak 1938-ban kaptak nagyobb nyilvánosságot, amikor Wilhelm König, az Iraki Nemzeti Múzeum akkori igazgatója rájuk akadt az intézmény raktárában. A német archeológus egy 1940-ben kiadott tanulmányában azt állította, hogy az agyagedények tulajdonképpen olyan galvánelemek, amelyeket készítőik feltételezhetően fémtárgyak galvanizálásához (pl. ezüst felületek arannyal való bevonásához) használtak. Nem árt megjegyezni, hogy ha mindez igaz, akkor az ókori elemgyártók jó 1800 évvel előzték meg Luigi Galvani és Alessandro Volta elektromossággal kapcsolatos korszakalkotó kísérleteit.

Áramot termel

Tény, hogy a réz és a vas elektrokémiai párt alkot, még ha nem is a leghatékonyabbat, ami azt jelenti, hogy bármilyen elektrolit (töltéshordozó közeg, pl. sav) jelenlétében villamos potenciál (feszültség) keletkezik közöttük. Röviddel König tanulmányának megjelenését követően Willard F. M. Gray, a General Electric pittsfieldi kutatólaboratóriumának mérnöke kísérleti úton próbálta ellenőrizni az elmélet helyességét. Miután elkészítette a lelet pontos mását, rézszulfát oldatot öntött a cső és a vasrúd közé, így egy olyan galvánelemet kapott, amely kb. 0,5 V feszültség leadására volt képes. Néhány évtizeddel később Arne Eggebrecht, német archeológus szintén készített egy pontos másolatot a vázákról, és abból kiindulva, hogy a korabeliek milyen nyersanyagokkal rendelkezhettek, frissen préselt mustot öntött a csőbe. Az eredmény 0.87 V feszültség volt, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy arany-cianid oldatot használva két órán belül galvanizálni lehessen egy kisméretű ezüst szobrot. A téma a Discovery Channel népszerű műsora, a MythBusters készítőit is megihlette, ezért az egyik epizódban tíz „bagdadi elemet” kötöttek sorba, amivel összesen négy volt feszültséget tudtak előállítani.

Bizsergő bálványok

Sok szakember hisz abban, hogy az agyagedények elektromos eszközök voltak, egy részük azonban kétségbe vonja, hogy galvanizálásra használták őket. Valóban elgondolkodtató, hogy a kérdéses korszakból származó fémtárgyak egyikéről sem lehet egyértelműen bebizonyítani, hogy ezzel a módszerrel kezelték volna őket.

Két alternatív elképzelés létezik arra vonatkozóan, hogy mire használták a bagdadi elemek által generált áramot. Az egyik szerint egyszerűen gyógyítottak vele. Tudjuk, hogy az ókori görögök elektromos angolnákat is használtak fájdalomcsillapításra, ezen kívül a kínaiak éppen ez idő tájt fejlesztették ki az akupunktúrát, amit manapság már árammal is kombinálnak. Idevágó érdekesség egyébként, hogy az agyagedények mellett tűszerű tárgyakat is találtak a feltárás helyszínén. Némileg azonban ellentmond ennek az okfejtésnek, hogy a bagdadi elemek által keltett feszültség aligha lett volna elegendő a hatékony fájdalomcsillapításhoz, még akkor sem, ha sorba kötik őket.

A másik elképzelés szerint a tárgyakat mágikus szertartásokhoz vagy vallási rituálékhoz használták, mégpedig oly módon, hogy néhányat sorba kötöttek, majd egy fém szobor belsejében helyeztek el, ami így kisebb áramütéssel sújtotta azokat, akik nedves kézzel hozzáértek.

Ellenérvek

A terrakottavázák elektromos funkciójáról szóló elméleteket természetesen nem mindenki fogadja el. Néhány szkeptikus archeológus úgy véli, a korábban ismertetett kísérletek csak azt bizonyítják, hogy a tárgyak bizonyos körülmények között képesek ugyan némi áramot termelni, de ez korántsem jelenti azt, hogy valóban ez lett volna a rendeltetésük. A bagdadi elemek ráadásul még sorba kötve sem valami hatékonyak, és problémák egész sora merül fel velük kapcsolatban, ha tényleg galvánelemként értelmezzük őket. Az egyik ellentmondás az, hogy sem drótot, sem egyéb elektromos vezetőt nem találtak az eredeti ásatási területen (máshol sem), ráadásul a vázákon nincs is olyan pont, ahová ezeket csatlakoztatni lehetne. Ezen kívül olyan korabeli elektromos berendezésre vagy tárgyra (pl. üreges fémszoborra) sem bukkantak eddig, amivel esetleg társítani lehetne őket.

Az ellenérvek között szerepel az is, hogy a párthusok uralkodásának idejéből fennmaradt írásbeli emlékek és ábrázolások semmilyen módon nem utalnak arra, hogy a kor embere ismerte és alkalmazta az elektromosságot. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a párthusok elsősorban képzett harcosok voltak, akikre nem igazán volt jellemző, hogy lejegyezték volna tudományos eredményeiket.

A szakemberek egy része a leletek kormeghatározásával sem ért egyet. Dr. St. John Simpson, a londoni British Museum Közel-Kelet Osztályának munkatársa azt állítja, hogy az 1936-os ásatások rétegtanilag hiányosan dokumentáltak, így a tárgyak datálása sem lehet kellően megalapozott. Mi több, Simpson a vázák stílusának vizsgálata után arra a következtetésre jutott, hogy azok nem is párthus, hanem szászánida (perzsa nép) eredetűek, ez utóbbiak viszont a König által megjelölt időszaknál jóval később, i.sz. 224 és 640 között uralkodtak a kérdéses területen. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a tárgyak összetevőinek többségénél nem alkalmazhatók a modern kormeghatározási módszerek. Az egyik szóba jöhető vizsgálati eljárás az úgynevezett termolumineszcens-módszer, amelynek segítségével az agyagedények korát lehet viszonylag nagy pontossággal megállapítani. Ez azonban elég drága mulatságnak számít, ezért csak kivételes esetekben szokták alkalmazni, és az Iraki Nemzeti Múzeum jelenlegi helyzetét ismerve a közeljövőben nem is nagyon fog rá sor kerülni.

Akkor valójában mire szolgáltak ezek a vázák?

Dr. Kalla Gábor, az ELTE BTK Ős- és Koratörténeti Régészeti Tanszékének docense szerint az antik technikatörténet nem igazán veszi komolyan a bagdadi elemmel kapcsolatos elméleteket, a szakmai összefoglalók és tudományos értekezések nem foglalkoznak érdemben a témával. Jóllehet a magyar szakember sem tartja szokványosnak a szóban forgó tárgyak összetételét, meggyőzőbbnek találja azt a feltételezést, miszerint az Iraki Nemzeti Múzeumban őrzött agyagedények elsődleges funkciója az volt, hogy különböző szent tekercseket tároljanak bennük. Ezt az állítást erősítik azok a régészeti leletek is, amelyek a szintén ebben a régióban fennállt Szeleukida Királyság idejéből származnak, és amelyek bizonyítottan ezt a célt szolgálták. Ezeknek a tárgyaknak a felépítése lényegében megegyezik a bagdadi elemével, kivéve, hogy nincs külső agyagborításuk.