Emőke
6 °C
20 °C

Trolltámadás az exobolygó-előadáson

2012.06.20. 11:04
Sokat elmond a világról, hogy már egy csillagszeizmológiával, illetve a galaxis további élhető bolygóit kutató Kepler űrtávcsővel foglalkozó előadás ötvenfős hallgatósága is mérhető mennyiségben tartalmaz idiótákat.

Balatonalmádiban gyűlt össze a világ csillagszeizmológusainak krémje, hogy egy héten keresztül vitassák meg a kevéssé közismert tudományág aktuális ügyeit. Az ehhez tartozó, nyilvános szemináriumot hétfő este tartották a Pannon Egyetem veszprémi campusának egyik előadójában. A kétórás esemény első felében az a Natalie Batalha tartott előadást, aki amellett, hogy csinos nőként a csillagászokkal kapcsolatos sztereotípiák ékes ellenpéldája, elismert szakember is az exobolygók területén.

000 134953861
Fotó: Justin Sullivan

A Kepler űrteleszkóp programjának helyettes vezetőjeként persze ez utóbbi a minimum. Ha valaki, akkor ő tényleg tudja, hol tartunk a lakható bolygók kutatásában. Röviden összefoglalva: hétköznapi szemmel nézve nagyjából sehol, de legalább az látszik, hogy jó irányba indultunk el.

Ott van! Ott, alig 500 fényévnyire!

Batalha egyórás, Elkapni az árnyékokat című előadásában röviden összefoglalta a speciális űrteleszkóp működési elvét és az eddigi eredményeket. A speciális a legjobb szó, hiszen a Kepler nem készít csodaszép képeket, mint a Hubble, sem látványos videókat, mint a Hinode vagy az SDO, még akkor sem, ha egyetlen feladatát, a Tejút egy jól meghatározott területén található csillagok fényerőváltozásainak mérését pont olyan CCD-érzékelő segítségével végzi, mint amilyen a mobilunkban is van. Illetve, méretbeli eltérés azért van: a telefonban egy kisujjkörömnyi, míg a Keplerben 18 darab, egyenként tenyérnyi lapka kapott helyet, különlegesen kialakított, domború elrendezésben.

Szükség is van az érzékenységre, mert a megfigyelt csillagok messze vannak, az előttük elhaladó bolygók pedig csak akkor okoznak egész százalékpontokban kifejezhető fényerőcsökkenést, ha olyan óriásiak, mint a Jupiter. Azonban, ahogy az a projekt nevéből és céljából kiderül, a Jupiter méretű dolgok most senkit sem érdekelnek, nekünk a Földre hasonlítő égitestek kellenek.

Hogy milyen könnyű kiszúrni ezeket? Képzeljünk el, hogy egy harmincemeletes szálloda előtt állunk éjszaka. (Látszik, hogy Batalha amerikai, de nekünk magyaroknak sem lesz ez nehéz: képzeljünk el három, egymás tetejébe állított tízemeletes panelházat.) Az épület minden felénk néző szobájában ég a lámpa; mérjük meg az ablakokon kiáradó fény erejét. Aztán eresszük valamelyik a redőnyt két centivel lejjebb, és mérjük meg ismét a fényerőt. Nos, ez a finom, a legfejlettebb műszereinkkel is csak éppenhogy érzékelhető hunyorítás érdekli a Keplert. A Vénusz-átvonulás megvolt mindenkinek? Igen, az a légypiszok a Nap előtt. Nagyjából ilyet keres a NASA űrteleszkópja, annyi nehezítéssel, hogy úgy 30-50 milliószor távolabbról kell kiszúrni a jelenséget.

Ki kapcsolta le a villany egy tízezredét?

A Kepler távcső felbocsájtás előtt 2009-ben
A Kepler távcső felbocsájtás előtt 2009-ben
Fotó: Ho

Természetesen csak azért, mert picit halványabb lett egy csillag, még nem szabad rögtön örülni. Egyrészt ott van a már korábban említett Jupiter-probléma, másrészt ahhoz, hogy egy bolygó lakható legyen, sok minden kell.  Az általunk különösen kedvelt szénalapú élethez például folyékony víz, vagyis nem árt, ha a bolygó éppen megfelelő távolságra van a csillagjától. Az ezt meghatározó lakhatósági zóna az, amin belül túl nagy a forróság, és amin kívül pedig túl nagy a hideg a folyékony víz jelenlétéhez. A mostanáig feldolgozott adatok alapján ez elég komoly kritérium, hiszen az eddig felfedezett 2321 bolygónak csak kis hányada esik ebbe a sávba, és amelyik mégis, azzal egyéb gond akad. A Föld méretű, a saját csillagától nagyjából a Nap-Föld távolságnak megfelelő útra lévő Kepler–22b-vel például az, hogy az elemzések szerint nem Föld-, hanem Neptunusz-szerű. Persze érdekes felvetés, hogy mi lenne, ha a Naprendszer legtávolabbi bolygóját, a kék gázóriást a Föld helyére vontatnánk. Vajon kialakulna az élet a hatalmas, amúgy most épp gáznemű óceánokban? A Loch Ness-i szörnyhöz hasonló dolgok úszkálnának benne? Érdekes kérdések, és a válaszokhoz a Keplerhez hasonló műszereken át vezet az út.

Van azonban ennél egy fontosabb észrevétel is. Ha kétezernél is több bolygó közül egyet sem találtak, ami legalább halványan emlékeztetne a Földre, mi szól az ellen, hogy a Föld egyszeri és megismételhetetlen? Batalha szerint egyelőre bármi lehet. Azt már szinte biztosra vehetjük, hogy egy-egy csillag egyben egy-egy bolygórendszert is jelent. A Kepler legfontosabb küldetése, hogy megértesse az emberekkel, az éjszaka látott csillagok nem pusztán távoli fénypontok, hanem olyan csillagok, amikhez bolygórendszerek tartoznak, vagyis potenciális forrásai az idegen életnek. Az, hogy eddig nem találtuk meg a Föld Kettőt, nem jelenti, hogy nem is fogjuk, hiszen a Kepler úgy működik, hogy a távcső folyamatosan végzi a méréseket, a földi tudósok pedig igyekeznek minél hamarabb kielemezni azokat.

„Bár pillanatnyilag három évnyi adatsor áll rendelkezésre, mindössze az első 16 hónap felgöngyölítésén vagyunk túl, így lehet, hogy már egy csomó Föld-szerű bolygót találtunk, csak még nem tudunk róla" – mondja Batalha, majd hozzáteszi, az is lehet, hogy mindaz, ami minket körülvesz, egyedi dolog, de ezt még nagyon korai lenne magabiztosan kijelenteni. „Ha a Föld-szerű bolygók általánosnak mondhatók, akkor néhány hónapon belül meg kell találnunk az első néhányat. Ráadásul a vizsgált terület az egész égnek egy nagyon kis szelete, de már itt is találtunk 2300 bolygót, így nem túlzás azt mondani, hogy a Tejútrendszerben nagyon sok planéta van."

A következő lépés

Nem teljesen egyértelmű, mi lesz akkor, ha hirtelen kidobja a gép a Föld pontos mását. Természetesen a Kepler csak az első lépés, egyfajta előválogató: ha lesz egy, a mérések alapján az élet kialakulását lehetővé tevő, de felfoghatatlanul messze keringő bolygónk, nekiállhatunk gondolkozni azon, hogy végzünk további méréseket, amikkel már nemcsak az adott bolygó keringési idejét, a központi csillagtól való távolságát, vagy épp a sűrűségét tudjuk megállapítani, hanem az élet kialakulásának szempontjából fontos egyéb adatokat is, például a légkör pontos összetételével vagy akár felszínen található víz mennyiségével kapcsolatban.

Amúgy a csillagászok nem aprózzák el, ha mérésekről van szó. Vegyük például azt a módszert, amivel meghatározzák a száz és ezer fényévvel odébb keringő bolygó tömegét. Az úgynevezett radiálissebesség-mérés azon alapul, hogy a vizsgált csillag és bolygó egy közös tömegközéppont körül kering, így a csillag színképében – a mozgása miatt, a Doppler-effektus következtében – periodikusan eltolódnak a színképvonalak. Ezt a csillagászokon kívül senki nem érti meg, de ha azt írom, hogy a kutatók megmérik, hogy mennyit mozdul el a csillag a körülötte keringő bolygó tömegvonzása miatt, már érthetőbb a dolog – egyébként megdöbbentő, hogy ez a mozgás mindössze 3 méter per másodperc sebességű. Vagyis a technológia jelenleg ott tart, hogy 500 fényévről kiszúrja, ha egy megfelelően nagy csillag odébbmegy 180 métert egy perc alatt. (Ezt a mérést már nem is a Kepler intézi, hanem a Keck obszervatórium, egy, egyenként tízméteres tükörrel szerelt teleszkóppár Hawaii szigetén.)

Az eddigiek persze nem azt jelentik, hogy a Kepler-program célja mindössze annyi lenne, hogy táblázatba szedje a szigorú kritériumrendszer alapján kiválogatott bolygókat. Batalha szerint például már az is lényeges eredmény, hogy kiderült, George Lucasnak igaza volt: lehet Föld-szerű bolygó kettőscsillag alkotta rendszerben is. Ennél egy fokkal előremutatóbb, hogy az űrtávcső üzemeltetői szoros munkakapcsolatban állnak a földön kívüli intelligenciát kutató SETI-vel – amint az előbbiek találnak egy ígéretes jelöltet, már fordulnak is az utóbbi csapat rádióteleszkópjai a megfelelő irányba.

Szó bennszakad, hang fennakad

Persze vannak, akik szerint menne ez egyszerűbben is. Nehezen leírható érzés az, amikor egyórányi nettó tudományt követően az előadást követő kérdésblokk első megszólalója azzal áll elő, hogy a Kepler rossz helyen keresgél. Ebben amúgy még lenne is valami, hiszen éppen Batalha volt az, aki a projekt tervezésekor – korábban szerzett, földi teleszkópos tapasztalataira hivatkozva – felhívta a figyelmet arra, hogy az eredeti tervek helyett picit odébb kellene nézni majd a távcsővel (a Hattyú csillagkép felső hányadát, nagyjából a madár szárnya alatti területet). De nem, az idős úr szerint a Szíriuszt kellene célba venni, hiszen az nemcsak közelebb van, de „a mendemondák szerint az ottani bolygókon még emberek is élnek".

Olyan szintű trollkodás ez, hogy talán még az internet legfurább helyén, a 4chanen is elismerően összesúgnának a vezértrollok. Az egyetem előadójában hirtelen mindenki rejtett kamerákat és Jáksó (rosszabb esetben Grespik) Lászlót kezdte keresni, aztán egy pillanatig még vártunk, hátha a kérdezőnek csak rossz a humora, elnézést kér, és felteszi az igazi kérdését. De nem.

Kiss László, korábbi Lendület-ösztöndíjas csillagász, aki az előadás szaktolmácsa volt, némi hezitálás után lefordította a burkolt nemzeti öntudattól buzgó kérdést, jelezve, hogy a NASA tudósa nyugodtan tehet úgy, mintha ez az egész meg sem történne, de Batalha elegánsan hűtötte le a kedélyeket: bevallotta, hogy ugyan nem tud sokat a Szíriuszról, de ismeretei szerint a NASA nem rejteget földön kívülieket arrafelé.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!