További Űrkutatás cikkek
Az űr meghódítása a nagypolitika és a tudomány jegyében
Pedig valaha magától értetődőnek tűnt, óriási kihívást jelentett. A hidegháborús versengés a hatvanas években (többek között) az űrhajózásban kristályosodott ki. Elsőként, 1961-ben a szovjet Jurij Gagarin emelkedett földönkívüli magasságokba, a csúcspontot az amerikai Apollo XI 1969-es Holdra-szállása jelentette. A krónikások a későbbiekben is feljegyeztek fontos eseményeket, de egyrészt hasonló látványos sikerekre nem került sor, másrészt a tragédiák és a kockázatok megkérdőjelezték az emberi jelenlétet.
Megoszlanak a vélemények. Már az ötvenes években lábra kaptak (és ma is divatosak) olyan elméletek, melyek szerint a Homo sapiens számára az anyabolygó előbb-utóbb szűkössé válik, és a világűr benépesítése, az oda történő „kirajzás” (space migration) jelentheti a megoldást. Például a cyborg-képet ennek megfelelően alakították ki: ha a földi életkörülmények a kozmoszban nem valósíthatók meg, az emberi testet kell úgy átalakítani, hogy alkalmazkodni tudjon az ottani viszonyokhoz. A kilencvenes évek és napjaink néhány – tudományokat és művészeteket közös nevezőre hozó – projektjében egyes alkotók (legismertebb az ausztrál Stelarc) neki is láttak a test általuk megfelelőnek vélt változtatásaihoz…
Prognózisok és a valóság
Visszatekintve a hatvanas évek végére, az akkori futurológusok és sci-fi szerzők két dologban tévedtek nagyot: az ezredforduló és napjaink űrhajósát a Vénuszra, Marsra és ki tudja, hova várták még, az informatika térhódításával, a miniatürizálódó és mindenki számára hozzáférhető computerekkel, világhálóval viszont egyáltalán nem számoltak.
De van-e alternatívája az embernek, képesek-e gépeink ugyanúgy feltérképezni a nagy ismeretlent? A legnagyobb problémát – a sok „üdvözítő” elmélet ellenére is – a szélsőségesen nehéz körülmények okozzák. Hiányoznak az élethez nélkülözhetetlen alapok: élelem, víz, levegő… Márpedig, ha ezek nincsenek meg, akkor az utazások csak rövid ideig tarthatnak. Még akkor is, ha az űrhajókat telezsúfolják minden szükségessel. Az utóbbi idők legnagyobb eredményei (Discovery, Atlantis, Endeavour) a Földhöz viszonylag közeli műholdak elérése, illetve (részben) a Nemzetközi Űrállomás működése igen soványak a kezdeti célokhoz képest.
A számítógépekkel vezérelt robotok viszont már a Marst is bejárták, gyűjtik az adatokat, készítik a fényképeket, hasznos információkat küldenek a földi központnak… Míg a NASA szeretné, ha folytatódnának az ember űrutazásai, európai megfelelője, az ESA költségvetésének csak a nyolcadrészét fordítja Homo sapienses projektekre. Árulkodó adat… Arra hivatkoznak, hogy a Mars-járók sokkal olcsóbbak, mintha embert küldtek volna a Vörös Bolygóra (ami egyelőre más okokból is lehetetlen). A Cassini szenzációs képeket küldött a Szaturnuszról, egy európai űrjárgány a Szaturnusz legnagyobb holdján, a Titánon landolt, mások a Merkúrt, Plútót, Vénuszt vették célba, miközben a két Voyager 1977 óta járja az univerzumot.
Miért menjünk, miért ne menjünk?
Ember vagy mesterséges intelligencia? – merül fel automatikusan a kérdés.
Cornwell pro és kontra egyaránt sorol fel érveket.
Mellettünk szól, hogy a gépek ugyan rengeteg adatot gyűjtenek, a feldolgozásban viszont kevésbé jók. Nem tudnak gyorsan jó döntést hozni. A második érv: szükségünk van például a Hubble teleszkóphoz hasonló űrbeli rendszerek létrehozására, és az ilyen munkákat szintén jobb, ha az ember végzi el. Ráadásul alaptermészetünkből fakad, hogy szívesebben nézzük, ha az új világokat húsvér férfiak és nők ismerik meg, s tárják fel.
A gépek űrbeli tevékenysége viszont sokkal olcsóbb, nincs szükségük oxigénre, melegre-hidegre, egészségi károsodástól sem kell tartani. Az utazások veszélyei szintén az ő alkalmazásuk mellett szólnak.
Cornwell egy érdekes – gyakran figyelmen kívül hagyott – tényre hívja fel a figyelmet: az ember nélküli űrjárgányok lényegesen többször mondtak csődöt, mint azok, melyeknek emberek ültek a fedélzetén.