Egy lepukkant resti üzemel ott, ahol Budapest egyik legszebb adottságú kávézója működhetne

Bálint barátom - aki már eddig is jó pár remek tippel látta az Urbanistát - a múlt héten az ARC kiállításra sétált ki, ahol jól felhúzta magát az 56-osok terének és mindenek előtt a Műcsarnok környezetének állapotán. Megkértem pár sorban írja már le, mi bántja - megtette: 

Barátnőmmel sétáltunk egy órát a Városligetben, megnéztük az ARC-ot, és kétszer megtenni a Regnum Marianum emlékkereszt - Műcsarnok utat már elég volt ahhoz, hogy felnyomja az agyam. 

 

Városliget és az autóparkoló között egy csomó emlékmű áll, amelyek elvileg fontosak lennének, de jelenleg úgy néz ki az egész, mintha egy külvárosi autópiac mellett a szotyisbódék helyett állnának. Fél óra séta, és egyértelmű, hogy az autóknak el kellene innen tűnniük. Valószínűleg egyébként  itt lehetne a legköltséghatékonyabban mélygarázst építeni, hiszen nincs semmi a felszínen.

 

A Regnum Marianum emlékműről nemrég olvastam, talán az Urbanistán. Az egész úgy néz ki, mint valami hetvenes évekből ittmaradt tüntetési díszlet, jóllehet ideológiailag a korszakkal igencsak szemben áll. Nem hinném, hogy egy működő templom ebben a közegben olyan jó ötlet lenne, de egy méltó emlékmű azért elférne.

 

56-os emlékmű. A fikázóknak üzenem, hogy vegyék a fáradtságot, és nézzék meg közelről, hogy vannak kidolgozva az oszlopok felületei, hogy megy át rozsdásból fémesbe, egyáltalán, milyen rozsda az a rozsda. Szerintem igényes alkotás, és eltekintve az ék 56 fokos szögének számomra kissé izzadtságszagú szimbolikájától (mert ugye 360-ból 56, és mit szimbolizál az a 360?), csak karban kéne tartani a környezetét, kijavítani az összetört talajszinti reflektorokat.

 

Apropó karbantartás. A Városliget szélén irdatlan sok a szemét, és nem hiszem, hogy ma reggeltől délután háromig gyűlt fel ez a mennyiség.

Azután jön a monumentális homokóra, az Időkerék. Nos, azon a helyen, ahol van, egyáltalán nem érvényesül a monumentalitása. Oda van toszva, oszt' kész. 60 tonna, csillió forint, de így szerintem nem sokat ér.

 

Végül, megközelítem a Műcsarnokot. Hátulról, ugye. Az amerikai turista valahogy úgy fogalmazná meg az érzést, hogy  "That's a real pain in the ass!". Néhol az épület mellett haladva, néhol az autók között nagy nehezen kijutok a Hősök terére (ahol éppen egy teljesen értelmetlen módon kihúzott kordon volt a bombariadó miatt). Itt találkozom barátnőmmel.

 

Séta után neki el kellett rohannia, én meg gondoltam, beülök a Műcsarnok kávézójába, a teraszra, az oszlopok közé. Gondolkodtam, hogy pultos vagy pincéres hely, és arra jutottam, talán az utóbbi lesz. Leültem. Vártam. Leült a szomszéd asztalhoz két turista. Ők is vártak. A szomszéd asztalnál valaki papírpohárból kortyolgatta a kávéját. A nagy várakozás közben szemügyre vettem a pultot. Kólahűtő, jégkrémes reklámkarton, szendvicsek, de azt az igazi, nagy kávégépet sehol sem láttam. Az egész olyan szedett-vedett látványt nyújtott. Végül elment a kedvem a kávézástól, és otthagytam a helyet.

 

Eszembe jutott Bécs, ahol egy hónapja barangoltam pár napot. És nem értem. Nem értem, hogy Budapest egyik legszebb adottságú kávézója működhetne ezen a teraszon, buszokkal hordják oda a potenciális vendégeket, és gyakorlatilag, ne szépítsük, egy resti üzemel helyette.

 

Vannak helyek, melyek önmagukban egy sűrítményét adják, milyen a nyakunkon rohadó "régi Magyarország". Az 56-osok terének környéke ezek szomorú listáját gyarapítja.

 

Üdv:

Bálint

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!