Sikeres projekt volt a Lánchíd? Mit szólnál, ha ma egy vállalat ugyanezekkel a feltételekkel építene valamit Budapesten?

A Lánchíd olyan mint egy jó költő, amit bármilyen rendszer és kormány fel tud mutatni példaképnek. De vajon milyen volt valójában a Lánchíd-projekt? Tényleg Széchenyi sikere az egész? Ki járt jól vele és hogyan? Török András új, ingyen letölthető könyvecskéjéből mindez kiderül.

Aki olvasta Török András Budapest könyvét, az tudja, hogy úgy ismeri a várost, mint a tenyerét, mesélni pedig nagyon szeret és nagyon tud. Az ingyen letölthető e-book-forma meg különösen tetszett, bár amint megláttam, kicsit bántam, hogy csak így érhető el.

Ugyanis nagyon csinos lett, szívesen venném kézbe, szagolnék bele a lapok közé és pörgetném végig az ujjaim között. Eleve bátor tettnek tartom, hogy egy Lánchídról szóló könyv borítóján nem a Lánchíd van - miközben ki tudja hány száz, vagy inkább hány ezer kiadvány címlapján díszeleg.

Helyette egy egyszerű napocska van csak rajta (hogy pontosan mi az, kiderül a könyvből).

Na de ne csak a külcsínnel foglalkozzunk, olvassunk is bele. Az író mindenek előtt helyre teszi a szereplőket. Ahogy a Summa Artium hírlevelében foglalja össze:

 

Cikkírásra kértek egy konferencia kiadványához. Írjam meg a Lánchíd igazi históriáját: az ingatlanfejlesztés történetét. Nagyon érdekes téma: az iskolában mindig Széchenyiről volt szó, kisebb részben a két Clarkról, akik tudvalevőleg nem voltak rokonok. Ellenben báró Sina György neve sohasem hangzott el a gimnáziumban, noha címere ott virít a hídon, Széchenyiével átellenben. Márpedig őnélküle nem lett volna híd. Legalábbis nem ilyen, nem akkor, nem így.

Voltaképpen négy ember kellett hozzá: egy, aki kiötli és nyomja tűzön-vízen át (a gróf), egy másik, aki megtervezi (az angol sztárépítész*), egy harmadik, aki megépíti (a skót mérnök**, aki letelepedett Magyarországon), és negyedikként a bécsi pénzember, aki hitelez a PPP konstrukciónak. A makedovlah („cincár”) nemzetiségű kereskedőzseni rá tudta venni két ellenlábasát, egy Rotschildot és egy Wodianert, hogy ők is szálljanak be. 

*William Tierney Clark **Adam Clark

Na igen, ha csak a neveket helyre tudná tenni a könyv a fejekben, már az is rengeteget jelentene. Egyrészt mert a sajnálatos névrokonság miatt a két Clark valahogy eggyé olvad sokunkéban, Sina báró pedig teljesen kiesik az összemlékezetből.

Ami emellett Török András nagy érdeme, hogy a végre hitelesen, többszereplősnek bemutatott fejlesztésben nem kisebbíti Széchenyi jelentőségét. Pedig nagyon egyszerű és hatásos dolog volna összetörni a mítoszt, hogy "nem is ő volt a nagy szám, hanem". De a helyzet az, hogy nélküle tényleg nem jött volna létre a híd és ezt a másik három szereplő is végig tudta, elismerte.

A kiadvány az Ingatlanfejlesztői Kerekasztal konferenciájára készült, így aztán a Lánchíd leginkább mint ingatlanprojekt szerepel benne. (Persze azért helyt kapnak benne anekdoták, meg irodalmi utalások is, amúgy törökösen - senki se száraz közgazdasági elemzésre számítson.)

Elég érdekes megközelítés. Lássuk, milyen is volt ez ebből a szempontból nézve az első állandó fővárosi Duna-híd.
 

• Először is kilobbiztak egy törvényt arról, hogy épüljön híd Pest és Buda között, de abban semmi konkrétum nem volt, például az sem, hogy hol, miből stb. Csak annyi volt benne, hogy erre létre kell hozni egy részvénytársaságot.
  
  
• "Megalakult a Lánczhíd Építő Részvénytársaság. A részvények három százalékát Széchenyi, egyharmadát Rothschild és Wodianer, a fennmaradó részt (miután más nem akart venni) Sina jegyezte."
  
  
• A részvénytársaság szerződést kötött az állammal, amelyben vállalta hogy "saját költségén, az elfogadott tervek szerint megépíti a hidat", és azután "az országgyűlés által megszabott tarifával 87 éven át hídvámot szed, ezalatt fenntartja a hidat. Ezután a hidat ingyenesen átadja a magyar államnak"
  
  

A sztori innentől tíz éven át tartó építkezésről szól, tele a szokásos fordulatokkal: a csak minőségre törekvő tervező, a csak a költségcsökkentésre törekvő beruházó és a csak a határidőt figyelő lobbista kalandjairól. A történetben természetesen van mindenhol keresztbe tevő hatóság, sikkasztó vezető, pocsék logisztikai kapcsolatok és rémhírterjesztő sajtó.

Aztán végül 1849-ben átadták. Ez lett a végösszeg:
 

• "A híd mint műtárgy végül is 4 123 628 forintba került (alig tízszázalékos volt a túllépés az eredeti becsléshez képest!).
  
  
• A teljes projekt költségei mindösszesen 6 220 428 pengőforintra rúgtak, a jelentős különbség a partrendezésekre, a különféle kisajátításokra, valamint a Pestnek és Budának fizetett kártérítésre ment el. Ez az összeg több, mint az ország akkori egyéves egyenes adóbevétele.
  
  
• William Clark honoráriuma 311 000 forintot tett ki. Hogy ennek nagyságát megítélhessük: a legjobban fizetett „magyar”, a királyt helyettesítő József nádor évi fizetése 60 000 forint volt."
  
  

Na és a bevétel?

• "Az éves bevétel ingadozott, 1871-ben érte el a legmagasabb összeget, 732 462 forintot. Az összes bevétel 1849-1869 között kb. 8,3 millió forintot tett ki. 1870-re (87 helyett 21 év alatt) már az összes hitel megtérült, tisztes nyereséggel."
  
  
• 1870-ben 2,3 millió forintért megvette az állam a részvényeket és ezzel a hidat.
  
  

• "bár a díjfizetés megszüntetését meglebegtették, végül megmaradt, hogy ebből fedezzék a további hidak építését. Így minden hídon fizetni kellett, egészen 1918-ig."
  
  

Maga a könyv persze ennél többről szól. Benne van számos remek történet az előzményekről, az alapkőletételről, az építésről, a híres balesetről, az átadásról és a napjainkig tartó utóéletről. De akit érdekel, az úgyis elolvassa - érdemes!

 

Ami most engem érdekel: ti hogy látjátok? Jó boltot csinált az állam? Vagy ami még izgalmasabb kérdés: mit szólnátok, ha ma ugyanilyen feltételekkel fogna valaki egy nagy fejlesztésbe Budapesten?

Egyfelől látható, hogy ezt nem bírta volna akkor kigazdálkodni az ország, ráadásul a két város ellentételezésként kártérítést kapott, na meg partrendezést. Hogy a gazdaságélénkítő hatásáról ne is beszéljünk.

Másfelől a 87 évig tartó haszonélvezet kissé soknak tűnik. Főleg egy olyan szolgáltatásért, amely kivált egy korábbit, amely a két érintett településnek hajtott hasznot (hajóhíd), és amely alól elképesztően sokan kaptak díjmentességet (a teljes lista komoly bekezdést tesz ki a könyvben).

Nos hogy látjátok?

[Török András: A Lánchíd mai fénytörésben című könyvét innen tölthetitek le. A posztban szereplő idézetekben én emeltem ki a szövegrészeket.]