Zsidó skanzent alakítanak ki Erzsébetvárosban

2015.04.05. 23:05
33 hozzászólás

A hetedik kerület egyik legkisebb – életveszélyes állapotban, üresen málladozó – bérházának a sorsa nem kevés fejtörést okozott a helyi önkormányzatnak. Mivel műemlék, lebontani nem lehet a Csányi utca 5-öt, pedig a képek magukért beszélnek: távolról sem egy ingatlan-aranybánya a romtanya. A műemlékvédelmi kötöttségek miatt viszont képtelenség rá vevőt találni.

Statikailag szóba se jöhet, hogy esetleg ezt is romkocsma-hasznosításra adják bérbe. A túlzott elromkocsmásodástól egyébként is ódzkodnak a hatóságnál – szerintem teljesen érthetően, hiszen addig kell ritkítani a trendvonatot, amíg nem úgy hirdetnek a sajtóban budapesti túrákat, hogy: „100% romkocsmamentes!”. Így aztán az önkormányzat úgy döntött, hogy az épületet a mai Belső-Erzsébetváros arculatát alapvetően befolyásoló, a XIX. század második felében Budapestre özönlő, asszimilálódó zsidóság bemutatására szenteli.

Az erzsébetvárosi önkormányzat vagyonkezelőjétől érkezett Bencze György kalauzol a romhalmazban:

"Az udvart üvegkupolával fedjük le, Itt előadóterem lesz az aulában, hátul pedig raktárak.

"Az utcai frontrészen, ahol most a kenukat tárolják, ott lesz a kávéforrás" – mondja.

Hmm, kávéforrás? Ezeknek a rafkós erzsébetvárosi zsidóknak feltört a talajból a kóser kávé?

– morfondíroznék magamban, de azért ennyire még én sem lehetek hülye. Csak annyira, mint a legtöbb olvasónk, hisz fogadni mernék, hogy kevesen tudtátok: régen a zsidó kávéházakat hívták kávéforrásnak.

Az épületről

A jelenlegi állapot szerint is egyemeletes, U-alaprajzú, zártsorú beépítésben álló, nyeregtetős, főlépcsőházas és cselédlépcsős, historizáló stílusú épület nem egészen ilyennek épült, ám rendkívül korán alakultak ki domináns jegyei.

Először is 1872-ben, Klein H. János tervei alapján húztak fel egy földszintes lakóépületet, Fodor István tulajdonos megrendelésére. 1882-ben – amikor is Terézvárosból kivált Erzsébetváros – még Fodor István és Fodor Leó Gyula volt az épület tulajdonosa, 1885-ben már csak az utóbbi.

Majd egy újabb tulajdonosváltást követően Winkelhoffer Mátyás és felesége, Kovács Júlia 1887-ben Phillip János tervei alapján építtetett a földszintes házra egy emeletet. A homlokzat is ekkor nyerte el végleges formáját.

Azt, hogy milyen pörgős volt az erzsébetvárosi ingatlanpiac a XIX. század végén, ékesen tanúsítja, hogy 1896-ban a házat Robitsek József szűcsmester és neje vásárolták meg. 1907-ben az egyik utcai szoba műhellyé alakításához kértek engedélyt a hatóságtól, majd rá két évre az udvaron egy toldalék épületet emeltek. 1918-ban tovább bővítették az udvari műhelyt Dávid János és fiai kivitelezésében. (Ebből az építészdinasztiából származik Dávid Károly Kossuth-díjas építész, aki számos megaprojektben, többek között a Népstadion-, valamint az építészetileg rendkívül nívósnak tartott Ferihegy I tervezésében is részt vett.)

1946-ban a bérház a szűcsmester Robitsek József fia tulajdonában állt, ekkor a Radar Cipőgyár kért engedélyt varrógép, tisztítógép és présgép felállítására.

Az időutazásban most értünk a közelmúlthoz: az épület udvarán és a földszinten a kiürítés előtt szórakozóhely üzemelt.

Gazdag zsidók, szegény zsidók

Azonban a fő látványosság az emeleten lesz. Ott rendezik be ugyanis a zsidó lakásokat. 

Különböző társadalmi státusú lakók, ráadásul más-más években, sőt évtizedekben kimerevített életképei várják a látogatókat.

Az első lakás egy sikeres zsidó vállalkozó családi fészke 1896-ból. A millennium évében mind Magyarország, mind a magyar zsidóság a csúcsra ért. A tiszaeszlári vérvád már megtörtént, bizonyos antiszemita indulatok már dúltak, ám Belső-Erzsébetváros ekkor valódi zsidónegyed, hisz a lakosság 80 százaléka zsidó, ami arányait tekintve ezt követően csökken.

A fiktív 1896-os zsidó vállalkozócsaládban két gyermeket neveltek. Ráadásul a technológiai fejlődés áldásait is ki tudták használni: a vezetékes ivóvíz-, csatorna-, sőt az áramszolgáltatás is beindult már. 1895-ben a földbe ásott villanykábel nyomvonala épp a Csányi utca alatt húzódott.

A kiállítás korabeli polgárcsaládja kétnyelvű: magyarul és németül is beszéltek. Mind a családfő, mind a neje részt vett a Pesti Izraelita Hitközség életében.

Amíg a férj az üzlettel foglalatoskodott, a feleség jótékonykodott. A család komfortos kényelmét a lakásban fürdőszoba és egy nem zsidó cseléd is fokozta.

A következő lakás egy rabbi 1910-es otthona,

dolgozószobájában tömérdek könyvvel,

míg a harmadik egy munkáslakás. Egy nyomdász és családja szobakonyhája 1930-ból.

A feleségével két gyereket nevelő szaki mind a szocialista, mind a cionista mozgalomban részt vett és szabad idejében szívesen túrázott.

Az utolsó, a negyedik lakás már a vészkorszaktól terhelt: Winter Éva fehérnemű-varrónő műhelye 1944-ből.

A 21 éves, fiatal felnőtt lány apja egy szegedi gyógyszergyárban volt résztulajdonos, ám Évának a zsidótörvények miatt már kétkezi foglalkozást kellett választania, így lett varrónő. Akkoriban ugyan már volt konfekció fehérnemű, de nem volt túl népszerű a tömeggyártott alsónemű, a kézzel varrtnak meg volt még a piaca.

Számítógépes ötletterv (a végleges kivitelezés értelemszerűen eltérhet)
Számítógépes ötletterv (a végleges kivitelezés értelemszerűen eltérhet)
Fotó: Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár

A négy lakás mellett a pincét klasszikus holokauszttémának szentelik. Ostrom alatti 1944-45-ös, zsidó gettóóvóhelyet rendeznek benne be.

Három forrás van a projektre:

  • a miniszterelnökségtől kapott az önkormányzat 70 millió forintot még a Holokauszt Emlékévre,
  • a fővárostól a Tér_Köz Pályázaton 79 millió forintot nyertek el,
  • durván 500 millió forinttal a kerületi önkormányzat állja a költségek javát.

A felújításra a napokban írják ki a közbeszerzést, azonban az előzetes tanulmányok már elkészültek és a múzeum kiállítási tárgyainak egy része már összegyűlt. 

Miért skanzen?

Nyilván nem skanzen abban az értelemben, hogy szó sincs szabadtéri falumúzeumról. „Erzsébetvárosi Zsidó Skanzen, Csányi utca 5.”-néven bukkantunk rá a budapesti fővárosi közgyűlés egyik városrehabilitációs pályázati anyagában és azóta mi is ezen a „munkanéven” hívtuk egymás közt.

Nem túlzás az életveszély

"Itt azért észnél kell lenni, nem ijesztgetésként mondtam, hogy életveszélyes az épület,

egy kollégám szerencsére nem zuhant le, de beszakadt alatta a padló!

– int óvatosságra Bencze az egyik, félig felszedett parkettájú, teljesen szétmállott padlójú lakás bejáratánál.

– Foglalták már el ideiglenesen a házat a Város Mindenkié! egyesület aktivistái. Rendesen izgultunk, nehogy bármelyiküknek is baja essen, mert mi tudtuk, hogy valóban életveszélyes az épület, ők viszont azt hitték, hogy ezzel csak riogatunk. Szerencsére senki sem sérült meg, csak néhány

Lakhatást! Jogállamot!

feliratú transzparens őrzi aktivizmusuk emlékét – meséli el Bencze György, hogy miképp sikerült megúszni egy tragikus kimenetelű címlapsztorit.

Első ránézésre egyébként úgy saccoltam, hogy még csak nem is a rendszerváltás körül, hanem már előtte, vagy ötven éve nem volt a lakásoknak lakója.

Ám az elképesztően lelakott–szétlopott helyiségekben néhány tereptárgy arról árulkodott, hogy – hasonlóan, mint az embereknél, az épületeknél is – az elhanyagoltság akár néhány év alatt évtizedeket képes öregbíteni, hiszen az érett Kádár-korban még bajosan szerelhették a falra az UPC-kábeltévé dobozát.

A berendezések egyelőre raktárban

A Csányi utcai emlékház megnyitásáig más helyszínen raktározzák a már beszerzett bútorokat és egyéb kiállítási tárgyakat, a cikkben szereplő fényképek is ott készültek a kiállítandó tárgyakról.

A múzeumi tárgyak oroszlánrészét, vagy nyolcvan százalékát már sikerült beszerezni. Természetesen a kiállítási tárgyakra is vonatkozik a közbeszerzés, ezt a Nagyházi Galéria és Aukciósház nyerte el. A precízen, tételesen fellistázott igényeknek – például az 1896-os kóser konyha kellékeinél a szakirodalom meghivatkozása – a közbeszerzésben előirányzott 25 millió forintból kell megfelelniük.

Érdekes szakmai viták folytak az átmeneti állapot hiteles ábrázolásáról. Ugyan 1895-ben már bevezethették a házba az áramot, ám rá egy évvel, 1896-ban (ugye a polgári családban ekkor állt meg az idő) nyilván még nem cseréltek le mindent a lakók elektromos eszközre, hisz például, amikor néhány évvel ezelőtt elkezdődött az okostelefonok térhódítása, még nem dobáltuk ki egyik pillanatról a másikra a „buta telefonjainkat.”

A villanycsillár mellett ezért petróleumlámpákat is kiállítanak. Továbbá arra is ügyeltek, hogy mint a legtöbb háztartásban, a vadiúj bútorok, egyéb használati tárgyak mellett akár több évtizedes dolgokat is megörököltek a lakók, illetve az intenzív használat miatt kissé csorbult, de még használható eszközöket sem dobták ki.

Aki szeretne tárgyakat adományozni, bátran jelentkezzen!

Nem mindenki tenné pénzzé a családi emléktárgyakat, ám ha valaki méltó helyet szeretne találni akár csak olyan apró, autentikus tárgynak, mint mondjuk egy korabeli tintatartó, akkor a gyűjtemény felajánlását szívesen fogadja.

A kiállítási tárgyakat egyébként az utolsó pillanatban gyűjtötték be.

Művészettörténészek, a Nagyházi Galéria munkatársai is jelezték, hogy húsz évvel később már reménytelen vállalkozás lenne fellelni a tárgyi emlékeket. Rengeteg köszönhető az ötletgazda projektvezetőnek, Dombi Gábornak. Az újságíró-szociológus autodidaktaként rendkívül széleskörű, és egyben mély tudásanyagot halmozott fel az erzsébetvárosi zsidó múltról.

Szóval távolról sem holmiféle letűnt idők érdektelen szeletét konzerválnák a Csányi utcai Erzsébetvárosi Zsidó Helytörténeti Tárban, hanem múltunk egy olyan része kap emlékhelyet, amelynek a hatása a jelenkorra globálisan is jelentős. Szurkolok, hogy mind a lakások, mind a tematikus kiállítások és kutatások, mind az interaktív eszközök sikerüljenek kellőképpen izgalmasra.