Mit csinálnak a szerb rendőrök, ha lefényképezel egy bunkón parkoló rendőrkocsit?

2015.11.11. 09:30
43 hozzászólás
Parasztulparkoloszerbrendor
Fotó: Dobó Géza/Urbanista

Bevisznek a rendőrségre. Legalábbis én így jártam. Szabadkán, a központban, a rendőrség épülete előtt láttam ezt a gigászi hajdúpéteringet, hát lefotóztam.

Csak úgy egyszerűen előkaptam a mobilom és kattintottam. Nem volt abban a jelenetben semmiféle teátrális mozdulat hosszas pepecseléssel a félméteres objektívval felszerelt géppel (de hát ez gondolom meglátszik a kép minőségén is).

A rendőrségi bejárati kapuból azonban előpattant két egyenruhás zsaru. Egyikük felháborodottan kérte számon rajtam, hogy mégis hogyan merészelem engedély nélkül fényképezni a rendőrautót, mert, hogy azt a törvény tiltja.

– Milyen törvény, melyik paragrafusa? – kérdeztem.

– Nem szabad fényképeznie engedély nélkül, nem az ön tulajdona.

– Közterületen áll, állami tulajdonban és nincs is fényképezést tiltó tábla.

– Mégis, mire fel fényképez? Ön újságíró?

Ahogy rám nézett a közeg Rambo és Forrest Gump tekintetének az elegyével, úgy gondoltam, nem éppen a legalkalmasabb a helyszín és az időpont arra, hogy elkezdjünk szakmázni arról: hol végződik a blogolás és hol kezdődik az újságírás, hát rávágtam:

– Igen, újságíró vagyok!

– Jöjjön be!

Nem ugráltam örömömben, mert azért attól, hogy nem szarom össze magam két rendőrtől, még nem vagyok az az atomerőmű kerítéséhéhez magát odabilincselő, harcos civiljogi aktivista-típus. Viszont más választásom nem nagyon volt, így hát bementem a rendőrségre.

Még néhány rendőr elkezdett sertepertélni körülöttem, majd egy idősebb, szintén egyenruhás zsaru kérte el a személyi igazolványomat.

Szabadkán születtem és ott is éltem fiatal felnőtt koromig, most is a szüleimet jöttem meglátogatni. A beszélgetés szerb nyelven zajlott, amit ugyan nem anyanyelvi szinten, de elég jól beszélek, szóval a személyim elkéréséig olyannak tűntem, mint bármelyik helyben élő vajdasági magyar.

Majd miután átadtam a magyar személyimet, rögtön megpróbáltak rajtam fogást találni, mert hogy 24 órán belül be kellene jelentkezni a rendőrségen. Valóban van egy ilyen szabály, de nem nagyon tartja be senki.

Különösen bizarr ezt számon kérni, hisz kijelölt közúti határátkelőn, a megfelelő iratokkal, szabályosan léptem be Szerbiába,

ellenben Afganisztántól Szírián át, Etiópiáig és Szudánig, a fél harmadik világ bármilyen nemű papír nélkül sétálgat keresztül-kasul a szerb zöldhatáron, de hát a szabály az szabály.

Szerencsére pont 24 órán belül utaztam be Szerbiába, amit azért le is ellenőriztek. Ott várakoztam a rendőrségen, és annak ellenére, hogy egy ujjal se nyúltak hozzám, sőt, még a mobilomon a fényképfelvételeket se akarták megnézni, azért nem volt olyan kellemes érzés.

Megkérdezték, hogy melyik határátlépőn és körülbelül mikor léptem be, majd az idősebb rendőr komótosan elballagott egy lengőajtón keresztül valahová a személyimmel. Közben olyan okosságok is elhangzottak, hogy miért nincs útlevelem?

– Van, de hát évek óta törvényesen beléphetek magyar személyivel is Szerbiába – válaszoltam.

Ott várakoztattak, és senki sem mondta, hogy meddig, miközben a rendőrök szótlanul sétáltak el mellettem és úgy néztek rám, mint a perem alá rakódott fekália-permetre. Szóval eléggé fogorvosi váróteremfíling kerülgetett.

Vagy negyedóra múlva visszahozta az idősebb rendőr a személyimet és elmondta, hogy miután leellenőrizték a személyazonosságomat, kiderült, hogy az általam megadott adatok valósak, ezért elmehetek.

Gondoltam valahogy félig-meddig barátságosan kéne lezárni ezt a közjátékot, ha már az öreg zsaru volt a jó zsaru szerepében, hát elmondtam neki, ő fair volt velem szemben, valamint hogy részmunkaidőben, szabadúszóként újságíróskodom és főképp egy urbanizmussal foglalkozó felületen jelennek meg a cikkeim, de miért kellett engem a rendőrségre berángatni?

Majd visszakérdezett, hogy kifogásolom-e az intézkedését, panaszt szeretnék-e tenni?

– Nem, éppen azt mondtam, hogy ön fair volt velem, de miért hoztak be a rendőrségre?

– Mert önnek kellett volna önként bejönnie, elmondania mindezt és előzetesen engedélyt kérnie a fényképezéshez!

Nem akartam tovább feszíteni a húrt, ezért a visszanyert szabadságomnak örülve elköszöntem és a kibuggyanó nevetésemet elfojtva gyorsan eliszkoltam, de elképzeltem a jelenetet, hogy bemegyek a rendőrségre:

– Üdvözlöm biztos úr, az épület előtt az egyik rendőrautót rendkívül tahón, két parkolóhelyet is elfoglalva parkolták le. Ha én parkolnék így, akkor egy rendőr engem jogosan megbüntethetne. Megengedi, hogy lefényképezzem a rendőrkocsit?

– Természetesen! De csak azzal a mobiltelefonnal fotózna? Ne küldjek le fényképezni egy baleseti helyszínelőt? Remek fotósok és kiváló fényképezőgépeik vannak. Végre vásárolhattunk felszerelést a szabálytalan parkolásokért kiszabott bírságokból befolyt keretből. Majd átküldjük e-mailben önnek a képet.

A szabadkai rendőrségről jelentjük

Szerző: Urbanista2015. november 11.