Fából épült újra a Szerencsi Cukorgyár kéményfüstje

Az idei Hello Wood Építész Mustrán is pompás alkotások születtek

2018 hellowood tokaj 1150
2018.08.01. 00:11
6 hozzászólás

A Hello Wood mindenkinek mást jelent. Van, akinek egy tervező irodát, amelyik fával dolgozik, vagy annak egy műhelyét, másoknak egy tábort Kapolcs mellett, Csórompusztán, vagy egy rakás faizét a Balaton közelében, esetleg adomány-karácsonyfákat évről évre több helyen. Az egyik legösszetettebb és legizgalmasabb kezdeményezésük az Építész Mustra a Tokaji-borvidéken - kevés olyan kezdeményezést tudok, ahol tényleg minden szereplő nyertesen kerül ki az egészből. Tavaly csak egy rakás sajtófotó alapján számoltam be arról, hogy milyen is az egész, most egy napra leugrottam a táborba, és most elmesélem milyen. Röviden: baromi jó.

Messziről, hunyorogva, ellenfényben és hang nélkül olyan, mint valami városból kivonulós, igényesebb hippitalálka, ahol mindenki boldogan flangál a napon lebarnulva, egy-két megfesztiválosodott nyári ruhadarabban. Jó kajákat adnak, van büfé, színes installációk dobják fel a helyet, esténként ég a tábortűz, sőt néha koncertek is vannak, és időnként le lehet sétálni a Bodrogba csobbanni egyet.

Hozzászólna? Írjon nekünk Facebookon!
Fából épült újra a Szerencsi Cukorgyár kéményfüstje

Az idei Hello Wood Építész Mustrán is pompás alkotások születtek a tokaji borvidéken.

1428 · Aug 01, 2018 12:11am Tovább a kommentekhez
Facebook Comments

Aztán ha jobban kinyitod a szemed, akkor látod, hogy ugyan tényleg elég vidám a társaság (na jó, a végső hajrá előtt azért láttam pár összeszaladt szemöldököt), de közben rohadt kemény munka folyik. Ráadásul nagy értékű és veszélyes gépekkel. Szoros határidőre, aminek a betartásához nagy szervezettség és munkafegyelem kell. Na de mi is ez az egész?  

Egyfelől szakmai gyakorlat

Egy olyan fesztivál, ahol az építészetet oktató magyar egyetemek (plusz a Képzőművészeti) diákjai kapnak egy hetet és egy adott mennyiségű falécet, hogy alkossanak belőle valamit. Szóval az építészhallgatók megtanulják, hogy milyen a kétkezi munka, hogyan kell megszervezni egy feladatot, beosztani az időt és az alapanyagot, egy-egy munkafázis meddig tart és milyen erőforrásokat igényel. Vagy hogy mennyit merjenek vállalni, amit aztán valóban meg is tudnak valósítani.

A munka azonban természetesen nem itt kezdődik. A tervek az egyetemen születnek az oktatás keretében. Van, ahol olyan sokan jelentkeznek, hogy a sulin belül versenyeztetik meg a koncepciókat, és a legjobb jöhet el a táborba. Szóval ez a tábor nem csak hasznos, de sokaknak amolyan jutalomféle is (ami nagy dolog: emlékeim szerint a legtöbb szakmai gyakorlatról egyik sem mondható el). De legalább ilyen fontos, hogy év eleje óta folyik a közös munka a helyi önkormányzatokkal is, mert hogy ez az egész nem csak a tanulásról és a gyakorlat megszerzéséről szól.

Másfelől térség- és közösségfejlesztés!

Talán nagy szavaknak hangzanak ezek néhány fainstalláció kapcsán, de itt tényleg erről van szó. Mindenek előtt persze fizikai értelemben, hiszen egy új lelátó, egy rendbe rakott vasúti megálló vagy egy új pihenő növeli a település értékét. De sokkal fontosabb, ami nem ennyire kézzelfogható. Bevonják a településeknek olyan részeit is, amelyek eddig esetleg nem kaptak túl sok figyelmet. Sőt, lehet hogy nem is nagyon vette észre eddig senki, hogy milyen lehetőség rejtezik egy-egy helyszínben (ez persze településektől független, az ember ritkán veszi észre az értéket a saját háza táján). Ráadásul nagyon sok olyan megoldás született ebben az évben is, amelynek a célja kifejezetten a közösségépítés. Szóval valódi win-win dologról van szó.

A diákok nem kávét főznek és malmoznak a szakmai gyakorlatukon, hanem rengeteget tanulnak, miközben maradandót alkotnak, s ráadásul még jól is érzik magukat, a települések pedig gazdagodnak a művekkel.

Nem véletlen, hogy az egyik támogatója a tábornak a Tokaj Borvidék Fejlesztési Tanács: a környék fejlődik általa. Főleg úgy, hogy a költségek jelentős részét a szponzorok állják (például faanyaggal), de a legnagyobb támogató tulajdonképpen maga a Hello Wood.

Elsősorban persze a belefektetett munkával, amiből szinte minden munkatárs kiveszi a részét. Az első este Pozsár Péterrel jártunk be pár helyszínt, ami gyorsan egy aggregátorszerelésbe torkollott

Másnap a másik alapítóval, Huszár Andrással rohangáltuk körbe a csapatokat  - ellenőrizte, ki hogy áll, kinek mire van szüksége, vagy hogy esetleg egy-egy tanáccsal segítse az építést. Merthogy a tábor ugyan Tokajban van, de az építési helyszínek 30-40 kilométerre esnek egymástól, a környék településein.

Elképesztően összetett munka az övék: terveznek, ahogy az egy építészhez illik, tábort szerveznek, oktatnak és persze rengeteg kétkezi munkát végeznek. Természetesen ez utóbbi sem csak romantikus famegmunkálásból áll, hanem esetleg gépek javításából vagy tábori sofőrködésből, hogy fenntartsák mindennek a működését. Egyik sem elégíteni ki őket külön, a Hello Woodban pont az a jó, hogy hol ezt, hol azt kell csinálniuk.

Végül is mi épült?

A munka az első napokban a tokaji táborban zajlik, azután következik a fekete leves, a helyszíni összeszerelés és felállítás. Éjszakába nyúlóan, kemény melóval. Lássuk mik is születtek!

Bodrogkisfaludon egy kilátópontot építettek a Pécsi Tudományegyetem hallgató. Erről most nem is mondanék többet, a háttértörténete megér egy külön mini posztot.

Csakúgy, mint a Szent István Egyetem tájépítészeinek munkája Tarcalon. Ezekre még visszatérünk!

Szintén Tarcalon építettek a Budapesti Metropolitan egyetemistái, csak ők lenn a focipályán. Mégpedig egy pofás lelátót, amit azon nyomban ki is próbálhattak, hiszen a tábor utolsó napján egy Tarcal - Hello Wood, nagyon barátságos mérkőzést tartottak.

A Széchenyi István Egyetem csapata Rátkán szúrt ki magának egy érdekes, viszont nem túl vonzó buckát. Valami meddőhányó vagy sitthalom lehetett eredetileg, a tetején egy ismeretlen rendeltetésű betonteknővel. Ők úgy gondolták, hogy ha ez egy "szemétdomb", akkor legyen a tetején egy kakas, hozzá vezető lépcsővel. Így született meg a Rátkakas. A kilátás gyönyörű innen, most már más is kiszúrhatja, hogy érdemes ide felmászni.

Golop vasútállomása gyakorlatilag egy tábla volt csak, mióta a bakterházat lebontották, és csak a mellig érő gaz maradt a helyén. Na meg egy omladozó vécé, amelynek már ajtaja sem volt, és hát úgy nézet ki, hogy nem ez volt a legelrettentőbb tulajdonsága. A Képzőművészeti Egyetem szobrászhallgatói nem csak helyrerántották és kicsit kicsinosították a budikait, hanem megtisztították a terepet előtte és három installációval tették otthonosabbá. A hengerek az egykori kádárok faszárítását idézi meg, az egyikbe be is lehet menni. Ja és a projekt neve is csodás: Élj a MÁV-nak!

Bekecsen a SZIE Ybl Miklós Építéstudományi karának csapata épített. Ha akarom, sámánkorona a település felett, ha akarom, kilátópont. Akárhogy is, mindenképpen izgalmas épület, ami már lentről is jól látható, és így kedvet csinál ahhoz felkapaszkodjon az, aki észre veszi. Okosan helyezték el, nem a semmi közepébe: láthatóan vannak a környéken olyan pihenőpontok, amelyek meglevő kirándulóútvonalhoz (a Nagy-hegyi tanösvényhez) csatlakoznak. Most egy újabb ilyennel gazdagodott Bekecs.

A Soproni Egyetem munkája, a Blues különösen tetszett nekem. Nincs benne semmi nagy megfejtés, meg világmegváltó ötlet, nem akarja, hogy hasra essen tőle az arra járó. Viszont tökéletesen illeszkedik a környezethez, kényelmesen simul a tájba, ügyesen becsúszva egyik végével a fák árnyékába. Pompás ejtőzőhely egy nyári délelőtt.

Amikor Szerencsen felértünk a Fenyvesbe, egy darabig értetlenkedtem, hogy vajon miért erre a nehezen megközelíthető, eldugott helyre építettek valamit a BME-sek. Aztán megtudtam, hogy nagyon nem véletlen a helyválasztás. A csöpp erdőfolt, dimbes-dombos talajával a városi fiatalok legkedveltebb bandázó helye. A leglátványosabb az épület, ha a domb másik oldaláról érkezel hozzá: először csak a csúcsa bukkan ki, aztán fokozatosan nő, ahogy közelítesz. Karcsú vonalaival, színezésével tökéletesen illeszkedik a feketefenyők közé. A neve Églék: egy olyan kilátó tulajdonképpen, ahonnan nem a szokásos irányokba láthatsz ki.

A végére hagytam azt a két alkotást, amelyik talán a legszellemesebb, és amely talán a legmesszebb rugaszkodott a szokványos megoldásoktól. Egyik sem épület, inkább játék a maga nemében, de látszik, hogy mindkettő mögött nagyon komoly munka és mély gondolat van.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem nem elégedett meg a rendelkezésre álló lécekkel, és a Bodrogból gyűjtött uszadékfát a munkához. Ehhez nem csak mindenféle engedélyt kellett beszerezni persze, de két kenuból egy motoros katamaránt építeni, amolyan nulladik feladatként. Ezzel gyűjtötték az alapanyagot. A helyszín egy kis tavacska volt Bodrogkisfalud határában, amelyet a gát vágott le az élő folyóról. Ide folyik össze az esővíz a faluból, nem nagyon használják semmire. 

Erre épült egy új sziget uszadékfából Bene Tamás és Vass-Eysen Áron vezetésével. Készült hozzávezető út is, a nádason át. Erre került a lécekből épült felület, a közepén acél tűzrakóhellyel. A neve pedig Tűzvíznéző lett. Micsoda élmény lehet ezen tölteni egy estét!

A Debreceni Egyetem hallgatóinak munkája első pillanatra talán nehezen érthető. Ha valaki kocsival suhan el a Füstölő mellett, talán föl se merül benne, hogy mi is ez. A Keller Ferenc, Kállay Ferenc, Zombor Gábor vezetésével készült munka a Szerencsi Cukorgyár kerítésére épült, és a bezárt üzemet "éleszti újra". 

A hatalmas kémények ugyanis egy évtizede pihennek, azóta nem készül cukor a városban, és nem ad munkát a gyár. Ám ha valaki a megjelölt pontra áll, akkor pontosan úgy látja a kéményeket, mintha füstölnének!

Rengeteget lehetne még mesélni az egyes alkotásokról, de mostanra legyen elég ennyi - hamarosan folytatom a történetüket. Ha érdekel, kövesd az Urbanistát Facebookon, Twitteren, vagy újabban akár Instagramon is.