Budapest elfeledett zsidónegyede

A Teleki tér 22-ben működő lakászsinagógában akkor jártam először, amikor a Beyond Budapest (amúgy évekkel megelőzve a ma divatos városnéző sétákat) elindította a Nyócker csillagai nevű tematikus túráját a józsefvárosi zsidóságról. Józsefvárosról keveseknek jutnak eszükbe a zsidók, pedig ez is épp úgy zsidónegyed volt, mint mondjuk a VII. kerületi, úgy nevezett „Zsidónegyed”.  

Az „épp úgy” persze azt is jelenti, hogy nem volt tisztán az ez sem. Sok más nagyvárossal szemben, Budapesten soha nem voltak jellemzőek a tiszta etnikai negyedek, mindig mindenhol keveredtek a kultúrák. Persze nagyon más volt a két városrész. Erzsébetvárosban, majd később Újlipótvárosban a tehetősebbek laktak, itt a szegények maradtak. A negyed kialakulásáról nem is olyan rég esett szó az Urbanistán .

Közel volt a Józsefvárosi Pályaudvar, ide érkeztek be a jó szerencsét kereső vidékiek a monarchia keleti végeiről, vagy azon is túlról. Olcsó volt a szállás, fuvarosok, kisiparosok, kereskedők laktak erre. Itt virágzott a híres piac és a hírhedt ócskapiac, ide futottak be az áruk. Meg persze a lopott áruk is. Ha valakit megszabadítottak valami kedves tárgyától, az első dolga volt lemenni a Telekire – ha szerencséje volt, visszavásárolhatta. De előfordult az is gyakran, hogy valakinek az éjszaka közepén fogyott el a pénze kártyázás közben: csak leugrott a Telekire, beadott gyorsan valamit a mindig nyitva tartó zálogoshoz, és már verhette is el a pénzt.

Mindezek a történetek a Teleki téri mesék című dokumentumfilmben hangzanak el, mely hosszú évek után mostanra végre elkészült. Az apropó, ami miatt írok róla, az az, hogy a hétvégén kezdődő, ingyenes Ars Sacra filmfesztiválon ezt is levetítik, szeptember 18-án, kedden.

Barbara Spitzer filmjének kiindulópontját a poszt elején emlegetett lakásimaház jelenti, mely mára igazi kuriózummá vált. Pedig a 20. század elején szinte minden bérházban volt ilyen, akár több is: annyira a hétköznapi élet része volt be-be ugrani, akár napközben is, mint a sarki kávéházba, amiért az ember nem megy el két utcát se nagyon. Vagy 50-60 lehetett belőlük a környéken.

Az itteni zsidó kispolgárok leginkább Kárpátaljáról és Galíciából érkezett hászidok voltak (na persze már ekkor is keverdtek a dolgok), és nem engedhettek meg maguknak olyan fényűző zsinagógákat, mint a régóta itt élő nagypolgári neológok vagy az ortodoxok. (Sőt a zsinagóga szót sem használták, az egyik visszaemlékező szerint először az állami iskolában hallotta ezt a kifejezést arra, amit ő egészen addig shtiebelnek ismert.) Ám, ami talán az egyik legérdekesebb a filmben elhangzó sok szép mondat közül, hogy

A filmben a két főszereplőt (már ha van értelme ilyesmiről beszélni egy dokumentumfilm esetében) követve ismerhetjük meg a tér környékének történetét. Mayer Gábor és Mayer András maguk is részt vettek a hely feltámasztásában, élettel megtöltésében. Önkéntes segítői és vezetőségi tagjai a közösségnek. Láthatjuk őket, amint sátrat építenek, izzókat szerelnek, pálinkát főznek, és rengeteget beszélgetnek, filmeznek, fényképeznek.

A környékről a huszadik század végére szinte teljesen eltűnt a zsidóság. Bár a háború után még visszatért valamennyire az élet, s működésnek indultak az imaházak is, 1956 után szinte mindenki elmenekült. A Teleki téri mesék jó része ezekből a történetekből tevődik össze: öregek visszaemlékezései zömmel a háború előtti korszakra, kisebb részt a holokausztra.

Egyedülálló alkotás. Nem szépít semmit. Nem volt régen sem aranykor erre, akkor is „prolikörnyék volt”, ahogy valaki mondja, sok volt a bűnöző, a csaló, a tolvaj. És persze mindenki szegény volt. De azzal együtt, hogy ezeket egy percig sem takargatják, fényezgetik, mégis szeretni való kép rajzolódik ki erről a letűnt világról. Persze a nézőben (és biztos vagyok benne, hogy az öregeket nevetve hallgató gyerekekben is) a csibésztörténetek maradnak meg elsőre. Hogy mondjuk a Kisbüdösnek vagy Tetűnek nevezett, lepukkant moziban jó volt vigyázni, mert könnyen az ember zsebébe pisiltek a vicces kedvű kölykök.

Persze akkor sem csak bűnözők laktak a környéken, akármilyen rossz híre is volt. A többség szorgalmas kisember volt, és a visszaemlékezésekből az is kiderül, milyen volt az életük. Milyen volt a zöldségesnek hajnalban felkelni dinnyét hűteni, a gyerekeknek az iskolából hazatérve beállni a pultba dolgozni. Hogyan próbálták megfékezni a lakásokba belógó patkányokat, milyen volt az élet a kávéházakban, hogyan találtak a férfiak megfelelő asszonyt, s aztán hogyan ismerkedtek meg velük.

Mennyit siratják sokan a Tabánt, hogy mi lett volna, ha megmarad az bájosan romantikus falu – melyet a maga korában veszedelmes, kerülendő környéknek tartottak. Nos a Teleki téren a hardver megmaradt, ott vannak az utcák és a házak többsége is áll. Mégsem ujjong senki, hogy de jó, hogy ez itt van. Mert ugye a lélek veszett ki belőle az itt élőkkel együtt.

A Teleki téri mesékben az a csodálatos, hogy ezt az általában melankolikusan, beletörődősen, apátiába zuhanósan előadott huszadik századi történetet úgy tálalja, hogy az egész alaphangulata vidám. Többet mosolyogtam a képernyőre, amíg végignéztem, mint amennyit szomorkodtam. Pedig nem hagynak ki semmi tragikusat.

Talán az is hozzájárul ehhez, hogy nem csak a régmúlt meséire utal a film címe, hanem maiakra is. És ez legalább ilyen izgalmas: hogyan működik itt ma egy élő közösség, mit jelentenek nekik ezek a helyek, hogyan látják a jelenüket, jövőjüket.

Szóval, akit érdekel Budapest, a Teleki tér és a józsefvárosi zsidóság 20., na meg 21. századi története, az ballagjon el a Tabán Moziba szeptember 18-án 18 órára és nézze meg a filmet. Tényleg érdemes! Aki pedig, az amúgy ingyenes Ars Sacra filmfesztivál teljes programjára kíváncsi, innen tudja letölteni hozzá a programfüzetet.

Ha pedig még többet olvasnál a régi Budapestről, kövesd az Urbanistát Facebookon, Twitteren, vagy újabban akár Instagramon is.