Bárki besétálhat az utcáról a régi városháza tömlöcébe

Szabó Leventével jártuk be a most átadott, középkori alapokon nyugvó házat

5K8A0343

Két éve már, hogy utoljára a régi budai városháza épületében jártam. Akkor még pallókon sétáltunk a kibelezett házban, az udvaron Bobcateket kerülgettünk, és néhol több szintet láthattunk át, mert egybe voltak bontva. Pénteken átadták a frissen elkészült épületet, ahol a Pallas Athéné Domus Sapientiae Alapítvány fog működni, míg az alsó részen kiállítóterek és vendéglátó egységek kapnak helyet. Szabó Levente (Hetedik Műterem) építész társaságában még az átadás előtt néztük meg, milyen lett az átalakítás. (Nem kedves olvasók, a politikai háttérről itt nem lesz szó – ahogy azt az Urbanistán megszokhattátok  –, akit az érdekel, itt nézzen utána .)

A Mátyás-templommal átellenben fekvő, sarokerkélyéről és óratornyáról ismert épület 7-800 éves történetét részletesen bemutattam a múltkor. Aki kíváncsi rá,  olvassa el , tényleg nagyon izgalmas. Itt most legyen annyi elég, hogy a kívülről egységes homlokzat valójában korban egymás után követő épületek tucatjait rejti magában: középkori, török kori, barokk épületelemek fonódnak egymásba kuszán, amiken persze a huszadik századi felújítások is rajtuk hagyták a nyomukat.

Szabó Leventének nehéz feladata volt, hogy a ház melyik részénél, melyik kor elemeit használja fel úgy, hogy a végeredmény ne egy építészettörténeti bemutatóterem, hanem egy egységes épület legyen. A háznak emellett egy rakás 21. századi elvárásnak is meg kellett felelnie természetesen, és az eltérő funkciókat is el kellett különíteni egymástól. Lássuk, hogy sikerült mindez.

Pince

A ház alatti pincerendszer a legkuszább szövet az egész házban, ahol szinte teljesen kibogozhatatlan, melyik részt melyikre építették és mikor. Nagyon izgalmas az a vaklépcső például, ami egykor a felszínre vezetett, mert a középkorban a pincéknek közvetlen utcai kijáratuk is volt. Ma már ezt azért sem lehet rekonstruálni, mert az utcaszint rég nem ott van, mint fél évezrede.

A borospincék hálózatát tovább bonyolítja, hogy a háború előtt óvóhelyi céllal lejáratot vágtak belőle a Várbarlangba.

A feladat itt használható terek kialakítása volt a szűk cellákból. Ehhez az összes egykori pincét egybenyitották és megközelíthetővé tették. Volt ahol csak egy régi lépcső helyét kellett újra megtalálni, máshol falakat kellett átvágni, új folyosókat nyitva, és volt, ahol törmelékkel feltöltött helyiségeket ürítettek ki újra.

Olyan helyekre mehetünk be, amelyekben a török kor óta nem járt senki.

Igen bemehetünk, ugyanis a pinceszintet teljes egészében publikus térnek szánják. Egyik felében egy történeti kiállítás kap majd helyet hamarosan, a másik fél rendezvényeket fogadhat majd be.

Ezek a részek nagyon jól sikerültek. A lényeget itt maguk a falak jelentik, amiket mindenhol eltérő fénnyel világítottak be. Eltérő alatt ne pirosra, meg zöldre gondoljatok, csak a természetes fények különböző árnyalatira, fókuszáltságára, erősségére. A saját tervezésű bútorok pedig tökéletesen egészítik ki azokat: nem akarnak múltat idézni, de nem is törekedtek velük feltétlenül önmegvalósításra a tervezőik. Remekül egészítik ki a régi falakat.

Különösen jól sikerült a vécé beillesztése, melynek minimalista dizájnja szépen illeszkedik a durva kőfelületekhez. Az egykori tömlöcökbe is lesétálhat bárki az étterem felől. Bár ezekben nincs semmi különösebb dolog kiállítva, önmagukban is látnivalót jelentenek a rekonstruált bejáratokkal, na meg a 160 centis belmagasságukkal.

Földszint

Az utcaszinten még mindig teljesen publikus térben vagyunk, ahová bármelyik turista betérhet, átsétálhat, sőt átláthat az udvarokon, a Hadik-szobortól akár a Szent István-szoborig. Ehhez ki kellett bontani a hosszú évtizedeken át elfalazott kaput az Úri utca felé. Az egyik udvaron kávézó, a másikon étterem működik. Ez utóbbi a Bistro 1786 nevet kapta, amit alighanem az öreg vasajtón található évszámról kölcsönöztek, mely ma a pince egyik lejáratát zárja el. Az ajtót a padlásról hozták amúgy le, de hogy oda hogy került, nem tudni, eredetileg biztosan nem erre készült.

A két udvar lefedése komoly fejtörést okozott Szabó Leventének. Azok nélkül megmaradt volna ugyan két klassz szabad kert, így viszont egész évben használható tereket kapnak. Sőt. Ki lehetett újra nyitni a körbe futó erkély árkádjait, amiket csak utólag üvegeztek be.

A földszinten vendéglátás mellett egy könyvesbolt, egy apró cukrászda és egy kiállítóterem kapott helyet. (A könyvesboltba nem csak a könyvek és az ízléses belsőépítészeti kialakítás miatt érdemes bemenni, hanem azért, mert itt bárki megnézheti az egykori városházi tanácstermek középkori tereit.) Na meg természetesen egy mosdó, aminek a beillesztésén megint csak agyalhattak a tervezők, hiszen nem könnyű egy ilyen rendszert a boltívekhez igazítani.

Hogy ez a probléma mennyire nem új, ahhoz elég megnézni az ablakokat akár itt, akár a recepciónál: milyen sikerült két évszázaddal ezelőtt a szabályos barokk homlokzatot hozzápasszintani a boltíves középkori katyvaszhoz. Az eredmény amúgy kifejezetten izgalmas és szép lett. Csak úgy, mint most a mosdónál: az ív alá kerültek a vizesblokkok, amiket két oldalról lehet megközelíteni.

A két udvart a ház éke, a gyönyörű barokk lépcsőház választja el egymástól. Ez is szabadon látogatható lesz. Bár ottjártunkkor még egy béna megállítótábla volt ott, bízom benne, hogy ez csak a megnyitó miatti ideglenes állapot. Egyrészt azért, mert pont ez a felújítás egyik nagy érdeme, hogy újra a köznek adják át a ház jelentős részét. Másrészt mert Polgárdi Ákosnak hála egységes arculatú a tájékoztató-rendszer az egész házban, kár lenne megbontani ezt ilyenekkel.

Emelet

Ez volt egykor a reprezentációs szint, és ez maradt ma is: vannak itt tárgyalók, előadótermek, díszes irodák és persze az egykori kápolna. A folyosókat, ahonnan ezek nyílnak, két belépőkártyával működtetett üvegajtó választja le a barokk lépcsőház két oldalán (már csak ezért se lenne értelme a földszinti lezárásnak). Ügyesen határolnak, anélkül hogy megbontanák a vizuális rendet. A kettő közt egy gyönyörű faajtó, amiről szintén nem tudni, mikor került a házba, eredetileg valószínűleg Erdélyben használták.

A legizgalmasabb beavatkozás, hogy egy helyen a falat megbontva nyitották egybe a „kerengőt” az egyik szobával, így tudtak helyet varázsolni a padlásra vezető lépcsőnek. Ezen a szinten leginkább a belsőépítészeti, lakberendezési megoldások érdekesek.

Itt vannak mindenek előtt a sajtóban rengeteget emlegetett szőnyegek. Meg kell hagyni, szépek, de valójában sem a történelmi épülethez, sem a jelenlegi berendezéshez nem passzolnak: kicsit olyan az érzésem, mint amikor az új lakásba muszáj beilleszteni az anyóstól nászajándékba kapott vázát, ami bár nem a mi ízlésünk, de szomorú lenne, ha nem tennénk ki.

A központi teremben egy nagy ovális asztal van, tele kihajtható kütyükkel. Tényleg komoly, olyan hangulata, mintha egy háborút is le lehetne vezényelni onnan. Felette Jánosi András (LumoConcept) tervezte csillár, ami igencsak jól néz ki: komoly,

kellően eredeti, de elegáns, miközben nem akar meghökkentően új lenni.

Ez egyébként a berendezés nagy részére igaz: ilyenek a nagy, méltóságteljes, kortárs faajtók, a porcelán kapcsolók és aljzatok, vagy épp a szellemesen kihajtható fogasok. Még a történeti eredetű elemeket is ízléssel illesztették a képbe: egyes bútorokat az Iparművészeti Múzeum hiteles másolataiként gyártattak le. Különösen szellemes, ahogy sikerült kihasználni a máshol terhet jelentő rengeteg beugrót, bolthajtást, Ezekbe szekrények, elektromos berendezések hasonló dolgok kerültek.

Padlástér

Igazi kincseket rejt a padlás. Bár a Várat annak idején rommá lőtték az oroszok, és a ház is két bombatalálatot kapott, jelentős részén ma is megmaradt az eredeti, háromszáz éves vörösfenyő gerendázat.

A padlást gyakorlatilag a nulláról kellett kiépíteni irodafunkcióra – persze figyelembe véve a műemlékvédelem előírásait (ablakokat például csak az udvar felé nyithattak). Olyan elemek és bútorok kerültek bele, amiket bármelyik kreatív ügynökség megirigyelhetne. Jól néznek ki a belső üvegfalak, a lépcsőt rejtő „doboz” és a belső terasz. A legszebb persze a gerendák beillesztése a térbe.

Bár csak néhány percet töltöttem a durván megmunkált vörösfenyőtörzsek közt, azért elég sok minden eszembe jutott. Mondjuk, hogy mennyire elképesztő, hogy egykor néhányan összeácsoltak itt egy tetőt pár hét alatt, és az a néhány fa háromszáz évvel, meg pár háborúval később még mindig ott van. Arról nem is beszélve, hogy az ácsok alighanem kiröhögnének minket, hogy az úri népek itt csodálják ezeket a ronda fagerendákat, és szobadísznek használják őket, ahelyett hogy egy normális szobában dolgoznának, és valami tényleg szép dolgot nézegetnének. De eszembe juttatták azt is, hogy egy akkori átlagos ácsnak, kőművesnek,

egyszerű melósnak a kisujjában volt az, ami ma különleges szaktudás.

Aminek a megismétléséhez ma egészen különleges képesítés kell, és alig találni rá embert. Ráadásul nem csak sok száz éve, de ebben a házban még az ötvenes években végzett rekonstrukciónál is gyönyörűen tudtak helyreállítani falakat az egyszerű munkások is, mert a szakmát még a háború előtt tanulták meg.

Ez utóbbit már Szabó Levente mesélte, aki több ponton is rámutatott a bejárás során, melyek azok a pontok, ahol bár belenyúltak a házba, de ha kell, egyszer majd visszaállítható egy korábbi funkciója. Mert ők ugyan négy évet dolgoztak ezen a házon, de hát ez a négy év egy százaléka sincs az épület teljes történetének. Soha ne higgyük azt, hogy a mi változatunk, a mi funkciónk lesz a végleges.

Tetszett ez az alázat. Az pedig még jobban, hogy ez nemcsak a szavak szintjén mutatkozott meg, de kiolvasható a most elkészült házból is.

Akit érdekel a ház, az hallgassa meg Szabó Levente néhány napja tartott előadását, amit a Kortárs Építészeti Központ rendezvényén, a  Pecha Kuchán  tartott.

Szereted az építészetet? Kövess Instán és Facebookon.