A házfalakra azért raktak szentszobrokat, hogy ne vizeljenek oda

Eberhard Straub: Az élő város - könyv a nagyvárosok történetéről

2018.09.30. 16:16
3 hozzászólás
Fotó: Typotex

Az Élő város nem adta meg magát könnyen nekem. Pedig nagyon érdekes megközelítésből mutatja be a városok történetét, ami nem könnyű feladat, hiszen ezt már rengetegen megírtak korábban. Szellemes, olvasmányos és fordulatos színdarabnak ábrázolja a folyamatot, egy csomó olyan izgalmas részletet megvilágítva, amit vagy nem ismertünk, vagy nem gondoltunk még bele, hogy mennyire meglepő. Kár, hogy a könyv nyelvezete egy kicsit tankönyvízűre sikerült. Nem tudom, hogy Eberhard Straub német szövege milyen lehetett, de gyanítom, hogy a fordításon csúszott el a dolog, mert az eredeti cím sokkal kifejezőbb volt, mint a semmitmondó magyar: Das Drama der Stadt. Die Krise der urbanen Lebensform. Azt azért tegyük hozzá, hogy a borítója viszont klassz lett.

Na de ennyit a negatívumokról: ha sikerül ráhangolódni a kicsit döcögős nyelvezetre, akkor kifejezetten élvezetes olvasmánnyá válik a könyv. A történet fő vonalát persze a „szoftver” jelenti: mit jelentett a városban élni a különböző korokban, mikor és kik költöztek ki és be, hogyan és miben különbözött a városi és vidéki ember gondolkodása, és így tovább. Vagyis az a hatalmas színdarab, aminek folyton változnak a szereplői és sokszínű a cselekménye, de tulajdonképpen mégis végig ugyanarról szól.

Ennek következményeként persze olyan témák is szóba kerülnek, mint a demokrácia, ami történetesen épp a városokkal együtt alakulhatott ki. És aminek a mai értelemben vett változata sokkal inkább megvalósult a szerző szerint a római császárok alatt, mint mondjuk az antik Athénban.

Itt a blogon persze sokkal inkább a hardverrel – ha úgy tetszik, a dráma díszletével – szoktam foglalkozni, de ebből a szempontból is élvezetes olvasmányt nyújt a könyv. Érdekes lüktetése van például annak, hogy mikor, ki lakott éppen a belvárosban, hiszen ettől függően változott, mi épült oda. Ha Budapestre gondolunk, ott is megfigyelhettünk változást az elmúlt néhány emberöltő alatt, de az ókorban, vagy épp felvilágosodás idején is folyton változott a helyzet.

Volt hogy a nemesek vidéki kastélyaikba vonultak vissza, de idővel megirigyelték a városlakók nyüzsgő életét, és ott is palotákat építtettek maguknak. A gazdag polgárok pedig természetesen csak arra vágytak, hogy a nemesekéhez hasonló kastélyaik legyenek távoli birtokokon. A 20. század végig arról szólt, hogy az egészségtelen, romlott nagyváros helyett megpróbálnak újat kitalálni: vagy annak lerombolásával és újjáépítésével, vagy a kivonulással és különböző kertvárosi életformákkal. Ez persze soha nem sikerült.

De nem csak a múltszázadban vált kellemetlen hellyé a nagyváros. Róma jelentős része például bevándorlókkal teli nyomornegyed volt az ókorban, amelynek többszintes, komfort nélküli háztömbjei időnként egyszerűen összedőltek. A sötét kis lyukakba amúgy is csak aludni jártak haza az emberek, életük nagy részét az utcán töltötték: többnyire ott dolgoztak, étkeztek stb. Mint egy kelet-ázsiai metropoliszban.

Érdekes amúgy is Európa kelethez fűződő viszonya, mely a szerző megvilágításában sokkal szorosabb volt mindig is, mint ahogy leggyakrabban gondolunk rá. Ott van például a luxus, ami sokáig szinte ismeretlen fogalom volt errefelé. Senkinek nem volt rá ideje. Az a máig tartó, évszázadokon keresztül uralkodó felfogás,

hogy a nők érdeklődésének középpontjában a szépség, a finom megjelenés, ruhák, ékszerek, illatszerek, frizura, smink stb. állnak, valahonnan keletről szivárgott be az első keresztes háborúkkal.

Azelőtt egy családi vállalkozásban – akármilyen jól is ment az – a nőnek is folyton dolga volt, gyakran egyenrangú félként férje mellett. Ha a családfő meghalt, legtöbbször ő vette át a gazdaság vagy kereskedés irányítását. Na de vissza a díszletekhez!

Ha végigsétálunk egy-egy tökéletesen fennmaradt középkori városkában – mondjuk Olaszországban – nehéz belegondolnunk, milyen is lehetett ott az élet. Hajlamos az ember visszavetíteni a sajátját pár száz évvel korábbra, legfeljebb más ruhát képzel magára. Pedig elég máshogy nézett ki minden.

A középkori városokban például alig lehetett látni.

Mindent beterített a füst, ami a tűzhelyekről és a műhelyekből szállt ki. Büdös viszont nem csak ettől volt: képzeljünk hozzá egy kis emberi, illetve állati vizelet- és ürülékszagot, na meg persze a bomló hulladékokét. Sok helyen azért is helyeztek a falfülkékbe kereszteket és szentképeket, hátha az visszatartja az embereket attól, hogy a ház tövében könnyítsenek magukon.

A mérleg másik serpenyőjében viszont az van, hogy az akkori emberekből hiányzott egy csomó gátlásosság és keserűség.

Nem voltak sem prűdek, sem bigottak, és nem is tudták mi az a világfájdalom, ami nekünk itt az ezredfordulón a kedvenc hobbink.

A könyv természetesen előtérbe helyezi a német városokat, viszonyítási alapnak használja őket, de egyáltalán nem úgy, hogy az zavarná a magyar olvasót. Ráadásul olyan területeket hoz be a képbe, amelyekről nem nagyon tanulunk az iskolában, pedig igen csak jelentős szereplők a „városok drámájában”.

Mondjuk Madrid, amit az első modern városnak nevez az író. Egy világbirodalom központja, a „világ királynője”, amit egy „jelentéktelen porfészekből” építtetett fel II. Fülöp úgy, hogy nem kellett tekintettel lennie semmilyen hagyományra. Persze az újfajta város, újfajta városi létformát is teremtett. Ugyanilyen izgalmas mondjuk Mexikóváros, amiről megtanultam kisiskolásként, hogy a világ legnagyobb városa, de azt nem, hogy már az 1600-as években is az volt.

Nem veszem sorra azt a rengeteg kanyart, amellyel eljut a szerző a jelenig, amikor

a nagyvárosokban mozgó emberek legelterjedtebb kelléke a "gurulós bőrönd és a hátizsák".

A filozófia, szociológia, történelem és urbanisztika határán egyensúlyozó könyv, olyan mint egy jól beszélő egyetemi tanár előadása. Az a fajta, ami közben nincs kedved jegyzetelni, mert inkább hallgatod a mesét, amibe rengeteg érdekesség, anekdota, poén és mellékszál van belefűzve. Ha szeretted az ilyeneket, akkor élvezni fogod az Élő várost is. Én szeretem, élveztem is.

Talán nem spoilerezem el a könyvet, ha összefoglalom a tanulságot, amit Eberhard Straub az utolsó fejezetekben fogalmaz meg, de tulajdonképpen ez a gondolat vezet végig az egész íráson. A lényege, hogy bármennyi szörnyűség jut is el a fülünkhöz manapság, nem szabad elfelejtenünk, hogy „a városok mindig is mocskosak, hangosak, átláthatatlanok és bizonyos helyeken veszélyesek is voltak”. Ugyanakkor „még soha nem voltak olyan tiszták, csendesek és veszélytelenek, mint manapság.” Szóval, aki ezt nem bírja, az szerinte jobban teszi, ha nem nyavalyog, hanem kiköltözik az elővárosba, vagy egy „vidéki biokertészetbe”.

A könyvet a kiadó honlapján lehet megrendelni. Ha még több Urbanista-témába vágó könyvet olvasnál, itt böngészhetsz az eddig megjelent ajánlók és kritikák közt.

Kövesd az Urbanistát Facebookon, Twitteren, vagy újabban akár Instagramon is.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!