Na most már több emlékfát ne ültessetek, légyszi

2018.11.10. 11:56
11 hozzászólás

Szívből örülök, hogy megújul a Rákóczi-kastély Borsiban, ezért sem akartam az erről szól cikket elvinni a dohogás irányába. Meg azért sem, mert a szóban forgó téma nem is a rekonstrukció tervezőin és végrehajtóin múlik, ráadásul tervbe van véve a kastély után a kert megújítása is. Úgyhogy az erre vonatkozó részt végül kivágtam a hosszúra nyúlt anyagból, meg hozzácsaptam néhány általános gondolatot, és most elétek tárom - hátha lesz, akit érdekel, egyetért, vagy vitába szállna velem.

Hogy pontosan miről is?

Nem nagyon van rá rendes kifejezés. Nevezhetjük mondjuk gerillaemlékművezésnek, vagy elcorvinközösödésnek, vagy elszabadságteresedésnek is. És nem csak emléktáblák vagy köztéri szobrok burjánzanak képletesen, de az emlékfák is. Azok ráadásul szó szerint: nem maradnak akkorák, ahogy azt a kedves megemlékező gondolta ültetéskor.

Elég nehéz erről a témáról írni, mert eszem ágában sincs megbántani az ezért felelősöket, hiszen a jó szándék vezérli őket, meg nemes cél lebeg a szemük előtt – ebben minden irónia nélkül biztos vagyok. Csak hát… Először is ott van az

emléktábla-állítási kultusz.

Ha a borsi példánál maradunk, a dolog ott kezdődött, hogy először is felszereltek egy nagy emléktáblát a várfalra az újhelyi turisták a 1882-ben, egy akkora timpanonos kőkerettel, hogy várkapunak is beillett volna. Ez keret nélkül most az udvaron van. Aztán elé került Rákóczi szobra, ami Zólyom főterén állt 1920-ig, s utána egészen kalandos módon menekült meg a beolvasztástól.

Ez idáig rendben is volna, pont jó helyük van itt.

De aztán teljesen érthetetlen módon került a külső falra egy hatalmas feszület. A bejáratnál találunk ezen kívül egy jókora emléktáblát, amelyik a 41-ben befejezett helyreállításról emlékezik meg. Meg egy másikat, amelyik az előző 1:1 arányú másolata, mert az eredeti sajnos eltörött. Van még márványtáblája a honfoglalásnak (!), úgy általában Rákóczi születésének, és még ki tudja mi minden másnak.

A kiállításra most ki se térnék, mert egyrészt az már nem látható a helyreállítás miatt, másrészt tényleg nem akarok belegázolni senki lelki világába. Maradjunk annyiban, hogy főleg nemzeti színű szalagok, műkedvelő Rákóczi-portrék és olyan tárgyak jellemezték, mint a fejedelem újrafaragott bölcsője.

Évekkel ezelőtt írtam a Bosnyák téri templom helyreállítása kapcsán, amit minden ilyen helyzetre érvényesnek tartok:

"nem akarok abba a hibába esni, mint a pesti művészettörténészek, akik "lemennek" egy kis falu Árpád-kori templomába, és ott számon kérik a híveken, hogy miért van műanyag virág a vázában és neobarokk szobor az oltáron. Ez ugyanis nem egy kiállítási darab vagy utcadíszlet: a hívek használják, az ő épületük, s ha nekik így tetszik, hát állítsák helyre."

Nehéz eldönteni, kinek van igaza. Szóval teljesen érthető, hogy az ott élők csak emlékezni szeretnének (ráadásul egy határon túli falu esetében ez többet is jelentett mint egy határon inneni helyszínen). Arról nem is beszélve, hogy mondjuk egy 136 éves emléktábla már maga is történelmi emlék. De vajon tényleg így őrizzük legjobban valaminek az emlékét?

A Kossuth tér szoborprogramját, amellyel néhány évvel ezelőtt visszaállították a háború előtti állapotot, ideológiai és képzőművészeti alapon is lehet vitatni. De térrendezési és tájépítészeti szempontból valódi csoda: az évek során véletlenszerűen szétszórt szobrok és gerillaparkosítási akciók helyett egységes rendezőelv szerint született újjá. Nem véletlenül lett ez is egy sokszor idézett kedvenc példám.

De visszatérve Borsihoz. Mit tud hozzáadni a megemlékezéshez

egy helyreállítást ünneplő emléktábla másolata az eredeti mellett?

Magam sem vagyok biztos a válaszban. Az azonban kétségtelen, hogy vannak helyek, ahol már zavaró az emlékjelek tobzódása, és nagyon nehéz meghúzni a határt, hol megy át rombolásba az építő szándék. Sokkal egyértelműbb azonban a másik terület, ezek pedig

az emlékfák.

Itt ugyanis nem lehet elnézőnek lenni. Egy jól rekonstruált történelmi kastélypark többet dobhat az épület látványán, mint annak a felújítása. Egy rosszul tervezett pedig rengeteget ronthat rajta. A rossz tervnél is van persze lejjebb: ez pedig a tervezés teljes hiánya. Ha a borsi kastélynál maradunk, akörül elég véletlenszerűen van kialakítva a terep. Amelyik irányból mező határolja, ott nincs baj, de épp a főhomlokzat előtt indult meg mostanában az emlékfaültetés. Ha rosszindulatú vagyok, akkor ezek leginkább az ültetőknek akarnak emléket állítani, ha jó, akkor jelképezik az összetartozást, az együtt növekedést és más magasztos dolgokat.

Bárhogy is van, ha ezek a fenyők egyszer megnőnek, az égvilágon semmit nem fogunk látni a szépen helyre rakott kastélyból. Viszont kivágni őket szimbolikusan sem lenne szép cselekedet, meg amúgy sem. Szóval gyorsan ültesse át őket valaki, mielőtt még baj lesz.

És mielőtt nekem jönne valaki, hogy nem tisztelem az ősök emlékét, gyorsan tisztázzuk, hogy nem erről van szó. Szerintem a méltó megemlékezésben pont a korhű felújításra, egyetlen kiemelt emlékhelyre, és nem rengeteg, egymás hatását teljesen kioltó emléktárgyra, meg véletlenszerűen leszurkált fára van szükség. 

Ha fogom magam, és beültetek egy emlékfát a Clark Ádám téri körforgalomba, vagy felcsavarozok egy háromméteres feszületet a Nemzeti Múzeumra, akkor az nem szép megemlékezés, hanem minden jó szándék ellenére rongálás. Ha nagyon provokatív akarok lenni, akkor vandalizmus.

Ne vandálkodjunk!

Kövesd az Urbanistát Facebookon, Twitteren, vagy akár Instagramon is.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?