Volt-e zsidó építészet Magyarországon?

A magyar zsidó építőművészek öröksége – Gottdank Tibor könyve

fortepan 82642
2018.12.18. 05:01
7 hozzászólás
Lajtán innen és Lajtán túl

Ha azt mondom, hogy nagy érdeklődéssel vettem kézbe Gottdank Tibor könyvét – mely terjedelmében, alaposságában, részletekbe menő aprólékosságában és küllemében is leginkább egy enciklopédiára hasonlít –, akkor nem csak egy üres frázist pufogtatok. Egyszerűen kíváncsi voltam, vajon hogy fogja meg a témát.

Mert azt, hogy milyen a magyar zsidó konyha, vagy a magyar zsidó népzene, valamennyire körülírhatjuk. Viszont hiába vannak mondjuk zsidó úszók, zsidó úszásról elég nehezen beszélhetünk. Kicsit így álltam hozzá az építészethez is. Vajon mi értelme van akkor kigyűjteni ebből a szempontból az alkotókat?

Na persze voltak korok, amikor nagyon is tudni vélték, milyen a zsidó építészet. Épp ebből a könyvből tudtam meg, hogy milyen vita folyt a századfordulós sajtóban az épp divatos stílus „faji jellegéről”. Voltak, akik azt vetették fel ugyanis, hogy Lechner Ödön zsidó követői (elég csak a közelmúltban emlegetett Komor Marcellre és Jakab Dezsőre gondolni) miatt van annyi keleti motívum azokon a házakon, amiket ma furcsa módon kifejezetten a magyaros szecesszió legtipikusabb példáinak nevezünk. A felvetést minden irányból támadták, felhozva, hogy ha a származás dönt az építészeti stílusról, akkor ennyi erővel Lechnerét is nevezhetnénk németesnek. 

Hogy van-e ennek ellenére értelme a könyvnek? Nagyon is van!

Mi is a magyar zsidó építőművészek öröksége?

Bármelyik huszadik századi magyar építészettel foglalkozó könyvet mutattam be itt a blogon, az szinte mind valahol önkényesen hasított ki egy szeletet az egészből. Muszáj így hozzáállni, befogadhatatlanul sok minden történt akkor ezen a téren. Bár jó lenne persze, ha valaki egyszer összefoglalná az egészet csillió kötetben, nem vagyok benne biztos, hogy lenne, aki megfinanszírozná, megírná, megvenné – és főleg elolvasná. Szóval térjünk csak vissza a földre.

Bolla Zoltán remek könyvei egy stílusra fókuszálnak, így aztán nem törődnek az egyes építészek életműveinek nagy részével. Ferkai András két csodálatos alapműve (Buda és Pest építészete a két világháború között) nem csak térben, de időben is egy szűk területtel foglalkozik, mégis megkerülhetetlenek. Vagy ha már Ferkainál tartunk, ott a nagyszerű kétkötetes Közti-könyv, amelyből pompás keresztmetszetet kapunk a háború utáni magyar építészet történetéből, pedig mindössze egyetlen irodáról szól.

Gottdank könyve pont ebbe a sorba illeszkedik, ami a témaválasztást illeti. Ráadásul nem csak szikár adattár, rengeteg ömlesztett információval, hanem – ahogy Saly Noémi írja az előhangban – nagyregény is. A szereplőinek többsége ugyan más könyvekben is szerepel ugyan, de itt új történetüket ismerhetjük meg.

Alighanem maga a szerző foglalja össze legjobban hitvallását a könyv Facebook-oldalán:

Megmutatni azt, ami nem látható; írni arról, ami nem zsidó, s amit látunk mégis, mert benne élünk, s ami zsidó mégis, mert akik építették, kialakították, csinálták, nem mint zsidók csinálták ugyan, de mégis: zsidók voltak, származás szerint, többnyire vallásuk szerint is, és – akiknek meg kellett érniük – mindenképpen azok voltak a sorsukban: az 1938 utáni zsidótörvények következményei szerint."

Lajtán innen és Lajtán túl

A könyv zseniális alcíme - Lajtán innen és Lajtán túl - tökéletesen összefoglalja a kereteket. Egyrészt benne vannak a hazánkban működő alkotók, és azok is, akik pályájuk során külföldre kerültek. Akár azért, mert ott reméltek szerencsét, akár azért mert elkergették őket, akár csak azért mert bár nem mentek sehova, egyik reggel arra ébredtek, hogy az otthonuk többé hivatalosan nem Magyarország.

Az alcím másrészt utal arra is, hogy a magyar építészet kiemelkedő alakja, Lajta Béla szimbolikusan és az idővonalon is középen áll ebben a "regényben": a könyv szereplői – idősen vagy ifjan, de – szinte kivétel nélkül az ő kortársai voltak.

A történet ugyanis a 19. századi historizmussal kezdődik. Andrássy úti palotákkal és villákkal, Kallina Mór Budai vigadójával, Fellner Sándor Pénzügy-minisztériumával a Szentháromság téren, aminek a kupoláját épp most tervezik visszaállítani, és Wellisch Andor Kossuth téri palotájával, amelyikét nem is olyan rég állították vissza.

Az igazi boldog fénykor azonban a szecesszióval indult: Sziklai Zsigmond Párisi-Nagyáruházával, Quittner Zsigmond és a Vágó fivérek  Gresham-palotájával, vagy a már emlegetett Komor-Jakab-féle csodálatos magyaros épületekkel szerte az országban. A Vakok Intézete és a Teleki Blanka Gimnázium (Baumgartner Sándor), az Újpesti városháza, a Gellért Szálló és a Szervita téri Török Bankház (Böhm Henrik és Hegedűs Ármin), vagy mondjuk az Astoria Hotel (Ágoston Emil) meghatározó elemei Budapestnek.

Ja és ha már zsidó úszókat emlegettem a poszt elején! Ne feledkezzünk meg az első olimpiai aranyunkat elnyerő Hajós Alfrédról sem, aki többek közt a később róla elnevezett uszodát, vagy épp a Megyeri úti UTE-stadiont is tervezte.

Abbahagyom a felsorolást, mert teljesen fölösleges: a szecesszió, és az azt követő premodern mestereink jó része itt sorakozik Vágóéktól a Kollár-Révész párosig, Málnai Bélától Pogány Móricig.

És akkor még mindig csak Lajtán innen vagyunk.

Sajnos a regény Lajtán túli része már nem olyan virágzó, mint a magyaros szecesszió motívumai. Van, akit elüldöznek, van akit ellehetetlenítenek, van akit megölnek. Aki pedig csodával határos módon túléli a világháborút és idehaza marad, annak hamarosan szembesülni kell azzal, hogy milyen fogaskerékké válni a házgyártás folyamatában. Persze azért ebben az időben is születtek emblematikus alkotások, amik szerepelnek a könyvben: a városmajori templom (Árkay Aladár), az Átrium-mozi (Kozma Lajos) számtalan modern bérház (fél Újlipótváros természetesen), vagy hogy egy háború utáni építményt is mondjunk: az új Erzsébet híd (Sávoly Pál).

Szerencsére akadnak azért igazi sikertörténetek Lajtán túl is – igaz, azok nem csak az építészen, de a folyón is túl jönnek össze. Mint amilyen a bauhausos Breuer Marcellé. Ő talán a legnagyobb név a könyvben, természetesen egykori tanára, Moholy-Nagy Lászlóé mellett, akinek Chicagóban ezek voltak az utolsó szavai halálos ágyán: „Nem csak magyarnak születtem, magyarként is halok meg.”

A Magyar zsidó építőművészek öröksége igazi kincsesbánya, amiből jól ismert házakon, embereken és történeteken kívül számos érdekesség ismerhető meg. Mondjuk, hogy milyen volt az első, Szivessy Tibor-féle FTC-lelátó, vagy hogy a híres siófoki víztornyot tervező Gut Árpádnak később számtalan épülete készült el Tel-Avivban is.

A kötet szerzője, Gottdank Tibor nem művészettörténész, nem építész és nem is művészeti albumok tervezője – mi tagadás, én alighanem máshogy szerkesztettem, tördeltem, irodalmaztam volna ezt a könyvet stb. Viszont velem szemben, ő tényleg megvalósította az álmát, mégpedig a teljesség igényével. 

A Kozma Lajos tervezte Üvegház a Vadász Utcában. 1935-ös felvétel
A Kozma Lajos tervezte Üvegház a Vadász Utcában. 1935-ös felvétel
Fotó: Tér és Forma / Wikipedia

Ráadásul jók a fejezetek végén az összefoglalók a külön részt nem érdemlő építészekkel. Jó, hogy az igazán jelentős alkotók kiemelt figyelmet kapnak (mint természetesen az alcímadó Lajta, vagy épp Kozma). Jó, hogy túllép az építészet határain, hiszen a már emlegetett Moholy, vagy épp Róth Miksa megkerülhetetlenek akkor is, ha csak rokonterületen dolgoztak. Jó, hogy részletesen foglalkozik az emigráció építészetével és a mérnökalijákkal, hiszen ez a téma idehaza szinte még ismeretlen a nagyközönség előtt. És nagyon jó, hogy az életrajzokat időnként a kor, a légkör, a művészeti, politikai és gazdasági környezet ismertetői szakítják meg, hogy ne feledjük el, hol is járunk épp.

És hogy mi a címben feltett kérdésre a választ? Átolvasva Gottdank könyvét, mindenki tudni fogja. Ha rövid akarok lenni, a válasz: nem. Nincs olyan, hogy odaállunk egy pesti ház elé, és egyes stílusjegyekből azt mondjuk rá, hogy na ez zsidó. De a könyvben szereplő építőművészek pályája olyan szorosan egybeforrt a város fejlődésével, hogy láthatjuk: Budapest igazi arcát, és számos ikonikus épületét köszönheti nekik, gyakorlatilag elképzelhetetlen a munkáik nélkül a főváros. Vagy akár a magyar építőművészet.

Ha csak ennyire rácsodálkozik az ember, már megérte átlapoznia a könyvet.

A borítóképen a Quittner Zsigmond és a Vágó fivérek tervei alapján épült a Gresham-palota 1908-ban. Klösz György felvétele,  Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.117.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!